Vallomás

ISAAC BASHEVIS SINGER

Vallomás

Csak egy író van. Egyazon fa ágai vagyunk mind. Annyi a megírandó történet, hogy amikor áramolni kezd benned egy könyv, az azért van, mert az Isteni Szerző beléd plántálja a mesét. írnoka lévén, nagy tisztelettel kell viselked­ned az Isteni Szerző iránt. Nekem az a szerencse jutott osztályrészemül, hogy egy életen át ága lehettem annak a fá­nak. Egyetlen ága csupán.

Gyakran írok démoni megszállott­ságról, és néha reinkarnációról. Tu­dom, az ilyesmire nincs tudományos bizonyíték, ám én ettől függetlenül hi­szek benne. Gyerekkorom óta érzem, hogy olyan erők vesznek minket kö­rül, amelyekre nincs magyarázat. Né­hanapján sikerül a közelükbe férkőznünk. De amit látunk, az mindig homályos, kétértelmű. Gyanítom, hogy nagy gondolkodóink, miután sorra csalódnak a technika vívmánya­iban, szellemi energiáikat olyasvalami felé fordítják, amit napjainkban okkult kutatásnak nevezünk. Az igazságot soha ki nem deríthetjük, de már a ku­tatás is komoly hasznunkra lesz. Én a magam módján ezt a fajta kutatást végzem egész életemben. Nyomon követhető ez az iparkodás mindazon íróknál, akiket született mesemondók­nak nevezünk. Az igaz írónak le kell válnia a szereplőiről. Hagyja, hogy annyira emberiek legyenek, amennyi­re csak lehetséges. Egy emberi lény nem hozhat létre egy másik emberi lényt. A szereplőknek önmagukat kell megalkotniuk. Az író meg álljon félre az útjukból. A szereplők akkor is to­vább élnek, amikor már nem írunk ró­luk. Olyan dolgokat visznek véghez, amelyekről nincs is tudomásunk. Nem várakoznak az időbe dermedve, amíg visszaülünk az írógép elé. Nem állnak meg mondat közepén, csak mert be­csöngetett hozzánk valaki. Tovább be­szélgetnek. Mi nem halljuk őket. Ezért kell visszatérnünk az íráshoz. A dol­gok közben mennek tovább a maguk útján. A halak se hagyják abba az úszást, ha nem nézzük őket. Semmi sem áll meg attól, hogy nem nézünk oda többé. Az író nem hall meg min­dent, amit a szereplői mondanak. Még az okos író sem. Csak abba a hibába ne essen senki, hogy azt hiszi, maga alkotja a szereplőit. Az író csak figyel­mesen odahallgat, miközben a sze­replő felépíti önmagát. Az író dolga csupán az, hogy álljon el az útból. Amíg a könyv készül, amíg az utolsó i-re is fölkerül a pont, az írónak látnia kell, hogy szereplői táncolnak a papír­lapon. Aztán egy szép napon elkészül a könyv. Kész, vége. Az író nem néz semerre többé. A szereplők készek, s ő csak azt látja, hogy belevesznek a homályba. És ebből tudja, hogy a mű kész. És ha valóban jó író, a távozó szereplők még integetnek is neki. Amikor az irodalom magyarázni, ele­mezni kezdi önmagát és túlzásba viszi az okoskodást, ez annak a jele, hogy az írónak nem sikerült félreállnia az útból. Mesemondó lévén a szó valódi, tizenkilencedik századi értelmében, jómagam afféle irodalmi kövületté lettem. Ha egy halhatatlan irodalmi alko­tás olvasására vágyom, visszamegyek a tizenkilencedik századba, amikor is a történet elbeszélése és a pompásan megalkotott szereplők még a fikció lé­nyegét képviselték. Hiszem, hogy az irodalomnak vissza kell térnie az ef­fajta elbeszéléshez, különben óhatat­lanul elnyeli a zsurnalizmus, vagy ami még ennél is rosszabb, a dilettantizmus. Hiszem, hogy az irodalom társa­dalmi feladatot tölt be. De hiszem azt is, hogy az az író, aki úgy ül le regényt írni, hogy fejében kész a társadalmi mondanivaló, soha nem fog jó regényt írni. Ehelyett papolni fog, dögunalmasan. Találunk egy követ, és annak ad­juk a kezébe, aki tudja, hogyan kell gyémántot csiszolni, vagy olyasvala­kire bízzuk, aki nem tudja, mit kezd­jen vele – nos, a kettő között ez a kü­lönbség. A gyémántcsiszolónak úgy kell megmunkálnia a követ, hogy nap­világra kerüljön a szépsége. Az író szellemessége, bölcsessége ugyanaz a szerszám, amivel a gyémántcsiszoló megmunkálja a drágakövet. A gyé­mántcsiszoló tudja, hogy repedések vannak minden drágakőben, amiként az író, a mű csiszolója is ki tudja hoz­ni alapanyagából a legszebb fényjáté­kot és ragyogást azáltal, ahogy meg­munkálja, ahogy megvágja, ahogy az apró hibákat is az előnyére fordítja. Az emberi faj az ember hibáinak hosszú, egybefüggő folyama. Ezt az igazságot fel kell ismernünk. Minden szereplőben, akit az író megalkot, benne kell lennie ezeknek a hibáknak, különben a könyve túlontúl felszínes lesz, története túlontúl kézenfekvő. Minden szereplőben lennie kell az el­lenkező oldalból is, ez adja a motiváló erőt. Ha ez megvan, a könyv erőteljes. Az olvasót minden ponton bizonyta­lanságban kell tartani. A feszültség akkor alakul ki, ha azt a szereplő ki­alakítja. Ez minden könyvre igaz, amelyik olvastatja magát, amelyiket nem tudod letenni, amíg ki nem derí­ted, mi lesz a szereplő következő lépé­se. Nincs az a szereplő, amelyik egye­nes vonalon tud haladni. Minden szereplőnek, még a legjámborabbnak is szüksége van a csábításra, konfliktus­ra, pillanatnyi kételyre, nemezisre, a választás lehetőségére. Ez az az öt do­log, amiből a szereplő építkezik.

Ami az emberi fajt illeti – nem va­gyok optimista. Mindannyian hibádzunk valamiben, még akkor is, ha fo­gyatékainknak is megvan a maga szépsége. Se szeri, se száma azoknak a példáknak, amikor a hit tantételeit, a legszebb eszméket gonosz célokra fordítják. Az emberek a hegyi beszéd nevében szent inkvizíciót szerveztek. Sztálin a szocializmus eszméit több millió ártatlan ember elveszejtésére használta. Az emberi agresszió és a fa­natizmus csak az utolsó emberrel együtt fog kiveszni. Soha nem lesz egyenlőség, valódi szabadság vagy valódi igazság. Néha az az érzésem, hogy a Pokol, amelyről a Szent Könyv beszél, valójában a mi földünk. Éjsza­kánként ébren forgolódom, és azon borongok, hogy évmilliókon keresztül mennyi szenvedésnek voltak kitéve az emberek és az állatok. Végső lehelete­mig perlekedem a Mindenhatóval. Ugyanakkor nyilvánvalóan kell, hogy legyen valami célja Istennek azzal, amit csinál. Nem avathat be a titkába, mert ha azt megtudjuk, nincs többé szabad akarat. Meglehet, a legjobb célt szolgálja mindez, de amíg én nem tudom, mi ez a cél, jogomban áll tilta­kozni. Néha olyan vallásról álmodom, amelynek a tiltakozás az alapja. A láz­adásra épülő etikáról álmodom. írtam is erről, de még nem érkezett el a pil­lanat, hogy közre is adjam. Valahol még él bennem a remény szikrája, hogy Isten titka egy nap mindannyi­unk számára feltárulkozik. Ez lesz az igazi megváltás, vagy amire mi, zsi­dók azt mondjuk, eljön a Messiás. Né­ha gyanítom, hogy a titok egy részét a lelkünk legmélyén ismerjük már, ez lehet az, ami bennünket életben tart.

Dezsényi Katalin fordítása

A fenti szöveg a Park Kiadónál megjelenő Álomlátó című kötetben fog megjelenni. Az eredeti szöveg Dvorah Teluskin: Master of Dreams. A Memoir of Isaac Bashevis Singer című művében olvasható.