Választások után

Választások után, választások előtt

Van egy jó hírem, meg egy rossz hírem. A jó hír: a korábbi kormány megbukott. A rossz hír: az ellenzék került hatalomra.

*

A Fidesznek pedagógiai okokból kellett elsődlegesen buknia. A hatalom akarása közepette olyan eszközökhöz nyúltak, melyek egy demokratikus jogállamban megengedhetetlenek. A kommunista dik­tatúra által felszámolt jobboldal anyagi-intézményi-szellemi hátterének újjáépítése érthető törekvés, ám az igénybe vett út er­kölcsileg aggályosnak bizonyult. A hatalom közeli cégek tobzódása az állami va­gyon körül, s ez által a szocialista klientú­ra-rendszerrel szembeni alternatív, „pol­gári” klientúra kiépítése; a közszolgálati médiumok pártatlanságának súlyos meg­sértése és pártszolgálatba állítása; az anti­szemita-idegengyűlölő eszméket képvi­selő szellemi műhelyek/műsorok/személyiségek szalonképessé tétele az egységes jobboldali blokk létrehozása érdekében, az APEH felhasználása a politikai ellenfelek ellehetetlenítésére, s az utóbbi időben az utcai politizálás populizmusa, a durva, fenyegető stílus és a hatalmi arrogancia – mind-mind olyan eleme politikájuknak, mely önmagában is problematikus, ám együtt a demokrácia minőségét súlyosan rongáló csomag.

A Fidesz politikusai, ideológiai arzenál­jukba, a feltámasztandó nemzeti öntudat érdekében olyan gondolatokat, kifejezé­seket, szimbólumokat is felvettek, me­lyek bár hozzájárultak a megszakíttatott magyar történelmi folytonosság helyreállí­tásához, ám a modem demokratikus érté­kekkel nem egyeztethetők össze.

Az uralkodó politológiai közhelyekkel szemben méltányos, sőt szükséges és hasznos az európai integráció és a globa­lizáció korszakában a nemzeti közösség élményszerűségének rehabilitálása ott, ahol csaknem fél évszázadon át az egypárt kottájából, internacionalista hangszerelésű műveket lehetett, sőt kellett éne­kelni, s a nemzeti érzés legfeljebb szelep: manipuláció tárgya és eszköze volt.

A baj csak az, hogy a rehabilitált nem­zettudat gyakorta ma is kirekesztő, mint a húszas-harmincas években.

Világossá kell tennünk: mi, akik a zsidó közösség újjáélesztésén dolgozunk a sze­kularizáció és az asszimiláció másfél-két évszázada, a vészkorszak nemzedékek sorát átható traumája és a kommunista diktatúra egyházellenes, anticionista évti­zedei után, megértjük mindazon törekvé­seket, melyek az egyén és közösség iden­titásának szabad megválasztását és kinyil­vánítását, s így a személyiség és a közös­ség kiteljesedését szolgálják. Saját, fájdal­mas tapasztalataink alapján azonban azt is tudjuk, hogy ez a folyamat nem alapo­zódhat sérelmekre, ellenségképekre.

Amikor a Fidesz új nemzeti önképet akart teremteni, s a vesztett háborúk, bu­kott forradalmak, elcsatolt országrészek nemzeti gyászának emléke helyébe a si­keres „emelkedő nemzet” célképét állítot­ta, hogy új, kollektív élményekkel ragadja ki a magyar társadalmat lélektanilag bék­lyózó mentalitásából, a XX. század utáni történelmi feladat egyik felét pontosan körvonalazta. A feladat másik feléről, a történelmi felelősségről, a másoknak oko­zott sérelmek miatti főhajtásról azonban, az előző feladat árnyékában, az ideológiai csaták hétköznapjaiban megfeledkezett, sőt – a szimbolikus gesztusok ellenére: holocaust-emléknap életre hívása, holo­caust-múzeum terve – aktuálpolitikai ér­dekből, táborának a szélsőjobboldal felé való bővítése során, tapintatlanul újabb sebeket okozott. Olyan frontvonalakat élesztettek újjá, melyek a legvészesebb történelmi időket idézték fel jobb- és bal­oldaliakban egyaránt.

Politikai felelősségűk ezen a téren a leg­súlyosabb.

*

Az MSZP-re jó néhányan fogukat össze­szorítva szavaztak, a kisebbik rossznak tartva hatalomra kerülésüket.

A baloldali értékrend, a szociáldemok­rácia, a társadalom jelentős része számá­ra vonzó. A szavazók nagy része a magát baloldalinak gondoló és mondó Kádár­-rendszerben szocializálódott, s a piacgaz­daság tapasztalatai, a szabad világ ezernyi választási kényszere közepette egy szelídebb kapitalizmusban, készen kapott ma­gatartásmintákban reménykedik, egyszer­re óhajtván élvezni az individualizmust, az anyagi jólétet és a gondoskodó álla­mot Az agresszív antikommunista retori­ka, az újjáéledő nacionalizmus is riasztot­ta őket, s tekintettel arra, hogy életük na­gyobb része a kommunista diktatúra alatt, a rendszerrel kiegyezve telt el, magukat inkább azonosítják a szocialista párti ká­derállománnyal, mint a Fidesz MPP-ével.

Hatalomra segítették tehát az MSZP-t, s ezzel, úgy érzik, fellélegezhetnek.

Ámde nekünk, zsidóknak, két másik szempontot is figyelembe kell vennünk (már amennyiben örökösének tekintjük magunkat a hagyományos zsidó etikának és gondolkodásmódnak). Az egyik erköl­csi, nevezzük úgy, az igazságosság és a méltányosság szempontja, a másik a politikai pragmatizmusé.

1. Bármennyire ellenszenvezünk is a magyarságra és a kereszténységre, a kon­textusból nyilvánvalóan mint nem-zsidó ér­tékekre hivatkozó (s így a kereszténységet alapvetően félreértő és meghamisító), kire­kesztő jobboldallal; bármennyire elítéljük is a szélsőjobboldali szavazók becserkészésének szándékát; és bármennyire elítél­jük is a kormányzati korrupciót, az államigazgatás lojális mamelukokkal való feltöl­tését, a demokrácia számos intézményé­nek megcsúfolását, melyben a Fidesz vé­tett, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az MSZP is adósa a demokráciának.

Magyarországon békés úton történt meg a rendszerváltás. Az alkufolyamat, mely megelőzte az első szabad választásokat, bizonyosan kiterjedt arra is, hogy a pártál­lam és az állampárt vezető kádereivel szemben nem alkalmaznak retorziókat a hatalomra esélyes, majd hatalomra jutó rendszerváltó erők. Még csak arra sem kí­nálkozott lehetőség (az átvilágítási törvény sovány vigasz), hogy erkölcsi pellengérre állítassanak azok, akik vezető káderei vol­tak a szovjet csapatok által évtizedekre megszállt országnak, ahol – minden mai nosztalgiázó és relativizáló szándék ellen­ére – diktatúra volt, ha puha diktatúra, ak­kor is. A Fidesz 1998-2002 közötti – radiká­lis liberálisból idegenellenesre, jobboldali nacionalistára hangszerelt – antikommunizmusa, melyre a jövőben is bizton szá­míthatunk, nem pótolhatja az elmaradt és hiányzó igazságtételt. Az 1989-90-ben be nem következett katarzis, a világos cezúra meghúzásának hiánya diktatúra és demok­rácia között, erkölcsi bizonytalanságot, frusztrációt, értékzavart okoz, és évtizedek­re elnyújtja a rendszerváltozás folyamatát.

A szocialista párt – melynek élén, káde­rállományában és klientúra-rendszerében számos olyan személyiség található, aki a pártállam idején is vezető beosztásban te­vékenykedett (és a rendszerváltás idején aktív részt vállalt a politikai hatalom gaz­dasági hatalommá konvertálásában) – nem tette egyértelművé kritikus viszonyát saját múltjához.

Ez nem egy párt belügye: ez a magyar demokrácia ügye.

A demokrácia minősége múlik azon, hogy képes-e az MSZP második kormány­ra kerülése nyomán arra, amire korábban sem ellenzékben, sem hatalmon nem volt képes: megkövetni a társadalmat elődpártja vétkeiért, és meggyőzni arról, hogy elkötelezett a demokratikus jogállam szelleme (s nemcsak törvényeinek betartása) iránt. A korrupció tekin­tetében ez a párt is súlyos anyagi és erkölcsi károkat okozott az or­szágnak 1994-1998 közötti hatalomgyakorlása idején, mint a Fi­desz az elmúlt négy évben, legfel­jebb a választói emlékezet törli a négy évnél régebbi sérelmeket, vagy szemet huny a „liebling” bű­nei felett.

Nem feledkezhetünk meg a ma­gyar közgondolkodás vészes egyensúlyhiányáról sem. Míg a jobboldal az emberjogi eszmék, az egyéni szabadságjogok, a személyes autonómia, a kisegyházak, a nemzeti-etnikai, szexuális- vagy más életmód-kisebbségek iránti megér­tésből mutat deficitet, a baloldal a nemze­ti érzékenységgel, a kollektív élmények­kel, a jövő vonzó, félelmeket ellensúlyo­zó, emberközeli víziójával adós, mely több, mint az európai csatlakozás, a nyi­tott határok és a szabad kereskedelem.

A magyar politikának ordító hiánya a pol­gári középerők gyengesége. Az SZDSZ 1994-es balra csúszásával, mely részben oka a Fidesz jobbra tolódásának, a demok­ratikus közép helye kiürült A szabadde­mokraták politikai jövője és a magyar de­mokrácia stabilitása múlhat azon, képes-e ez a párt betölteni ezt a helyet, és követke­zetes középpárti programmal, elvi szilárd­sággal olyan erővé válni, mely a németor­szági szabaddemokratákhoz hasonlóan mind a jobboldal, mind a baloldal koalíciós partnere lehet Ezzel nem csupán önnön je­lentőségét növelheti, de fékező szerepe le­het a szélsőségekkel való szövetség kötés politikai aritmetikai szükségével szemben is. A rendszerváltás eszméihez való vissza­térés folyamatában, akár az MDF-hez és a Centrum párthoz való közeledése is szere­pet játszhat, s ez hatással lehet a szocialis­ta párt „megtisztulására”, átalakulására egy valódi szociáldemokrata párttá, s a Fidesz mérsékelt jobboldali párttá válására.

A magyar demokrácia kamaszkorát éli, a történelemnek nincs vége.

2. A politikai pragmatizmus azt kívánja, hogy néhány dologgal számot vessünk:

– a Fidesz meghatározó ereje lesz az el­következő évtizedekben a magyar politi­kai életnek. Míg az MSZP vezérkara és sza­vazóbázisa idősekből és középkorúakból áll, a fiatal demokraták valóban fiatalok, és az idős vagy középkorú jobboldali vá­lasztókon kívül képesek megszólítani a legifjabb korosztályt;

– a baloldal hatalomra kerülésével a jobboldali retorika keményedni fog, és a hatalom kritikája a kritika hatalmát ered­ményezheti. A kormány törvényszerűen hibázik, és ellenzéki szerepéből nem­csak a jobboldal, de a szélsőjobboldal is megerősödve kerülhet ki (lásd a francia elnökválasztáson Jean Marié Le Pen előretörését);

– a felmérések szerint a magyar társa­dalom mintegy 25 %-ának vannak antisze­mita előítéletei, a lakosság körülbelül 10 %-a erősen antiszemita (az arányok nagy­jából megegyeznek a nyugat-európai át­laggal), de nem feltétlenül ez határozza meg pártpreferenciájukat. Választóik egy része vándorol, s akár balra is szavaz, leg­feljebb liberális pártra nem adja voksát. A „zsidó” sok esetben kód, szimbólum csu­pán a számukra. Reális társadalmi problé­mákra adnak torz válaszokat. A globalizá­ciótól, a nemzet felmorzsolódásától való félelem, az idegengyűlölet és a bevándorló-ellenesség, heves antiliberalizmus, a bűnözés vagy a drogfogyasztás elleni radi­kális fellépés igénye, stb. jellemzi őket.

Világosan kell látnunk: ez a szavazói potenciál többé-kevésbé konstans mó­don fennmarad, nincs olyan politika, fel- világosító akció, oktatás és média kam­pány, ami kifújja a fejekből a szorongást és az előítéletes gondolkodást, legfeljebb olyan, ami ezen a szinten tartja e politikai erők súlyát. Míg a diaszpórában élünk, számolnunk kell a befogadó társadalmak előítéletével, valamint azzal, hogy a balol­dal kormányra kerülése idején ezek a hangok az ideológiai szférában és a politi­kai arénában radikalizálódhatnak.

Azzal is számolnunk kell, hogy az ural­kodó európai trend szerint, a vészkorszak után elfojtott és tabuvá vált antiszemitiz­mus ma Izrael-ellenességben nyilvánul meg, s e széles kórusban az európai bal­oldal, hagyományos anticionista beállí­tottsággal, s a holocauston is iskolázott emberi jogi érvkészletével viszi a prímet. (A jó zsidó áldozat, tessék viselkedni…)

Belpolitikai viszonylatban fel kell ten­nünk a kérdést, vagy legalábbis el kell vi­selnünk e kérdés jelenvalóságát, hogy mi a jobb: egy a szélsőjobboldaltól világosan elhatárolódó jobboldali párt, és egy eset­leg tíz-tizenöt százalékos antiszemita-ide­gengyűlölő programmal fellépő párt a par­lamentben, vagy az, ha a jobboldal integ­rálja a szélsőjobboldali szavazatok egy ré­szét, és tompítja, kontrollálja, eliminálja a kvázi-náci politikai erőt vagy erőket.

A zsidó politika formálóinak tisztában kell lennie ezekkel a szempontokkal, ha a jövőben nyílt, világos és ütőképes progra­mot szeretnének felmutatni, és a demok­rácia respektábilis tényezőjeként szere­pelve a nyilvánosságban, hatékonyan óhajtják képviselni a közösség érdekeit a mindenkori kormánnyal szemben, illetve annak tárgyalópartnereként. Meg kell ta­nulnunk előítélet-mentesen kommunikál­ni jobb- és baloldallal egyaránt. Mi, zsidók a társadalmi békében, az Európára és a világra nyitott, egészséges, kiegyensúlyo­zott magyar nemzettudatban vagyunk ér­dekeltek, melynek nincs sem kisebbségi komplexusa, sem nagyzási hóbortja.

Igaz, a XX. század múltán nekünk, zsi­dóknak is megvan a magunk mentális problémája, mely jelentősen összefügg a magyar társadalom neurózisával.

*

Közel hat évtizeddel a vészkorszak ül­döztetése nyomán, immár világosan lát­szik, az átéltek tapasztalatait nemcsak nem dolgozták fel a magyarországi túl­élők, de évtizedekre elfojtván, átörökítet­ték azokat utódaikra. Nem voltak könnyű helyzetben a vészkorszak szörnyű emléké­vel, a kialakuló új diktatúra fojtogató szo­rításában, mely eltörölni ígérte az eltörölhetetlen múltat, ám az elmúlt közel másfél évtizedben, a felmorzsolódó pártállam, majd a szabadság évei alatt sem vetettek számot traumáikkal, s ebből eredő maga­tartásmintáikkal. Mindez igaz a következő nemzedékre is. A prés alól szabadulva, csak most, a szabadság elmúlt tíz esztendejében szembesülünk teljes valójában a lelkekben okozott károkkal.

A zsidók többségének önképéhez szin­te kizárólag kellemetlen képzetek tapad­nak, és a közbeszédben is szinte kizárólag negatív asszociációk övezik a zsidóságot, ezért szinte az egész zsidó közösséget át­hatja e terhes hangulat. Miközben sokat beszélünk a gyászról, igazából nem tu­dunk megbirkózni vele, nem tudunk sza­badulni a nemzedékeket béklyózó, immár tudat alatt átadott élményektől. Szoron­gással, bizalomhiánnyal figyeljük a külvi­lág történéseit, s magunk is könnyen gyár­tunk ellenségképeket. E folyamatot a poli­tikai közbeszéd is gerjeszti. A magyar tár­sadalom sem heverte ki a XX. századot.

A kilencvenes években megnyilvánuló antiszemita közbeszéd a legdrámaibb emlékeket elevenítette fel sokakban, ezért nemcsak a zsidógyűlölet keltett fé­lelmeket, de sokan vegyes érzésekkel fo­gadták a zsidóság nyílt, félelemmentes megnyilvánulásait is, lett légyen szó vallá­si, kulturális vagy politikai outputról.

Bármiről esett szó a zsidó közösségben – kinek a joga képviselni?; van-e joga bár­kinek megszólalni a zsidóság nevében?; etnikum-e a zsidóság, s legyen-e kisebb­ségi képviselete?; szabad-e utcai tüntetést szervezni a zsidóknak?; szabad-e izraeli zászlót lengetni egy zsidó megmozdulá­son; szabad-e nyilvánosan, köztéren ün­nepelni zsidó ünnepeket?; szabad-e azt mondani zsidó vezetőkre, hogy kollabo­ráltak a pártállammal, s ha netán volt köz­tük munkásőr vagy besúgó, ildomos-e er­kölcsi szempontból, a demokrácia viszo­nyai között vezetőnek lennie? – a reakci­ók magukon hordozták a múlt foglyaként, traumáik túszaként gondolkodó és visel­kedő közösség szimptómáit. A félelem határozza meg cselekedeteinket, ahogy a magyar politikai élet számos tényezőjé­nek magatartását is, nem a józan ész és az ép erkölcsi érzék.

Nyugat-Európában ma már nem kér­dés, hogy a zsidóság önmeghatározásá­ban éppúgy szerepet kell kapnia az etni­kai gondolatnak, mint a vallási önképnek, s hogy e kettő együtt adja a teljes, valós, történelmileg hú definíciót, mint ahogy az is magától értetődő, hogy nyílt és határo­zott érdekképviseletre, modem kommu­nikációban jártas, a zsidó közösségen kí­vül is tekintélynek örvendő vezetőkre van szükség, akik, ha kell, médiatámogatást szerezve, a hatalommal szemben is képe­sek az érdekérvényesítésre.

A zsidó közösség egésze nem tudja élményszerűvé tenni, birtokba venni, sze­retni saját kultúráját (s általa önmagát); nem tud élni e kultúrával, így önmagába sem lehel életet általa, nem hiszünk az igazunkban, nem hisszük el, hogy értéke­ink megoszthatók másokkal, nem hisszük, hogy törekvéseink elismeréssel találkozhatnak. Gyengék az intézménye­ink, gyengék vagyunk mi magunk is, hogy tanuljunk, s majdan taníthassunk. Változ­tatnunk kell a mentalitásunkon, intézmé­nyeink működésén, önképünkön, s ezál­tal a nyilvánosság előtt is kiegyensúlyozot­tabb kép jelenhet meg rólunk. Tagadha­tatlan, hogy a múlt sebei gyakran azáltal élnek tovább, hogy nem tisztázzuk, mai félelmeink olykor eltúlzottak, s a múltban gyökereznek. Ebből eredő magatartásmintáink, különösen politikai képvi­selőink viselkedése, politikai szocializáci­ója olykor károsan hatnak vissza az egész közösségre. Miközben Magyarországon felnőtt egy új politizáló nemzedék, a zsidó közösség arculatát idős, vészkorszakot túlélt, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben szocializálódott személyek formálják, aki­ket egész múltjuk ehhez a modellhez köt, s a demokratikus politikai kultúrát nem tudták elsajátítani, negyven év alatti ve­zetőket sehol nem látni a magyarországi zsidó közösség politikai képviselői között, és nyomát sem látni az utánpótlásról való gondoskodásnak.

Az elmúlt két kormányzati ciklusban vagy a lojalitás (1994-1998), vagy a félelem (1998-2002) béklyózta a zsidó közösség képviselőit, hogy hatékonyan lépjenek fel a méltányos kárpótlásért, az antiszemita gyűlöletbeszéd jogi szankcionálásáért, s azért, hogy a zsidó közösség és kultúra saját jo­gán, az európai civilizáció egyik ősforrása­ként, intellektuális és erkölcsi tekintélye, va­lamint politikai súlya miatt, s ne csupán a vészkorszak örököseként legyen megbe­csült részese a magyar nyilvánosságnak.

Nem szabad újra elkövetnünk ezt a hi­bát. A saját érdekünket nekünk magunk­nak kell képviselnünk, a saját szavazata­inkkal, akár a parlamenti, akár a közelgő önkormányzati, akár a jövőre esedékes hitközségi választásokon voksolunk.

Ahhoz, hogy új párbeszéd induljon, új társadalmi szerződés köttessen magyar­ság és zsidóság között, nemcsak a ma­gyar politikai elitnek kell megtisztulnia a XX. század megannyi salakjától. A zsidó közösség képviseletének is át kell alakul­nia mind szellemi tartalmában, mind szer­kezetében és formájában. Szélesebb ala­pokon, nagyobb demokratikus támogatottsággal, új vezetőket kell kitermelnie a közösségnek. Olyan képviselőket, akiket nem béklyóznak sem a történelmi trau­mák, sem saját személyes kötődésük a pártállamhoz, hogy szabadon, bátran és bölcsen lépjenek fel a közösség nevében és érdekében, akár jobboldali, akár balol­dali kormánya van Magyarországnak.

Ez a zsidó leckéje az elkövetkező kor­mányzati ciklusnak.

Szántó T. Gábor