Válasz Magén Istvánnak és Lazarovits Ernőnek

Elnézésüket kérem, hogy idő- és helyszűke miatt egyszerre válaszolok bírálataikra.

Anticionizmusnak a zsidóságon belül azt az álláspontot nevezik, melyet asszimilált erőkön kívül a vészkorszak előtt az ortodoxia döntő többsége, ma már azonban csak kis csoportjai képviselnek, és amely tagadja Izraelnek, mint emberi erőfeszítések nyomán újjáalakuló, lényegében szekuláris államnak a létjogosultságát. Ezt az álláspontot elutasítom; sem efféle nézeteket, sem efféle felhangokat nem lelhetni föl nyílt levelemben.
Találni viszont benne bíráló megjegyzést az izraeli diplomácia egy törekvéséről, kritikáját egy cionista vulgarizmusnak, továbbá Naftali Kraus szabatos megjelölésével élve „sanda”, azaz konkrétumokat mellőző támadásokat a legfőbb cionista szervezet magyarországi működése kapcsán; főképpen pedig éles támadást a hitközség egyik vezetőjének „szerepzavarra” utaló kijelentése nyomán. A cionista elmélet, illetve gyakorlat még Magyarországon is több válfajában van jelen: aki e részleges bírálatokat anticionizmusnak, pláne öngyűlöletnek minősíti, az egyszerűen a visszájára fordított értelemben használja az elmúlt évtizedek Kelet-Európájának anticionizmusba burkolt antiszemita frazeológiáját. (Durván: minden, ami nem temető, ima, kórház, az „cionizmus”; tehát mindenki, aki valami egyebet támad, az anticionista.) Az efféle levelemben sandán előre jelzett csúsztatásokat a politikai változásokat követő fogalmi zűrzavar számlájára kell írni.
A zsidó történelemről Lazarovits úr által nyújtott „rövid tanfolyam” egyoldalúságait, egynémely tévedését itt most nincs mód korrigálni. Elfogadhatatlannak tartom ma azt a végletesen polarizált szemléletet, amelynek a jegyében vázlata fogant: az asszimiláció versus cionizmus, diaszpóra versus Izrael, betegség versus egészség radikális dichotómiáit, melyek mögött végső soron a zsidó történelem nagy kataklizmái után nemegyszer felizzott és néha álmessiási mozgalmakban alakot öltött végveszély megváltás dualizmus ismerhető föl. Herzl, Borochov vagy Ben Gurion asszimilánsok és cionisták voltak; Maimonides, Hatam Szófér vagy I. B. Singer egyik sem. Mindőjüknek megvan a szerepe a zsidóság fennmaradásában és nem csak sztárok vannak.
Gyenge lábakon áll az a cionizmus, amely csak a recens vészkorszak „tanulságaira”, illetve az izraeli hadseregre, tudományra, stb. épít, és talán nem veszi M. I. krokodilkönnyek hullatásának, ha emlékeztetek arra, hogy sajnos nemcsak a diaszpórának, de az önálló államiságnak is megvoltak a maga kataklizmái; azt pedig végképp nem hiszem, hogy a Smone Eszrében a „népe eltaszítottjainak összegyűjtője” alatt a Szohnutra kellene gondolnom. Nem Izrael osztályrésze a zsidóság, hanem a zsidóság osztályrésze Izrael.
Akkora badarságot még én sem állítottam, hogy a magyarországi zsidóság ne férne be Izraelbe, vagy hogy számottevő részt vállalna, vállalhatna az országépítésben. Azt viszont állítom, hogy a zsidóság kétharmadát kitevő diaszpóra létjogát elvitatni M. I. nem túl szerencsés kifejezéséhez folyamodva hirtelenjében a kollektív öngyűlölet egy formája, nem számolni annak tartós fennmaradásával még Magyarországon is nonszensz.
Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy a magyarországi zsidóságnak a létjogát Izraeltől kellene megvásárolnia, hogy Izrael létének valóban felbecsülhetetlen jelentőségét lelkiismereti számonkérés révén kellene tudomásul vennünk. Az az udvarias meghívás, „hazahívás”, ami a nagykövet úr, vagy Izrael államelnökének itt elmondott szavaiból kicsendül, nem is ezt a hozzáállást sugallja. A lelkiismereti kérdést ki-ki tegye föl saját magának.
Kétséges előttem, fel tud-e épülni Magyarországon a jövőben egy erős, a mainál nagyobb hagyományhű zsidóság. A külföldi, az izraeli zsidóság segítsége nélkül semmiképp. De ha a hitközség vezetőinek a jövőt illetően csak feljavított „hinaus mit uns” szólamokra futja, akkor ez mindenekelőtt a saját szegénységi bizonyítványuk lesz. Ha a neológia magát föl is számolja, lesznek itt a helyén más zsidóságok, külföldi „licencek” alapján.
(Exhibi-cionista utóirat: Lazarovits úr kérdésére azt válaszolnám: a hitközség az én felfogásom szerint sem pártszervezet. Tagként kilépésre éppen azért gondoltam [az adófizetés megszüntetésével; hitközségi állást nem töltök be], mert ennek ellentmondani látszottak az ügyvezető igazgató úrnak a hivatalosság pecsétjével alátámasztott kijelentése, és későbbi, Új Élet-beli interjújának bennem szintén rossz emlékeket idéző, itt nem részletezhető kitételei is. Szavaiból azt olvasom ki, itt egyéni és nem testületi szerepzavarról van szó, így nem lépek ki; a hitközség, hacsak ki nem átkoz, egyelőre kénytelen lesz e sorok íróját tagjának tekinteni.)
199
*
Szerkesztőségünk a vitát e hasábokon lezárja, bár az korántsem tekinthető befejezettnek.