Valami volt a levegőben…
1994 tavaszán három hónapig ösztöndíjasként Jeruzsálemben tébláboltam. Meglehetősen zavaros időszakban voltam kinn, ha ennek a kifejezésnek Izrael esetében még van bármilyen értelme.
Mivel időm jó részét a „szent város”- ban, ebben a túlságosan is tömény helyen töltöttem, akaratlanul is szemtanúja lettem a forrongásnak, a csontokig hatoló idegesség és bizalmatlanság számtalan megnyilvánulásának, vallásosok és nem vallásosok, szefárdok és askenáziak, arabok és zsidók egymás mellett élésének és nem élésének.
A legnagyobb élmény azonban a mimúnán ért A mimúna Pészach végén zajlik Izraelben s ez az észak-afrikai zsidóság hagyományos ünnepe, melyet minden politikai párt, de főleg a jobboldali Likud megszáll és megpróbál ebből szavazatokat kicsiholni. Az események a Kneszet előtti parkban zajlanak, reggeltől estéig.
A mimúna sajátos ünnep, vurstli és show, folklórfesztivál és erődemonstráció. Van karikadobálás, céllövölde, lacikonyha és isteni marokkói zene. Aki ismeri a Magreb-országokból származó zsidók hagyományosan arabellenes hozzáállását, annak számára világos volt, hogy mely szónokok fognak jól és melyek fognak rosszul szerepelni ezen az ünnepen. A „rossz fiúk” sorában előkelő helyet foglalt el a szintén marokkói származású, mindazonáltal munkapárti miniszter, Ben-Eliezer, aki magáról azt is elmondta, hogy „gám áni márokáj” („én is marokkói vagyok”), mire a mellettem álló köpcös és kipás családapa gyerekét a válláról levéve többszázad magával üvöltötte, hogy „átá lo márokáj, átá bogéd“ (nem vagy marokkói, áruló vagy!).
A demonstráció általános jelszavai közé tartozott még a „táhzor” (magyarul leginkább a „húzz az anyádba” kifejezéssel lehetne fordítani), főleg a munkapárti szónokoknak címezve. Beszédet mondott a köztársasági elnök. Ezer Weizmann is, akit szintén lehazaárulóztak, s amíg a béketárgyalásokról vitatkozott az emberekkel, páran – a biztonsági emberek nagy örömére – ököllel verték a kocsiját.
Az első pillanatra ártatlan mediterrán stíl mögött azonban az izraeli társadalom politikai megosztottsága, a szefárd tömegek máig meglévő kisebbrendűségi érzése és az ezt kihasználó politikai erők húzódnak meg, amelyek már akkor sem tűntek olyan mulatságosnak.
A mimúnán nagy sikert aratott Benjamin (Bibi) Netanjahu, a Likud vezére, aki megmondta, hogy hol laknak az igazi zsidók: Jeruzsálemben. Aki egy kicsit is ismeri Izrael demográfiai térképét, az jól tudja, hogy ez mit jelent: askenázi-ellenes, rasszista uszítást, melynek célja a minél több voks megszerzése. (Az askenázi zsidók inkább Haifán és Tel-Avivban laknak – a szerk.)
Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy szfárádi problémára akarom leszűkíteni a verbális és nem verbális politikai erőszak izraeli térhódítását, meg kell, hogy mondjam, a gond globális, s az országot kívülről és belülről feszítő politikai és társadalmi problémákban keresendő. Az askenázi Baruch Goldstein, a hebroni hentes és mészáros is megtette a magáét
Az erőszak színtere például a televízió, ahol vitaműsorok címén különféle politikusok őrjöngéseivel szórakoztatják a nagyérdeműt Híradó után ezek a műsorok fárasztják tovább a merényletek látványába belefásult átlag izraeli idegeit A tévémoderátor legtöbbször valamely európai származású, liberális újságíró (pl. Tomi Lapid), aki az isteni igazság birtoklásának tudatában üvölti túl partnerét és vonja le a végső következtetést A lényeg az, hogy aki beszél, az kifejezi magát, s ezért mindig igaza van. S a vélemény- és sajtószabadság elve mindent szentesít.
Az világosan látszott, hogy a különféle szélsőséges vélemények – szinte naponkénti – megjelenítése maga is a légkör hiszterizálódásához vezetett.
Az utca, sőt az úttest is sokszor az agresszió színtere. A mediterrán térben, az utcán, a buszon, a caféban, szóval ott, ahol az élet zajlik, felcsapnak az indulatok, üvöltözések hallatszanak, s olykor-olykor pofonok is elcsattannak.
1994 áprilisát írjuk, cirka másfél évvel vagyunk 1995 novembere előtt…
Címkék:1996-01