Vajda Károly és Vári György reagálása Iványi Gábor írására

Forrás: Élet és Irodalom

2008. április 8. Röviden szeretnénk reagálni Iványi Gábor Naftali Kraus világnézetét védelmébe vevő filippikájára. Mivel sem e folyóirat színvonalához, sem Iványi Gábor iránti tiszteletünkhöz nem lenne méltó írásának inszinuatív és helyenként talán sem etikailag, sem eszmeileg kellően át nem gondolt személyeskedéseire tételesen megfelelnünk, ezért válaszunkat arra a néhány kérdésre korlátozzuk, mely még a jó ízlés határán belül válaszolható meg.

Hiller Istvánhoz írott levelünk alapkoncepciójával kapcsolatosan valószínűleg eltérően ítéljük meg mind miniszter úr személyét, mind pedig közjogi státusát. Minket az a meggyőződés vezérelt levelünk megírásakor, hogy Hiller István felelős miniszter, felelős a szó alkotmányjogi értelmében, de felelős személyiségének erkölcsi integritása okán is. Ezért fordultunk hozzá közérdekű kérdéssel, s ezért vártuk, hogy e kérdésünkre megfeleljen, azaz de facto legyen „felelő[s]”.

Nem tűnik adottnak a konszenzus közöttünk Kraus életművének megítélése tekintetében sem. Talán épp azért, mert a vallásról folytatott gondolkodás eltérő intenzitású és mélységű megnyilvánulásait értjük vallásfilozófián. Scheiber Sándor és Naftali Krausz életműve tudományos szempontból ugyan teljességgel inkommenzurábilis, gondolkodásuk íve és erkölcsisége azonban korántsem csak technikai értelemben mutatkozik összehasonlíthatatlannak. E két név valójában nem említhető se egy lapon, se egy napon. Hasonlóképpen Kraust Ámosz prófétához hasonlítani nem csak Kraus üdvtörténetileg aligha indokolható apoteózisát jelenti, de a próféta dehonesztálását is.

Iványi szerint félreértjük Kraust, amikor „kiragadunk egy részletet” Ungvári Tamással vitatkozó írásából, úgy vélvén, hogy két kultúrát állít szembe egymással, és azt mondja, választani kell e két homogénként kezelt kultúra között, s hogy mindazok a zsidók, akik a magyar kultúrát választják, árulók. Iványi fölfogásában Kraus csak „kísérletet tesz arra, hogy hajdani hazája vallástalanná lett zsidó gondolkodói figyelmét és szeretetét a zsidó hagyomány iránt (is) felébressze”. Az általunk úgymond félreértett, s kiragadott részlet így hangzik: „Akinél a költészet Arany, Petőfi, Tompa és Vörösmarty és nem Yehuda [sic!] Halévi, Ibn Gabiról, Alkabec és társaik [sic!] – az jobban teszi, ha nem nyilvánít véleményt ebben a témában [mármint a zsidóság nemzetiségként való meghatározásának kérdésében]…” Nos, Iványi szerint ebben a mondatban nincs szembeállítás, nincs vagy-vagy. Szerinte Kraus csak arra akarja felhívni a figyelmünket, hogy a középkor (és a kora újkor) zsidó vallási költészete „is” fontos. Ítélje meg az olvasó, ki érti félre a „kiragadott” mondatot. Emlékeztetnénk rá: a Krausnak adományozott díj neve Pro Cultura Hungarica.

A második félreértésünk Kraus „Cházérofób is vagyok” című írásával lenne kapcsolatos. Szerintünk ebben különös őszinteséggel és egyszersmind ízléstelenséggel nyilvánul meg Kraus homofóbiája. Iványi szerint itt is csak arról van szó, hogy „Kraus kifejti a Tóra előírásain alapuló vallásos zsidó véleményét a homoszexualitásról…, amikor azt taglalja, hogy vannak zsidók számára tilalmas dolgok”. Idézzük hát Kraust magát: „nem is nagyon ismerem az ilyen állattani kifejezéseket” – írja a homofóbiáról szólva. Majd némi kutatómunka után megtalálja a számára ismeretlen fogalom „magyarázatát”: „A »homo«, mint tudjuk, a “homokos”ból [sic!] származik [sic!], vagyis az amit a teremtés selejtjének szokás nevezni, de ami tulajdonképpen a mai liberális »értelmiség« egyik ismertetőjele, zászlaja, ideológiája”. A homoszexuális Kraus fölfogásában tehát nem emberi lény, hanem állat, (a hozzá kapcsolódó kifejezések állattani kifejezések), a Kraus képviselte „teológia” értelmében a „teremtés selejtje”. Ez a megfogalmazás bajosan fakad pusztán abból a didaktikus intencióból, hogy jelezze, „vannak zsidók számára tilalmas dolgok”. Meglepő, hogy Iványi nem érzékeli a nyilvánvaló különbséget, ahogy az is szokatlan, hogy nem a verbálisan megtámadottakkal szolidáris, hanem a támadójukkal. Emberi lényeket hulladéknak nevezni olyan nyelvhasználat, s egyszersmind olyan világlátás, melyet Iványi Gábor is jól ismer, s amely ellen, ha nem Kraus az ilyetén mód megnyilatkozó, maga is rendszeresen tiltakozik, többek között velünk együtt. Emberektől emberi mivoltuk elvitatása pusztán szexuális orientációjuk alapján nem csak a Magyar Köztársaság hatályos alkotmányának szellemiségét sérti eklatáns módon, tehát teszi alkalmatlanná az így gondolkodókat a Magyar Köztársaság bármely kitüntetésére, de bizony égre kiáltó bűn is. A „selejt” nem érték, a „selejt”-től minden további nélkül meg lehet és meg is kell szabadulni. Nem folytatjuk a kifejezés nyilvánvaló implikációit. Iványi Gábor lelke rajta, ha ő ilyen megnyilvánulásokat jámborságként igyekszik látni és láttatni.

Iványi szerint „a levélírók azt is panaszolják, hogy Kraus nem lelkesedik »zsidók nem zsidókkal kötött házasságáért«, és »sikszé«-nek hívja a nem zsidó nőket. A »siksze« valóban nem zsidó nőt jelöl, ugyanakkor nem jelent alacsonyabb rendű nőt… A nyilatkoztatók bizonyára nem hallottak még arról…, hogy a különféle keresztény felekezetek sem örülnek annak (nem biztos, hogy igazuk van), ha valamelyik egyháztagjuk más felekezetűvel házasodik”. Meg kell jegyeznünk, hogy a siksze jiddis szó, a héber sekec kifejezés nőnemű (sikcá) alakjának közép-felnémet hangtani szabályok szerinti kiejtése. A héber terminus undorítót, förtelmest jelent (vö. a teljesség igénye nélkül pl. Lev 7:21; Deut 7:26). A siksze kifejezéssel tehát nem az a bajunk, hogy nem zsidó nőt jelöl, hanem az, amilyen vallástörténeti konnotációkkal ezt teszi. Iványi idézett érvelésében erőteljesen tompítja Kraus állítását (ám még ebben a formájában is érzi a mondat erkölcsi anakronizmusát, meg is jegyzi: „nem biztos, hogy igazuk van”), Kraus ugyanis nem egyszerűen nem örül annak, ha zsidó férfi nem zsidónőt vesz el feleségül, a vegyesházasságot rosszabbnak tartja a Soánál. Kraus szerint az, ha valaki nem zsidó nőt vesz el, rosszabb, mintha elgázosítanák. Ezek után kéne elhinnünk, hogy Kraus a „sikszék”-et említve tudatosan eltekint a szó Iványi által kiretusált negatív konnotációitól.

Iványi megítélésében „a véleménynyilvánítóval szemben a hatalom emberéhez fordulni, hogy őt valóságos érdemeiért ne becsüljék meg, az méltatlan dolog… Ha a nyilatkoztatók csupán a véleményüket fejtették volna ki, és lehetőleg azokon a fórumokon, ahová a szóban forgó vallási ügyek tartoznak, talán nem szóltam volna egy szót sem”.
A „hatalom emberé”-t nyílt levélben szembesítettük politikai felelősségével. Nem dörgölőztünk hozzá. Nyílt levelünkben föltett, egyáltalán nem vallási jellegű kérdéseinknek, nevezetesen hogy a Magyar Köztársaság felelős kultuszminisztere megérdemelten tüntet-e ki valakit, s milyen erkölcsi üzenetei vannak egy ilyen kitüntetésnek, nem kizárólag a felekezeti sajtóban van jelentőségük, ahogy Kraus szóban forgó kitételei sem kizárólag a bárhogyan is értett vallásfilozófia szakkérdéseit érintik, annál kevésbé, mert a vitában hivatkozott alapvető és eredeti munkái, melyekben fentebbi, „korszakos vallásbölcseleti téziseit” kifejti, nagyrészt publicisztikák és memoárok.