Vadászat nácivadászokra

Vadászat nácivadászokra

Ez év májusában az amerikai-izraeli Simon Wiesenthal Központ – egy befolyásos zsidó civil szervezet – Magyarországon is elindította „Utolsó esély” akcióját, melynek célja a még élő nyilas és más háborús bűnösök felkutatása és bíróság elé állítása. A már hét kelet-közép-európai országban zajló akció azonban nálunk nem talált kedvező fogadtatás­ra. A jobboldal részéről ez nem is meg­lepő, ám az mégiscsak furcsa, hogy baloldali véleményformálók fanyalog­va, kedvetlenül fogadnak egy antifa­siszta, náciellenes kezdeményezést.

Az akció megkésett; a főbűnösök fölött már a háború utáni években ítél­keztek; hatvan év múltán lehetetlen a bűnöket bizonyítani; a reszkető fejű, agg vádlottak csak részvétet ébresztenek majd; a kitűzött díj csak a feljelentősdit indítja majd el; mindez az antiszemitizmust növeli – így hang­zottak a főbb ellenérvek. Mindez való­ban ésszerű, felettébb furcsa azonban, hogy alig hangzottak el a legalább olyan ésszerű ellenérvek: hogy a há­borús bűnök nem évülnek el; hogy igenis sikerült (például Horvátország­ban) az elmúlt években háborús bűnö­söket felkutatni és bíróság elé állítani.

A nyomravezetőnek felajánlott tíze­zer eurós jutalmat a magyar sajtó „vér­díjnak” keresztelte el, amivel azt üzen­te az akció kezdeményezőinek: egyál­talán nem vagytok olyan erkölcsi fö­lényben, hogy ezt megengedhetnétek magatoknak. Hogyan történhetett ez?

Efraim Zuroff, a nemzetközi akció kezdeményezője világosan megírta:* azért (is) koncentrálnak a kelet-euró­pai országokra, mert itt még hátravan az a katarzis, amely az elmúlt negyed­században Nyugat-Európában végbe­ment. Kelet-Európa országaiban a közvélemény a kommunizmus áldoza­taként látja magát és hazáját, s ebbe a pozitív, áldozati önképbe nem fér bele a holokausztban való bűnrészesség. Hiába ítélkeztek 1945 után számos perben a kollaboránsok fölött: ezt a közvélemény a szovjetek számlájára írta, illegitimnek tekintette, így nem épült be a történelmi tudatba.

Hogy a „múltfeldolgozás” milyen indulatokat szabadíthat el, azt a len­gyelországi Jedwabne-vita jelzi: két évvel ezelőtt az ország közvéleményét sokkolta és vad vitákra ösztönözte, amikor (hosszas ellenállását legyűrve) tudomására hozták, hogy 1941-ben az említett városka zsidó lakosságát nem a nácik, hanem lengyel polgártársaik mészárolták le.

Magyarország azonban e téren sajá­tos helyzetben van: itt a baloldali sajtó­ban tizenöt éve közhely, hogy az or­szág zsidóságának négyötödét a ma­gyar hatóságok deportálták, a magyar lakosság teljes passzivitása közepette. Magyarországon él Kelet-Közép-Európa egyetlen, számottevő létszámban megmaradt zsidó közössége, s a túl­élők és leszármazottaik újságíróként, közéleti emberként már elvégezték azt a munkát, amely Lettországban, Horvátországban vagy Romániában még hátravan. A holokausztkutatás és holokausztemlékezet a magyar baloldali diszkurzív térben éppúgy intézménye­sült, mint Nyugat-Európa országaiban. Az áldozati, felelősséget elutasító ön­kép csak a jobboldali médiában él. A baloldali – nem kis részben holokauszt-túlélő (vagy túlélőktől származó) – értelmiségiek alighanem sértve érzik magukat, amiért ignorálják évtizedes munkájukat, és nem kérnek a Wiesenthal Központ által kínált katarzisból.

A Wiesenthal Központ akciója bele­gázolt a holokauszt-emlékezet fejlett magyarországi rendszerébe (lásd a ren­geteg vidéki megemlékezést a hatvana­dik évfordulón, a rekonstruált zsinagó­gákat, emlékműveket, emlékkönyve két, a Holokauszt Múzeumot stb.). A holokauszt ma már a lezárt, szakralizált múlt állapotába megy át. Ehhez képest nácivadászatot tartani – vagyis azt állí­tani, hogy a holokauszt itt él közöttünk – csak összekavarja a dolgokat.

*

De van itt más baj is – alighanem a Wiesenthal Központtal, amit a szemér­mes baloldali publicisták nem monda­nak ki. A fanyalgás egyik oka bizon­nyal az, hogy amerikai-izraeli szerve­zetről van szó. A második intifáda ki­törése óta Európa ismét szabad utat adott a holokauszt miatt keményen le­fojtott zsidóellenességének – anticionizmus formájában. Izraelre véget ért a vadászati tilalom: hogy jön ahhoz, hogy ő próbáljon másokra vadászni?!

Az amerikai gyökerek manapság – a nyugati, baloldali körökben trendi Bush-ellenes, Amerika-ellenes hisztéria miatt – szintén inkább apasztják, mint­sem növelik az erkölcsi tőkét. A Wie­senthal Központ egyáltalán nem igazo­dik az európai politikai korrektséghez, keményen bírálja az Izrael-ellenesség álorcájában újjáéledő antiszemitizmust, ráadásul egyértelműen zsidó szervezet­ként lép fel, ami kínosan érinti az iden­titásukkal örökösen bújócskát játszó baloldali magyar értelmiségieket.

A szélsőjobboldali sajtó mindezeket nyíltan ki is mondja a maga brutális stí­lusában, a baloldal csak kellemetlenül érzi magát és elhatárolódik. Jellemzők Karsai László történész témába vágó cikkei, nyilatkozatai. Karsai nem elége­dett meg az érvekkel, szükségét érezte annak is, hogy a Wiesenthal-központ munkatársait becsmérlő kifejezésekkel illesse: „megélhetési nácivadászoknak” titulálta őket, az akció magyarországi koordinátorát, Beer Ivánt pedig „butik­tulajdonosnak” nevezte.** (A butikos a kései Kádár-korszak nyelvezetén ügyes­kedő, kétes egzisztenciát, erkölcsileg el­marasztalandó egyént jelent.)

Mindezek után egyáltalán nem volt meglepő Beer Iván magyarázata le­mondásáról: „Ez már nem nácivadá­szat. Itt már énrám vadásztak.”

Gadó János

* Efraim Zuroff: Nem reménytelen – Élet és Irodalom, 2004/30.

** Karsai László: Esélytelenek. Élet és Iro­dalom, 48. évfolyam, 30. szám.