Vád és vérvád

A zsidógyűlölők minden eszközt felhasználnak céljuk elérésére. Ez a Soá, a vészkorszak után nem szorul különösen bizonyításra. Ha már sikerült megragadniuk a hatalmat nincs szükségük többé indokokra. De annak megszerzése előtt hálásan fogadnak minden izgatószert. Egyik ilyen bevált „dopping” a rágalom, a hamis vád. Ezek a vádak tárgyukban különbözőek, mint az a három is, amiket a következőkben ismertetek. Ám abban egyeznek, hogy főbenjáró bűnnel zsidót vetnek börtönbe, gyilkosságot, rituális gyilkolást, hazaárulást fogva rajuk. Ezeket azután az egész zsidó közösség elleni hangulatkeltésre, uszításra használják fel…

1894. október 13-án egy zsidó származású vezérkari kapitány felszólítást kapott, hogy két nap múlva jelentkezzen a hadügyminisztériumban tiszti szemlére polgári ruhában. A tiszt gyanútlanul ment el a párizsi hadügyminisztériumba, ahol legnagyobb megdöbbenésére hazaárulással vádolták, és azonnal letartóztatták. A francia hadsereg felvonulási tervének idegen hatalom számára való átadását rótták fel bűnéül. Amint később kiderült, a vádlók nagyon jól ismerték a valódi tettest, de ők a zsidó Alfred Dreyfust akarták elítéltetni és vele egy heves antiszemita kampányt indítani. Letartóztatása után két hónappal a hadbíróság elítélte, és 1895. január 5-én megalázó körülmények között lefokozták. A kapitány hiába ismételte kétségbeesetten kiabálva, hogy „ártatlan vagyok”, a félrevezetett tömeg élvezettel szidta a büdös zsidót. Az igazi megpróbáltatások azután kezdődtek számára. Előbb Ré-szigetre vitték, ahol nagy hideg, durva bánásmód várt rá, majd Francia Guayanába, az Ördögszigetre hurcolták. A trópusi hőségben csaknem öt éven át tartották egy szűk kunyhóba zárva. Láz, gyomorfájdalmak, reuma, szívgörcsök gyötörték. A forró vidék mérges rovarai ugyancsak fenyegették életét. Az őrség gyakran vasra verte minden indok nélkül. Elpusztítására törnek. Csak az ártatlanságának tudata és az igazságba vetett hite tartotta életben. ,Elgondolni, hogy a mi századunkban, oly országban, mint Franciaország, mely a jog és igazság eszméin nevelkedett, megeshetnek hasonló dolgok ily érdemtelenül!” írta naplójában.

1899 nyarán végre visszavitték Franciaországba, ahol nagy szellemek, mint Zola, álltak ki mellette. De csak kegyelemmel szabadul. Még hét évnek kell eltelnie, míg be tudja bizonyítani teljes ártatlanságát. Kiderül, hogy a „dokumentum”, aminek alapján elítélték, hamisítvány, és a valódi tettes Angliába szökik. 1906-ban adják vissza Dreyfusnak rangját és kap teljes elégtételt a hadseregtől is. Több mint egy évtizedet, a legaktívabb éveit elrabolták tőle.

A cári Oroszország a pogromok országa volt. 1911. március 20-án egy Andrej Juscsinszkij nevű 12 éves gyerek megcsonkított holttestét találták meg Kijevben. A kisfiút nyilván megölték. A Fekete Százak nevű, szélsőségesen antiszemita szervezet lehetőséget lát újabb zsidóellenes pogrom szervezésére, hisz Peszáh ünnepe közeledik és fel lehet újítani a nép körében élő babonát, hogy a zsidóknak az ünnepi pászkához keresztény gyerekek vérére van szükségük.

I. G. Scseglovitov igazságügyminiszter, aki maga is zsidógyűlölő, hajlandó magáévá tenni a Fekete Százak uszításait, és nyomozást rendel el. Ennek megfelelően a kijevi főügyész figyelmen kívül hagyja a rendőri jelentést, amely szerint Vera Csebrjak, egy büntetett előéletű nő, a gyermek gondozója ütötte-verte a fiút és valószínű, hogy ő okozta a halálát is. Helyette egy Menachem Mendel Bejlis nevű zsidó emberre tereli a gyanút, aki illegálisan lakott a városban, ahol zsidók csak külön engedéllyel telepedhettek le. Bejlisen keresztül persze az egész zsidó közösséget fogják perbe, mert ha rábizonyítják a gyilkosságot, akkor a vérvád meséjét is sikerül elhitetniök a közvéleménnyel.

1911 júliusában jelentkezik egy lámpagyújtogató városi alkalmazott, aki tanúsítja, hogy látta amint Juscsinszkij két másik gyerekkel a téglaégető kemencénél játszott. A zsidó hirtelen megragadta a gyereket és a téglák felé vonszolta Ennek alapján letartóztatják Bejlist, az üzem vezetőjét. II. Miklós cárnak is jelentést tesznek az esetről. Úgy látszott, a Fekete Százak simán elérik céljukat.

A hírügynökségek leközölték a fantasztikus vádat, aminek nyomán óriási tiltakozás indult meg világszerte. A tárgyalás 1913. szeptember 25. és 28. között játszódott le a kijevi bíróságon. Moszkva, Szentpétervár és Kijev legjobb ügyvédei vonultak fel Bejlis védelmére. A lámpagyújtogató és felesége összezavarodtak a keresztkérdések hatására és kijelentették: „Mi nem tudunk semmit.” Azt állították, hogy nem értették a titkosrendőrség kérdéseit. A vád fő ideológusa, egy Jusztin Pranajtis nevű katolikus pap az esetet jellemzően rituális gyilkosságnak” bélyegezte. „Tudományos” magyarázatait, amit talmudi idézetekkel akart bizonyítani, Jákob Mazek moszkvai rabbi megcáfolta. Kimutatta, hogy Pranajtis nem ismeri azt a talmudi helyei, amit idéz. Az is kiderült, hogy Pranajtisnek priusza van, és olyan ember, aki pénzért mindenre kapható. Két orosz professzor is a vádlott mellett emelt szót és dicsérték a zsidó erkölcsi értékeket, ugyanakkor nevetségessé tették a rituális gyilkosság vádját. Így az esküdtszék amely egyszerű parasztokból állt, néhány óra tanakodás

után ártatlannak jelentette ki Bejlist, aki az Egyesült Államokba vándorolt.

A legtragikusabb kimenetelű „vérvád” Atlantában, Georgia államban, az Egyesült Államok területén játszódott le. Leo Max Frank 1884-ben született Texas államban, emigráns német zsidó család fiaként. Brooklynban nevelkedett és gépészmérnöki diplomát szerzett. 1907-ben Atlantába (Georgia állam) költözik a nagybátyjához, Moses Frankhoz, és a National Pencil Co. gyár üzemvezetője lesz. Jelentős szerepe van a helyi zsidó közéletben, tagja a B’nai Brith-nek. 1913. április 27-én a gyár alagsorában meggyilkolják Mary Phagani, egy 14 éves lányt, a gyár dolgozóját. Két hónapig tart a pör. A főtanú James Conley néger alkalmazott. Tanúságtételével Leo Frankra tereli a gyanút. A megfigyelők jelentős része Conleyt gyanúsítja a tett elkövetésével, aki szexuálisan is erőszakoskodhatott a lánnyal. Ám az ügyész inkább a zsidó és északról jövő üzemvezetőt igyekszik befeketíteni, akire számos hanyag, lusta munkás is haragszik, mert szigorú fegyelmet tart a gyárban. A ködös bizonyítékok, a kétséges jellemű ügyészi tanúk, valamint Frank világos és ékesszóló tanúságtétele ellenére 1913. augusztus 23-án bűnösnek mondják ki. Az ügyvédei rámutatnak, hogy származása miatt ítélték el. Az ügyész ezt természetesen tagadja. A csőcselék, a bíróságon belül és kívül, követelte

Frank kivégzését. Nyilván ez befolyásolhatta a választott bírákat. Közben a vádlott fellebbezett. A fellebbezési tárgyalás idején egy Tom Watson nevű volt néppárti és fajvédő politikus hetilapjában, a Jeffersonian Magazine-ban állandóan követelte a „piszkos, perverz, New York-i zsidó” kivégzését. Ugyancsak Watsonnak volt oroszlánrésze a „ Knights of Mary Phagan” (Mary Phagan lovagjai) társaság megalakításában, akik megkísérelték megszervezni a zsidó üzletek és üzemek bojkottját egész Georgiában.

1915. május 18-án a bíróság elutasította Frank fellebbezését és nem továbbította a per iratait az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához. De az állam kormányzója, John Slaton életfogytiglanra változtatja az ítéletet. A georgiai zsidóellenes hangulatot bizonyítja, hogy ez a lépés a politikai karrierjébe kerül Slatonnak, nem választják újjá. A tömeg 1915. augusztus 16-án kivonszolja Frankot a börtönből és meglincselik, meggyalázott tetemét pedig egy fára akasztják.

Domán István