V. Bálint Éva

Alapfokon

UTOLJÁRA KAMASZ KOROMBAN írtam naplót. Apró noteszbe gondosan bevéstem: aznap nem történt semmi.

Vagy, olvastam és mit hallgattam a Zene­akadémián. A hatvanas években velem úgy lát­szik csak ezek történtek. És persze a fiúk. De hagyjuk a lírát.

1989-ben mondta, vagy írta – már nem is emlékszem pontosan – Konrád: „Olyan időket élünk, amikor naplót kell vezetni.”

Most mindennap bevéshetnék valami törté­nést és egyre kevesebb könyveim kerülne a noteszbe, ahogy megcsappant a koncertprogram is. Szabadon nem érek rá a multikultúra termékeit fogyasztani.

Valami zsidó vonatkozást kellene elővakarni. Genius loci… Az újságban felreppent a hír (mire ez a cikk olvasható lesz már kiderült igaz-e vagy sem), hogy privatizációs miniszternek állítólag Suchman Tamást kérik fel. Zseniális ötlet. Most folyik, illetve nem folyik a zsidó kárpótlás, már minden jogszerű, de pénz mégsem lesz rá. Csináljunk hát egy zsidó privatizációs minisztert, az majd juttat valamit a hitsorsosainak, s ha az egészből kitör a balhé, mert privatizációs botrány nélkül nincs privatizáció, akkor ezt nem a szocik csinálták, hanem a zsidók. Egyszóval örülnék, ha nem Such­man lenne a privatizációs miniszter, s ez a forgatókönyv csak rosszkedvű februári rémálomnak bizonyulna.

A félelem szaga. Igen, ez a három szó fogalmazódott meg bennem, ahogy néztem a húszéves fiút, aki egyszer csak rádöbbent, hogy antiszemitázás ügyben nem lehet tanúkat találni. Erről mindenkinek „tudása” van. Legyint. Róla már harminc éve tudjuk határon innen és túl, de bíróságra menni ezzel, azt már nem. A húszéves fiú nem érti a helyzetet. Védi az igazát, s azt hiszi nincs egyedül. Eszembe jut Mary története. Mary kétéves volt, 1944 karácsonyán, amikor szőke hajú húszéves gyereklány anyját a Dunába lőtték.

Mary t idegenek fogadták örökbe, a háború után Manchesterbe került. Hogy-hogy nem a hatva­nas években is itthon járt, s látta Szabó István Apa című filmjét. Egyik epizódjában feltűnik egy francia nő, akit 44-ben itt a Dunába lőttek, megmenekült és kijutott Párizsba. Mary szen­tül hitte, anyját látta a filmvásznon, de nem merte keresni. Sose ment Párizsba. Aztán idén decemberben elszánta magát: ment, ment a szerelmek városában felfedezte Párizs minden ízét és illatát, ám anyját, ahogy azt józan ésszel sejtette is, nem találta meg. Karácsonykor Pest­re jött, ötven szál rózsát dobott a vízbe. Temetett. Milyen színű a kék Duna? Nekünk pesti zsidóknak, bizony sokat változtatja színét. Félelmeink, örömeink, halottaink, asszo­ciációink, versemlékeink mind ott fodrozódnak rajta. S átok vagy áldás – engem mindig – elbűvöl, elcsábít. Szeretem.

O TTHONOS EZ a VÁROS. Itt születtem, közöm van hozzá. Imádom lerobbant, de romjaiban is szép sze­cessziós házait, fagylaltszínre felfésült klasszicista épületeit, újgazdag villáit, változó portáld üzleteit. A minden­napi élni akarás és újrakezdés megannyi rekvizítumát. Em­lékezzünk Örkény István közismert egypercesére: „Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany… Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok… A könyvtári köny­veket megették az egerek. De már másnap, az Operával épp átellenben egy romház kövein megjelent egy cédula: hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné.” Igen, ez Bu­dapest.

Állandó öndefiníciós kényszerben élünk; hát tessék, buda­pestinek tartom magam, zsidónak meg nőnek, aztán sorolhatjuk a részszerepeket. Minek?

Nevetségesnek tartom a gradációkat, magyar, magyarabb, zsidó, zsidóbb, legzsidóbb. Azt hiszem, a legmélyebben átélt dolgok csak alapfokon léteznek, ha valódiak.