Utazás Vajára

(Részletek)

Kezdetben voltam én, és volt az apám.

Látom magunkat az ötvenes évek ele­jének Budapestjén: középkorú, kissé testes férfi barna hajú kislánnyal lépked kézen fogva lakóházuk előtt az utcán. Ügyet sem vetnek a külvárosi környezet­re, a játszótéri hintákra, libikókákra, az Erzsébet királyné úton végigcsikorgó sárga villamosok zajára.

Kimeríthetetlennek tűnő tárházából halászott elő számomra egy történetet az apám.

A történetnek előszava is volt: „Saj­nállak, mert a te világod csak velem és édesanyáddal kezdődik.”

A gyerekek nagyon nem szeretik, ha sajnálják őket, ám a történeteket módfel­ett szeretik. Én is gyönyörűséget leltem apám történeteiben, emellett külön örö­met jelentett számomra kettőnk vasárna­pi bensőséges együttléte. Hétköznapokon vidéken járt, állami termelőszövetkezetek sorát ellenőrizte. Vasárnap azonban a tör­ténetek napja volt; számomra ismeretlen helyekről, emberekről beszélt ilyenkor, akiket sohasem láttam, nem láthattam, helyekről, ahová sohasem mentünk.

Apám kiváló emlékezőképességgel megáldott, mondhatni született elbeszélő volt. Repertoárja két témakört foglalt ma­gában: bibliai és vajai történeteket. Gye­rekfejemben e bibliai és apokrif históriák bonyolult keverékké álltak össze. Magyar­-zsidó gazdálkodó emberekről szóló elbe­szélések elegyedtek édenkerti leírások­kal, vagy éppen Izsák feláldozásának tör­ténetével. E történetek gyermeki egybeol­vasztása híven tükrözte egyébként apám gondolatvilágának alappillérét is. Számá­ra Vaja jelentette a világ kezdetét és az el­veszített Paradicsomot.

Aprócska pont Magyarország térképén a Budapesttől csaknem háromszáz kilométerre fekvő északkeleti község – Vaja. Nevét egy főnemesi családtól, a Vayaktól nyerte, amit én, a hatéves gyerek, nem ér­tem fel ésszel. Vaja neve az én értelmezé­sem szerint a „vaj” szóból származott. Aranyszínű, vajjal átitatott képeket idézett fel bennem Vaja: halványsárga vajjal vas­tagon kent, gömbölyű karéj kenyeret, ér­lelődő búzával borított mezőket a domb­oldalon. Vaja a tisztaság, bőség, nyuga­lom jelképeként élt képzeletemben.

Ötven évvel korábban a Vay grófoktól bérelt vajai birtokon, a Rákóczi tanyán született apám. Születésem előtt három évvel járt utoljára ott. E három eszten­dő során mindenkijét elveszítette, akit elveszíthetett. Ám e három esztendő so­rán új boldogságra, új feleségre is lelt, új életet teremtett.

E második élethez szükséges erőt egy önnön-felidézte Vaja forrásából merítet­te. Olyan kút volt ez, amely a mélyébe bocsátott minden egyes vödörrel újra feltöltötte önmagát. A kút vizébe merít­ve korsóját, apám új erőre kapott. Csa­ládja tagjainak is felkínálta a korsót: anyám nem volt kíváncsi a forrás ízére, húgom aprókat kortyolt belőle, én azon­ban magától értetődő természetesség­gel szoktam rá ízére, szivárogtattam, áramoltattam át magamba.

Az odakint mesélt Vaja-történeteknek különös hangsúlyt adtak lakásunk vajai emléktárgyai és a fényképek. Egyik falról Mancika pillantott le ránk, apám első fele­sége, másikról sohasem ismert féltestvé­rem, Évike. Külön album őrizte apám és anyám elhalt hozzátartozóinak képeit.

Nem emlékszem, hogy valaha is meg­kérdeztem volna, mi történt ezekkel az emberekkel. Valahogy mindig tudtam, hogy meghaltak a háború alatt, meghal­tak, mert zsidók voltak. Gyermekéveim során minden bizonnyal azt is megtud­tam, hogyan haltak meg, de már erre sem emlékszem.

*

1957-ben jöttünk el Magyarországról, két évvel később érkeztünk Kanadába. A fényképek szem elől tűntek, apám törté­netei ritkábban bukkantak elő. Ám en­gem továbbra is igézetében tartott a múlt. Jóllehet európai útjaim során, apámhoz hasonlóan, én sem mentem el Vajára, életem minden valóságos szaka­szában felidéztem a képzeletemben élő Vaját Az egykor ott élők nagyobb hatás­sal voltak legbensőbb elhatározásaimra, mint életben lévő szüleim. Hogyan véle­kedne vajon mélységesen vallásos nagy­anyám és nagyapám keresztény férfivel kötött házasságomról? Miképp neveljem fel gyermekeimet úgy, hogy hőn szeretett nagyszüleim büszkék lehessenek rájuk?

*

Első lányom születése után újból, és még nagyobb erővel kezdett csábítani a családi múlt szirénéneke. Hiába hallot­tam gyakran apám történeteit, ha át akartam adni hagyatékát gyermekeim­nek, először magamnak kellett beha­tóbban megismernem, jobban megérte­nem mindazt, amit mondott.

Amikor közöltem apámmal, hogy mag­nószalagra szeretném felvenni szavait, nem kérette magát és rövid kezdeti szo­rongás után hamarosan rátalált régi me­semondó stílusára. Történeteinek rögzí­tésével töltöttünk egy egész nyarat. Hogy felelevenítsem magyar nyelvtudásomat, a hangszalagok teljes anyagát – nem ép­pen kifogástalanul – áttettem kézírásba és e szövegekkel telt barna spirálfüzetet elraktam íróasztalom legalsó fiókjába.

*

Apám 1990-ben halt meg Montreálban, nyolcvannégy éves korában. Hosszú betegsége egész családunkat megviselte. Utolsó éveiben egyre mé­lyebb apátiába süllyedt, de szinte a vég­ső percekig akadtak időszakok, amikor rövid időre régi önmagára lelt.

Egy idült betegségek gyógyintézeté­nek szanatóriumában élte le utolsó éve­it. Nagybuzgón odagördítette tolókocsi­ját szobája széles üvegfalához és elfog­lalta szokott helyét az ablaknál. Nézte a kék- és ezüstszínű autóbuszokat, számlálgatta a Dorval-repülőtér felé tartó gé­peket, elmerülten hallgatta a szomszé­dos kertekben leszálló sirályok éles vij­jogását. Időnként az utca túloldalára te­relődött figyelme; gimnazista kamaszok tódultak ott ki az iskolából.

Apám betegsége idején megtanultam, hogy sohasem megy veszendőbe az, amin gonddal-szeretettel munkálkodunk.

Többszöri agyvérzése után Apu las­sanként tökéletesen elfelejtett angolul. Teljes közöny lett úrrá rajta, semmi a vi­lágon nem érdekelte többé. Napról napi­ra nehezebb lett az én világomból hidat verni oda, ami az övéből megmaradt.

A barna spirálfüzetek jelentették ezt a hidat.

Békétlenebb napjain, amikor egy kézlegyintéssel elhárította külvilágból ho­zott híreimet, hozzákezdtem régi beszél­getéseink anyagának felolvasásához. Fo­gyatékos magyar tudással, meg-megbotló nyelvvel bukdácsoltam át a mondato­kon, amelyekben leszármazottai számá­ra summázta egykoron az életét E sza­vakkal kezdte kissé feszélyezetten sza­lagra mondani történetének legelejét:

„Igazán nem tudom, megérdemli-e életem, hogy hangfelvétel készüljön ró­la. Nem lett belőlem Einstein, nem let­tem Sigmund Freud, sem Mojse Dajan. De talán mindenkinek az életéből lehet okulni, így lehetséges, hogy az enyém­ből is tanulhattok egyet és mást.”

Nyolcvanas éveiben apám arca kifeje­zéstelenné vált, bősz pillantással, zor­dan nézett többnyire maga elé. Szemöl­döke felborzolódott, dühös ráncok szántották végig arcát. Ám e szavak – saját szavai – hallatán egyszeribe kihúz­ta magát tolószékében. Pillantása éle­sebb, tekintete elevenebb lett az össz­pontosult figyelemtől. Könnyek pereg­tek le arcán. Csendes szipogással hall­gatta, amint továbbolvastam:

„Történetem 1906. február 5-én kez­dődik, amikor boldogult anyám három­napi vajúdás után világra hozott. Ahogy később családom tagjai mesélték, cit­romsárga voltam, és amikor boldogult nagyanyám, édesanyám anyja e szavak­kal mutatott meg nagy büszkén Andor nagybátyámnak: ,Nézd, milyen szép kis fía született Ilonkának!’, Andor így fe­lelt: ,Ez? Szép?’ és rám köpött.”

A hatás kedvéért pillanatnyi szünetet tartottam. – Folytasd! – szólt apám. Ér­dektelensége, békétlensége nyomtala­nul eltűnt, az emlékezés, az öröm kön­nyei patakokban folytak végig arcán. – Folytasd! Egyetlen szót ki ne hagyj!

És én tovább olvastam a nappal kial­vó fényében. A sirályok vijjogása el­csendesedett, a mögöttem szálló repü­lőgépek zúgása elhalt, amint Apu meg én utaztunk vissza térben és időben.

Vajára.

Walkóné Békés Ágnes fordítása

Elaine Kalman Naves a B’nai B’rith és a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület meghívására szeptember második felé­ben Budapestre érkezik. 22-én, hétfőn 19 órakor író-olvasó találkozón vesz részt a Mazsike Garay u. 48. alatti klubhelyiségében.