Utazás Ortodoxiában

Létezik egy Bét Perec nevű alapít­vány Magyarországon. Spiritus rectora, a Jeruzsálemben élő, de magyar gyökerekkel rendelkező Jichak Lajos rabbi (tényleg így hívják) a magyarországi zsidó családok vallásos nevelését tűzte ki céljául. Mintegy há­rom éve szervez vallásos programokat a 20-40 közötti korosztály számára (fő­leg az ünnepek idején), ilyenkor fölpa­kolja az egész társaságot, elviszi egy le­hetőleg eldugott szállodába és ott öt­hat napon keresztül igyekszik őket mi­nél töményebb zsidóságban fürdetni, remélve, hogy így inkább ragad rájuk valami, mint egy-két előadás során. Ambíciója, hogy ha a szülők számára még nem is, a gyerekeknek már termé­szetes legyen ez a közeg. Lajos rabbi programjai – afféle bőséges jiddiskeittel egybekötött nyaralások – népszerű­ek, kialakult egy szűkebb-tágabb törzsközönségük is.

Most első alkalommal sikerült annyi pénzt összeszednie, hogy Izraelbe is ki­vigye gyámolítottjait. (A szeptember vé­gi programra – noha csak a repülőjegy árát kellett kifizetni – viszonylag keve­sen jelentkeztek, hiszen ilyenkor min­denki nyakig van a munkában. A ma­gyar társadalomba való beilleszkedés, mint oly gyakran, ezúttal sem tesz jót a zsidóságnak…)

Lajos rabbi az őszi ünnepek második felét (Szukkot, Szimhat Tórá) választot­ta, mint megfelelő időszakot, kedvelt amhórec barátainak lelki épülésére. A közeget, amelybe bennünket minél mélyebbre igyekszik meríteni, modern ortodoxnak nevezi, bár attól tartok, a „modern” szó csak a (sokféle) izraeli ultraortodoxiával összevetve értelmez­hető. Mindenesetre Jeruzsálem Bájit veGan (Ház és Kert) negyede, ahol ő és hozzá hasonló irányzatúak élnek és ahol az alább következő események mind játszódnak, nem volt vad csaták színhelye ortodoxok és szekuláris bal­oldaliak között: az itteni emberek kerü­lik az ilyen összecsapásokat.

Jesiva

Vallásos nevelésünk fontos állomá­saként szukkot ünnepén a Kol Torá (a Tóra Hangja) jesivába megyünk imád­kozni, ahol sok külföldi zsidó tanul. Ez utóbbi fontos körülmény, mert szukkot második napja van, ami már csak a di­aszpóra-zsidóknak ünnep. Jeruzsálem­ben már csak félünnep van, az embe­rek dolgoznak. Kis csapat, lüleffel és eszroggal felfegyverzett öltönyös vonul a hétköznapi életét élő jeruzsálemi ut­cán a bömbölő autóforgalomban. Mint­ha meg akarnánk mutatni az izraeliek­nek, mi az igazi zsidóság! Aztán be­lépünk a jesiva nagytermébe és a lát­vány szinte mellbe vág. Legalább két­száz „egyenruhás” bóher (fekete öltöny, fekete kalap, majdnem minden­kin szemüveg) imádkozik fegyelmezet­ten, a belépőnek háttal, a tóraszekrény felé fordulva. Én fekete öltönyömhöz színes horgolt kipát vettem, amit itt senki nem hord – egy másik világ, a val­lásos cionisták attribútuma. Úgy érzem magam, mint egy kém, akit perceken belül lelepleznek. Csapatunk a bejárat­nál szorong együtt, mégis nagyobb biz­tonságban érezzük magunkat, holott persze így vagyunk a legfeltűnőbbek. Aztán a bóherek lülefet rántanak és előírás szerint rázzák előre-hátra, jobbra-balra, fölfelé-lefelé. Többségük hú­szas évei elején van, de akadnak tizenhárom-tizennégy éves forma fiúk is, még az átlagnál is nagyobb kalapban. Szerényen és ügyetlenül a magyar dele­gáció egy-két tagja is ráz. Hiányzik szá­momra a honi zsinagógákból jól ismert terefere, a bóherek az imára koncentrálnak, mással nem törődnek. Maguk vannak, közülük kerül ki az előimádko­zó is, elöljáró, tanár nincs jelen, vagy ha van, nem szól bele semmibe. A han­gulat ünnepélyes. Tóraolvasás követke­zik: az aliját (a Tórához való felhívást) árverésre bocsájtják, így még nagyobb az értéke. 130-150 sékelért (kb. 40-50 dollár) jut hozzájuk a nyertes, de száz sékel fölötti „árat” fizetnek még azért a jogért is, hogy a Tóratekercset tarthas­sák, miközben ráhúzzák a „ruháját”. A helyi felfogás szerint mindez a Tórával való foglalatoskodás értékét fejezi ki. Kerekes Béla, a Vasvári utcai templom kántora morog mellettem: semmi ünnepélyesség, midőn a tórát kiveszik a frigyszekrényből; az előimádkozó nem énekel, csak kántáló hangját erősíti fel néha, jelzendő a bóhereknek, épp hol tartanak az imában. Itt semmi más nem fontos, csak az Istennel való pár beszéd, a hívságos külcsínnel az elmé­lyült ifjak nem foglalkoznak.

Ima végeztével egy másik jesiva felé vesszük utunkat, ahol nagy tisztesség­ben részesülünk: sátrában lát vendégül bennünket az a ros jesiva, aki csopor­tunk vezetőjének, Kerekes Gábornak is mestere. (Gábor külön történet: a Hé­ber Egyetemen diplomázott, két éve maga is bóherkedik, a Bét Perecben La­jos rabbi jobb keze. Éjt nappallá téve lót-fut a csoportért, előadást tart, tol­mácsol, előimádkozik, programot szer­vez, városnézést tart, pénzt szerez taxi­ra, minden kérdésre válaszol – mindezt készségesen, szerényen, szinte alázato­san. A pesti zsidók gunyoros távolság- tartásához és gyakori bizalmatlanságá­hoz szokott lelkemnek meghökkentő ez a tejes odaadás. Nyilván benne van ebben a jesiva tökéletes azonosulásra sarkalló szellemisége, de ez magyará­zatnak alighanem kevés. Gábor azon csekélyszámú kisebbség tagja, amely a 70-es években húgával együtt vallásos zsidó nevelést kapott otthon, bizonnyal ott szívta magába a családhoz (ese­tünkben a nagyobb családhoz) való ra­gaszkodás szellemét. Apja (a fent emlí­tett kántor), anyja, húga is itt vannak, ugyancsak lelkesen gürcölnek a cso­portért).

De vissza a ros jesivához. Sátrát, ahol – gazdájának méltóságához illően – akár hatvan ember is elfér, régi nagy rabbik arcképei, arany- és ezüstpapírból kivágott héber szavak, kifejezések, az ünneppel kapcsolatos képek, rajzok, poszterek, szövegek díszítik. Milyen jó nekünk – üdvözöl bennünket az asztal­főn ülő ros jesiva, miután famulusai üdítővel és süteménnyel kínálnak. – Emelkedünk a szentségben, hiszen a góleszből Izrael földjére jöttünk, ezen belül Jeruzsálembe, ezen belül is egy vallásos negyedbe és még itt is egy szent intézmény sátrába. Ezután rövid drósét tart nekünk, válaszol egy-két kér­désre, majd elbocsát mindannyiunkat.

Hogy az itteni fogalmak szerint mi­lyen tisztességben volt részünk, azt ak­kor értem meg, mikor néhány nappal később, egyik este ugyanebben a jesivában Bet hasoeva* örömünnepére lá­togatunk el. Az ünnep a lakóházból áta­lakított intézmény alagsori garázsában zajlik, ahol mintegy háromszáz bóher ropja a táncot nagy körökben, egymás vállát átfogva. (Ortodoxokról lévén szó, a lányok természetesen nem táncol­nak: egy másik, kicsinyke szobából ku­kucskálhatnak át a fiúk termébe, de je­lenlétük az ünnep szempontjából nem fontos.) A fiúk most is szigorúan fekete öltönyt viselnek, de zakójukat és kalap­jukat a legtöbben letették, négytagú or­todox zenekar (szintetizátorra és szaxo­fonra emlékszem), a klezmerek mai utódai szolgáltatják a talpalávalót, ami éppúgy bömböl, mint bármely valami­revaló diszkóban. A vadul szökellő és lelkesen kurjongató fiatalok majd le­döntik lábáról az óvatlan szemlélőt. Ám mielőtt még a lelkesedés túl magasra hágna, a zene abbamarad és az ifjak zsoltárra zendítenek méltóságteljes hangon – szent küldetésükre emlékez­tetendő a világi hívságok közepette. Az­tán újra felbömböl a talpalávaló és táncra perdül a tömeg. A hangulat ak­kor tetőzik, mikor belép a terembe a ros jesiva és egy másik, méltóságteljes külsejű ősz férfiú. A bóherek egy szempillantás alatt körülveszik őket, amit a két öreg mosolyogva nyugtáz. Aztán vad szökellésekkel, kurjongatásokkal és „Hamelech Cháj!” (Éljen a király!) ki­áltásokkal táncolják körbe szellemi ve­zetőiket, akik óvatosan tipegve lejte­nek végig a termen, hiszen ünnepi jókedvből nekik kell példát mutatni. (Az ünnepi jókedv másik meghökkentő példáját egyik csoporttársunk mesélte el: a családnál, ahol az egyik ünnepi es­tét töltötték, méltóságteljes pater familias ült az asztalfőn, aki mint mozdítha­tatlan szobor trónolt, a többi családtag kiszolgálta és körüludvarolta. Ám a va­csora végeztével a szobor megelevene­dett, leült a gyerekek közé játszani és mindent megengedett nekik: Az apró­nép a nyakába ült, a hátán lovagolt, egész este keresztbe-hosszába táncolt rajta. A Meá Sárim negyed haszidjai ilyenkor állítólag még cigánykereket is hánynak és eldobálják szőrmés fövegüket – de ezt sajnos nem láttam.)

Miután a táncmulatságot megelégel­tük, a készséges Gábor megmutatja szobáját a jesivában. Az egyik hajdani lakás mára már nehezen azonosítható helyiségében (talán konyha volt valami­kor) három vaságy áll, melyből egyik az övé. A szobán, mint átjárón járkál ki-be a többi bóher. A magánterületet az ágyon kívül még egy szekrény képvise­li, melybe Gábor gyöngybetűkkel bele­írta: ha valaki el akarja vinni az itt tárolt ennivalót, előtte ne felejtsen el szólni. Ha nem lenne ilyen borzasztó nagy a rendetlenség, az egész leginkább egy kaszárnyára emlékeztetne. „És hol van a ’privacy’?” – kérdem Gábort. „Arra nem nagyon van szükség, annyi itt a munka” – feleli. Ilyen háttérrel már job­ban megértem, hogy lehet ennyire fáradhatatlanul dolgozni a csoportért.

„Á gitn moájéd!” (Jó félünnepet!) – köszönnek egzaktul az erkélyen ácsor­gó bóherek és barátságosan rázzák Gá­bor kezét meg az enyémet is. Majdnem mindenki cigarettázik (a roppant alkal­mazkodást követelő közegben ennyi devianciát meg kell engedni). Felme­gyünk az épület tetejére, megnézzük a közös étkezdét (talán ez volt a szárító­padlás), ami egy egyszerűbb üzemi konyhára hasonlít. Az egykori lakóhá­zat fokozatosan falta föl a jesiva. Először csak egy kis lakást vettek meg a tanház céljára, aztán még egyet, még egyet, és ahogy egyre bővebben érkez­tek az adományok, lassan megvásárol­ták az egész házat. Az ortodox zsidóság expanzióban van, a talmudtanulás vi­rul, a bóherek száma már ötvenezer fö­lött van az országban.

A bóherek 2-4 évig tanulnak a jesivá­ban, néha tovább. (Lajos rabbi nyolc évig tanult. „Látod, mégis normális ember maradtam” – tette hozzá, midőn látta, hogy fennakad a szemem.) Vizsgáznak, végbizonyítványt is kapnak, de az intézmény célja és szelleme más, mint a nyugati egyetemeké. Nem a megélhetést biztosító kvalifikáció meg­szerzése, szakmai karrier megalapozá­sa a cél, hanem a szilárd erkölcsi tar­tást adó hagyományos zsidó tudás elsa­játítása, amely pénzt közvetlenül nem hoz a konyhára, de e hagyománytiszte­lő közegben feltétlenül szükséges a tár­sadalmi megbecsüléshez. Ezen túl va­lamilyen polgári foglalkozás biztosítja majd a megélhetésüket, de az csak a pénzkeresethez szükséges. Ha sikeres szakmai karriert futnak is be, szívük­ben a zsidóságé az első hely: a munka és a család melletti kevés szabadide­jükben a Talmudot tanulják majd.

A jesivanövendékek többsége 22-25 éves kora körül házasodik. Ha látják a fiúban a hajlandóságot és maguk is úgy gondolják, hogy eljött az idő, a szülők (rokonok, vagy éppen a sadhen) bemu­tatják a kiszemelt jövendőbelit és a fia­talok elbeszélgetnek. Néhány beszélge­tés után ki kell derülnie, óhajtják-e a fri­gyet az érintettek, avagy nem. Ha nem, bemutatják a következő jelöltet és ez így megy mindaddig, amíg célt érnek. Néha elsőre összejön a dolog néha évekig tart. Az ismerkedés más formái – ha nem is esnek átok alá – nem iga­zán ildomosak. Gábor jesivájának ve­zetője péntek esténként a késő éjsza­kába nyúló szentbeszédeket tart, hogy a másnap reggeli ima és hosszú ebéd után elkábult fiatalok átaludjék a dél­utánt és ne merjenek ki az utcára kor­zózni, ahol esetleg a lányokkal váltaná­nak szót. Aki az ismerkedés ilyen for­máit keresi, az frivolnak számít és érté­ke a házassági piacon alább száll. (Miért házasodnak a magyar zsidók olyan későn? – merül fel a kérdés a Lajos rabbi­val folytatott egyik beszélgetés során. „Minek házasodni, amíg más embernek rendes felesége van?” – sütöm el a régi viccet. Lajos rabbi arca rezzenéstelen marad, még udvariasságból sem mosolyodik el. Ahol a család szent, ott ezt a humort nem értékelik.)

Moha Gábort látszólag teljesen magá­ba szívta a jesiva, a beszélgetés során kiderül, hogy megőrizte távolságtartá­sát és kritikai szellemét. Ezek a jesivák a XIX. századot reprodukálják – magya­rázza. A mai világtól sok tekintetben annyira távol állnak, hogy emiatt a fiúk nem is vonulnak be a hadseregbe. Akit tizennyolc éves koráig a lányok közelé­be sem engednek, az a hadseregbeli koedukációtól, a lányok állandó közel­ségétől elveszthetné a fejét. Mit sem ér­ne többé az otthon folytatott szigorú nemi szegregáció. A modern kori had­sereg és a premodern kor szokásait fenntartó ortodoxia összeegyeztethe­tetlenek. A törvény ezért lehetővé teszi, hogy a jesivanövendékek ne vonulja­nak be. A fiúkat még bóher korukban megházasítják, megvárják, amíg szüle­tik három gyerekük, és csak utána „sze­relik le” őket a jesivából. Háromgyere­kes családapáknak már csak három hó­nap a kötelező katonai szolgálat. Ezzel a minimummal megbékülnek. (A kato­nai szolgálat elkerülését lehetővé tévő törvényt még az államalapító Ben Gurion idejében hozták, számos más jog­szabállyal egyetemben, melyek máig meghatározzák állam és zsinagóga vi­szonyát Izraelben. Az engedékenység azért találtatott szükségesnek, mert a holocaust legsúlyosabban a vallásához mélyen ragaszkodó, hithű zsidóságot sújtotta: írmagjuk is alig maradt, ma­roknyi túlélő a semmiből kezdte újjáépíteni a közösségeket. Ötven évvel ez­előtt ez a mentesség néhány száz bóherre vonatkozott és senkit nem zavart, mára azonban soraik tízezres nagyság- rendűre duzzadtak és sok izraelit irritál, hogy míg az ő gyerekeik három évet ál­doznak a hadseregre az életükből és gyakran a bőrüket kockáztatják, a bóherek mindebből kihúzzák magukat, íme egy adalék vallásosak és világiak ellentéteihez.)

A XIX. századi hasonlat persze sok tekintetben sántít. A bóherek nemc­sak a modern technikát használják (ezt megteszik a szatmári haszidok is), hanem vadul politizálnak is – e tekin­tetben hasonlítanak leginkább az átla­gos izraeliekre. Kevés szabadidejük­ben ez az egyik leggyakoribb beszéd­téma, amit a ros jesiva nem is néz jó szemmel, hiszen a politizálás elvonja az időt a tanulástól. Éppen ezért a le­gutóbbi választások idején csupán a szavazás előtti utolsó három napra en­gedélyezte a politikai aktivizmust. Ek­kor a bóherek rohanhattak kedvenc politikai pártjuk főhadiszállására szó­rólapért és egyéb propagandaanya­gért. (A párt persze majd mindig jobb­oldali párt: a szekuláris baloldal itt nem alternatíva.)

Templom

Erev Sabatkor régi hagyomány sze­rint csoportunk minden tagját vendégül látja egy-egy család. Én a magam kis családjával, egy szál gyerekemmel a nyolcgyermekes Miller családhoz kerü­lök, ahol a legnagyobb lány már két­éves babát tol a kocsiban, a legkisebb fiú viszont még csak hétéves. Együtt ér­kezünk, de külön indulunk a templomba – én a családfővel, családom nőtag­jai a háziasszonnyal és lányaival. Körös- Körül az utcán templomba igyekvő, öl­tönyös emberek, egymásnak sűrűn köszöngető ismerősök. Az autóforgalom leállt, a gyerekek az úttesten szaladgál­nak, az egyik zsinagógából kihallatszik az imádság. Szinte „vágni lehet a Sabatot” – ahogy Lajos rabbi mondja. Ven­déglátóm (a „bálbosz”), Jehuda Miller, ötven év körüli férfiú, gyülekezetének tekintélyes tagja, polgári foglalkozását tekintve építőmérnök. Napirendje: kora reggel templomba megy, aztán dolgozni, munka után íjra templomba Talmudot tanulni, este nyolc körül ér haza és tízig él együtt a családjával. Ünnepen reggel héttől tizenkettőig van a temp­lomban, utána a délután a pihenésé, a családé.

A templomba (valójában egy lányne­velő intézet imatermébe) érve, házigaz­dám egy vitrinhez vezet, ahol az egyko­ri galántai gyülekezetből megmaradt rekvizítumokat őriznek, középen egy fényképpel, melyről az utolsó galántai rabbi tekint rám. 1944-ben a Kasztner-vonattal kimehetett volna Svájcba, de ő a gyülekezetével akart maradni, így a gyülekezetével együtt égették el Ausch­witzban. Okos, tiszta, szelíd szemei vannak a rabbinak – de lehet, hogy csak gondolom, a kép már eléggé el­mosódott. „Apám éjjel-nappal erről az emberről beszélt. Valósággal bálványoz­ta” – magyarázza Jehuda Miller, akinek apja Galántáról származik. „Pedig nem volt nagy talmudtudós, nagy bölcs, mégis ő volt a példaképe.” Ahogy sza­vait hallgatom, mintha megértenék va­lamit e közösség szelleméből: apáik el­hozták magukkal az elpusztított szent mártírok emlékét, és mindenekfölött való céljukká tették, hogy emlékükhöz méltóan éljenek. Galánta gyülekezetét megölték, de nem pusztították el, mert az a Bajit veGan utcában új életre kelt. A bevándoroltak első nemzedéke oly szilárd eltökéltséggel adta át hitét és életmódját a következő generációnak, hogy az megingás nélkül adhatja majd tovább a szíját gyermekeinek. Ehhez já­rul még a Szentföld és az új életre kelt zsidó közösség kisugárzása – mindez megingathatatlanul erős hitet ad. Mint­ha a zsidó nép megmaradásának fizi­kai törvényét látnám: minél kíméletlenebbül irtották a közösséget az óhazá­ban, annál nagyobb az eltökéltség, hogy azt Erec Izraelben újraépítik. Ezért a közösség sok tekintetben XIX. századi jellege: a szent mártírok felfo­gásán, életmódján semmit sem szabad változtatni.

Erev Sábát és Szimhat Tóra ebben az évben egy napra esik, így a templom­ban nagy a mulatság, igazi örömünnep dühöng. A fiatalok fergeteges táncba kezdenek a Tórákkal, a dalok ütemére vadul verik a bimát. Miután nekem is a kezembe nyomnak egy Tórát és én is táncolok egy kört, az idegenség érzése alábbhagy bennem. A Bájit veGan-i fér­fiak kötelező öltözéke a fekete öltöny, széles karimajú fekete kalap és nyíratlan szakáll. Más ruhát csak a Magyaror­szágról elszármazott idős emberek hor­danak, akik megőrizték az 1948 előtti viseletét. Gyakran az első pillantásra meg lehet őket különböztetni: világosabb árnyalatú testhez álló öltöny, kes­keny karimájú kalap, borotvált arc (esetleg bajusz vagy ápolt kis szakáll). Nem keltenének feltűnést egy alföldi református gyülekezetben sem – ha le­vennék a kalapjukat. Az egyik idős bá­csi magyarul kérdi: „Melyik családnál vannak?” Jehuda Millernél – felelem. „Olyan rendes ember az a Miller” – mondja meghatott hangon. Eszembe jut egy sok évvel korábbi élményem. Szatmárnémetiben ülök a zsinagógá­ban, ahol már csak nyolc öregember­ből áll a gyülekezet. Az egyikkel beszél­getni kezdek, az öreg diszkréten az egyik társára mutat, rám kacsint: „Ennél már jobbat is akasztottak.”

Bőséges evés, imádkozás, pihenés – így telnek az ünnepnapok. Ebben a kö­zegben ez a természetes és a helyén­való, de magyarországi habitusunk – amely szerint a külföldi tartózkodás egyenlő a turizmussal – berzenkedik ez ellen. Időnként kiszökdösünk várost nézni.

Családi otthon

Jehuda Miller lakásában fogyasztjuk a sabati vacsorát. Mi, magyarországi vendégek soha még ilyen aggályosán nem ügyeltünk a rituáléra, ami kis fe­szültséget okoz bennem. Kezet öblítünk, elmondjuk rá az áldást (az egyik családtag ezalatt diszkréten ott áll a kö­zelemben, nem tudom, vajon azért-e, hogy áment mondjon, vagy csak ellen­őrizni akarja, hogy jól csinálom-e a dol­got). Az asztalnál ülve angolul társalgunk – Jehuda Miller és felesége vala­mennyire beszélnek magyarul is, de úgy látszik nem szívesen. A házigazda népes családja körében ül az asztalfőn, mi az alvégre szorulunk, így eszmecse­rénk a többi családtag feje fölött zajlik, ami engem kissé feszélyez. Beszélek neki a magyar zsidók 1945 utáni lelki hányódásairól, hitükről a kommu­nizmusban, kiábrándulásukról, saját apám hosszú útjáról a kommunista párttól az SZDSZ-képviselőségig. Ezt hallva házigazdám elismerően bólint, majd megkérdi: „Szóval az apja most a kommunista párt parlamenti képviselő­je?” Valamit nyilván rosszul mondtam, de az is biztos, hogy a bálbosz semmit nem hallott az asszimilált európai zsi­dóság Kétségbeesett útkereséséről. Itt Jeruzsálemben mindez a távoli múlt, mert Kétezer év után visszazökkent az idő: Bájit veGanban az emberek otthon vannak, a Talmudot tanulják és a csa­ládjuknak élnek, a gyermekeik is így fognak élni, az unokáik is, a déduno­káik is. A könyvespolcon csak vallásos könyveket látok, a házigazda a nagy­család adta melegségről beszél nekem, a töretlen zsidó hagyományról, arról, hogy Mosé Rabénura még mindig úgy tekintenek, mintha közöttünk élne. Ud­variasan bólogatok, néha azt mondom, hogy igen, nem folyik köztünk igazi pár­beszéd. Nem látom értelmét, hogy el­mondjam neki, én sosem fogok így él­ni, nem akarok szombaton reggel hét­től tizenkettőig a templomban imád­kozni, nem akarom feladni a minden­ben való kétkedés jogát. Barátságosan beszélgetünk, de nem alakulnak ki kö­zöttünk a bizalom áramkörei.

Lajos rabbi persze tisztában van a ma­gyarországi helyzettel, hiszen misszió­jánál fogva sűrűn jár ide. Ő pragmati­kus elme, csupán arra törekszik, hogy a zsidóság ily átütő erejét látva a magyarországiak is kedvet kapjanak a dolog­hoz és valamivel többet tegyenek az ügyért, mint eddig. „A zsidóság olyan, mint egy nagy szupermarket – szól ked­venc hasonlata – mindenki azt vesz el a polcról, amit akar” (értsd: ünnepek megtartása, templomba járás, tanulás, zsidó iskola a gyerekeknek stb.). „Az­tán majd a kijáratnál kell fizetni” – teszi hozzá sejtelmesen.

Vallásos programunk végén összeül­teti a csoportot, hogy meghallgassa be­nyomásainkat. (Menet közben keveset volt velünk, a szellemi vezetést Gábor­ra hagyta, mert két gyereke is házaso­dik. Itteni szokás szerint az ifjú pár la­kást kap nászajándékba az örömszü­lőktől, ami kisebb anyagi csőd a család számára, ez ügyben intézkedett.) „Me­séljetek, mit láttatok, hogy tetszett!” – érdeklődik közvetlen hangon. Egy ideig csend, aztán a magyar vendégek bizonytalanul, majd egyre nagyobb lelke­sedéssel kezdik méltatni a látottakat, az elmélyült, mégis életörömmel teli zsidóságot, amely teljesen kitölti az it­teni emberek életét. A kezdet nem túl meggyőző (vendéglátónknak, a rabbi­nak mégsem mondhatunk rosszat a programról), de később egyre jobban belelendülnek a dicséretbe, magyar szemnek meghökkentő példákat idéz­nek élményeikből, majd a beszélgetés arra terelődik, hogy mi itt a Bájit veGani közösség ünnepi arcát láttuk. Itt sem fenékig áhítat az élet – fogalmazódik meg a fenntartás. Persze, hogy nem – feleli a rabbi -, de, higgyétek el, hétköz­nap is éppen ilyen erős az összetartás, a szeretet. Itt a családok tíz százaléka válik el, a nem vallásosoknál ötven szá­zalék. „Otthon ez az életforma nem megvalósítható” – hangzik el a követ­kező fenntartás, de a csoport alaphang­neme a tisztelet marad és valami ho­mályos, langyos vágyakozás: tulajdon­képpen nekünk is így kéne élni.

E nem túl meggyőző vélekedés ellené­re (ugyan ki mondana le a magyar kul­túráról, az izgalmas pesti szellemi kö­zegről, ki imádkozna szombaton öt órát a templomban?) tiszteletre méltó számomra ez a csoport: hiányzik belő­le a linkség. Magyar zsidó fiatalok kül­földi útjairól bőséges tapasztalatom van öt-hat évvel korábbi időkből: legin­kább az utazási lehetőség érdekelte őket, az út tényleges célját, a zsidósá­got tudomásul vették, de a programok­ról igyekeztek diszkréten megszökni. E mostani csoportunkban is van három fiatal pár: az egyiknek vallásos esküvő­je volt (húszévesek lehetnek!), két lány tűrhetően beszél héberül, két fiú isme­ri valamennyire a liturgiát. Szokatlanul mély köztük a kapcsolat, nyoma sincs az általam megszokott szexuális színe­zetű évődésnek. Ez már alighanem az idők szele: új nemzedék, amelynek az elmúlt öt évben módja volt már mé­lyebben megismerkednie a zsidóság­gal. Azt persze nem látom, hogy ez ki­vétel-e még vagy már szabály.

Bájit veGan negyedből ballagok haza bőséges sabbati ebéd után. Az utcakép egy ponton hirtelen megváltozik: a „fe­ketéket” (így nevezik Izraelben a ke­mény ortodoxokat) farmernadrágot, pó­lót és kipát viselő fiúk, modern szok­nyát viselő lányok váltják fel. Még a val­lásos negyedben vagyok, a forgalmat elterelő korlátokon belül, de már más világban: ezek itt a vallásos cionisták, akik a XX. század kihívásaira egészen más válaszokat adnak. Legközelebb ve­lük folytatom, ó nyájas olvasó.

* A vízmerítés hagyományos örömünnepe a jeruzsálemi Templom fennállása idején. Az örvendezés szokása máig fennmaradt.