Utaljuk-e kórházba a járóbeteget?

Gondolatok Turán Tamás cikke kapcsán

A Szombat ismét szép példáját adta a demokratizmusnak. Igaz, jó volna végre megvonni a határt az okos pluralizmus és a deviancia között. A panaszkodó „járóbeteg” sirámai, úgy érzem, ha súrolják is a végekét, tűréshatáron belül vannak. írójuk önmagáról, illetve a hozzá hasonlóan gondolkodó, szerencsére elenyésző számban lévő zsidókról fest kórképet, pedig szándékai egészen mások, hiszen a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatóját, Zoltai Gusztávot tűzte tollhegyére. Ha azonban a sorok mögé nézünk, megtaláljuk azt a zsidó öngyűlöletet, mely mint lassan ölő méreg előbb-utóbb valóban járóbeteggé tesz.

Zoltai Gusztáv elsütött egy frázist, mely már a cionizmus őskorában is vita tárgyát képezte. Ez pedig az, hogy a három földrész találkozásánál lévő, kicsiny föld, melyet az Úr őseinknek adományozott, képes lesz-e befogadni a világ valamennyi zsidóját? Ez vita tárgyát képezte már akkor is, pedig a cionizmus akkori vezetőinek az idő tájt még jó néhány később jelentkező törzs létezéséről tudomásuk sem volt. A holocaust után úgy látszott, mintha végképp sikerült volna kihúzni a talajt az Áhád Háám-i cionizmus alól. Egy bizo­nyos: Izrael a mai határai között is még sokmillió zsidót képes befogadni, mielőtt kitenné a megtelt táblát. Turán Tamás tehát krokodilkönnyeket hullat, amikor attól félti Izraelt, hogy ha a magyar zsidóság megszívlelné Zoltai Gusztáv nyilatkozatát, miszerint „Tudatosítani kell, hogy a zsidókérdés egyetlen megoldása a zsidó hazába, az ősök földjére való visszatérés lehet…”, csak fokozná az amúgy is elviselhetetlen zsúfoltságot az országban. Turánnak igaza lenne, ha csak azt kifogásolná, miért nem fogalmazott árnyaltabban Zoltai. Hitközségünk ügyvezető igazgatója kétségkívül figyelembe vehette volna a műveletlennek semmiképpen sem mondható magyar zsidóság kultúrszintjét. Azonban bárhogy mondta is, amit mondott, még akkor is igaz, ha nem szolgál irodalmi csemegéül. David Kraus, Izrael magyarországi nagykövete ilyenformán fogalmazta meg lényegében ugyanezt a gondolatót egy összejövetelen: „Ma már egyetlen zsidókkal megrakott hajónak sem kell kikötőről-kikötőre bolyongania a tengeren, amiért sehol sem akarják befogadni.”

Nagy kár volt Turánnak egy bárdolatlanul megfogalmazott, valójában azonban mégis igaz kijelentés miatt lándzsát törnie az egész cionizmus ellen. Elég lett volna a Cyrano-i mondat is: „Mondhatta volna szebben kis lovag…”

Azt írja Turán, elgondolkozott azon, vajon mi indíthatta az ügyvezető igazgató urat a kérdéses állításra? Vajon tud azokról a fenyegető levelekről és telefonokról, melyeket Zoltai Gusztáv nap mint nap kap? Áttanulmányozta-e már azokat a vérlázító arcátlansággal, nyilas hangnemben mocskolódó röplapokat, melyekből az ügyvezető igazgató úr tekintélyes gyűjteménnyel rendelkezik, és amelyeket nézegetve alkalma volt eltöprengeni azon, hogy mi lenne „a zsidókérdés egyetlen megoldása…”?

Bármi is Turán Tamás belső motivációja, a cikkből kiszűrődő anticionista felhang tönkretesz minden jó szándékot. Dialektikus vizsgálódásai közepette elfeledkezik arról, hogy Izrael Állama és a diaszpóra zsidósága közti nélkülözhetetlen kapcsolatban a magyar zsidóságnak jelentéktelen szerep jut. Nem a magyar zsidóság segíti Izraelt súlyos katonai kiadásainak elviselésében, sem pedig az olék befogadásában. Azt a nemes feladatot, melynek teljesítése közben a nyugati zsidóság lerója tartozását Izrael Állama és a saját lelkiismerete felé, a magyar zsidóság nem tudja teljesíteni. Annak az országnak, melyért tízezrek áldozták életüket, a világba szétsugárzó energiáiból mi is kapunk. Ha korábban sokak számára kétséges is volt, a holocaust után minden épeszű ember számára nyilvánvaló kell legyen, hogy Erec Jiszráéltől a legtöbbet kaptuk, amit ember kaphat: visszaadta hitünket és önbecsülésünket. Ezért nagyon jó lenne, ha Izraellel és a cionizmussal kapcsolatos kijelentéseinket jobban megfontolnánk.