A tekintély fogságában – megjegyzések egy enciklikáról

A Vatikáni nyilatkozat visszhangja

Tizenegy esztendeig Készült az a nyilatkozat, amely – a zsidósággal való kapcsolatokért felelős Cassidy bí­boros szavaival – a katolikus egyház penitenciája a Soával kapcsolatban. A katolikus sajtó által meleg sza­vakkal méltatott dokumentumot a zsidóság nevében nyilatkozók csalódottan fogadták. Az alábbiakban rész­leteket közlünk a nyilatkozatból, annak külföldi és hazai visszhangjából. Szerzőink közül Ungváry Rudolf katolikus, Hankiss Ágnes és Pelle János pedig zsidó szemszögből szól hozzá a nyilatkozathoz.

Ungváry Rudolf

A tekintély fogságában

Megjegyzések egy enciklikáról

„…abban van a hiba, hogy a zsidóság nemcsak integráló résszé lett, hanem túl­súlyba került, nemcsak egyik feltörő résszé lett, hanem minket leszorító résszé. A mi egész politikánk ebben áll, úgy hogy nem antiszemitizmusról van itt szó egyáltalán – ezt nagyon szeretném belekiáltani a magyar világba -, hanem ez faji önvédelem. …Én (Ady Endrét) ho­zom fel példaképül, hogy a zsidóság szel­leme miképpen járja át és miképpen ha­misítja meg a magyar érzést, a magyar szellemet, a magyar kultúrát… Én csak azt mondom: nem szabad-e nekem védenem a magyar kultúrát? Nem szabad-e nekem védenem a mi magyar faji meglátásain­kat, faji érzéseinket…”

(Prohászka Ottokár felszólalása a nume­rus clausus törvény nemzetgyűlési vitá­ján, 1920. 09. 16.)

„Előrebocsátom t. Felsőház, hogy a zsidó­ságnak közéleti, gazdasági és egyéb tere­ken való arányos visszaszorítását a nem­zet jogos önvédelme okán mindenki szük­ségesnek tartja, aki velem együtt aggoda­lommal nézte, hogy a recepciós törvények életbelépése óta a hazai zsidóság egy ré­sze, a többieknek mintegy hallgatag bele­egyezésével, a katolikusok állandó tiltako­zása ellenére, liberális asszisztenciával, a sajtó útján és „művészet” ürügye alatt irodalomban, költészetben, színházban, mo­ziban, zenében, festészetben jóformán mindent kétségbevont, vagy diszkreditált, ami a keresztény ember előtt szent, így az Istent, a szenteket, a vallást, az egyházat, a házasságot, a családot, a hazát stb., a földmívelésben pedig, valamint az iparban és a kereskedelemben, a pénzügyben, szóval egész gazdasági életünkben, továb­bá magán- és közéletünkben iparkodott le­rombolni a keresztény erkölcsöket…. Tu­dom és vallom, hogy azok közül, akiket a törvényjavaslat „zsidódnak nevez, sokan megérdemlik, hogy megfelelő visszaszorí­tás legyen osztályrészük… Ismétlem, ma­gam is vallom a visszaszorítás szükséges­ségét, de az a nemzet jogos önvédelme alapján keresztény módon, igazságosan, vagyis az összes körülmények figyelembe­vételével lehetőleg egyéni elbírálás alap­ján történjék.

(Serédi Jusztinián felszólalása a II. zsidótörvény felsőházi vitáján, 1939. 04. 15.)

Politikust egyet láttam életem­ben, aki a politikai cselekvés keretei között hitelesen ki tud­ta fejezni a bánatot és gyászt. Willy Brandt, a Német Szövetségi Köz­társaság kancellárja Lengyelországban, hivatalos látogatása közben, senki más által nem tervezve az áldozatok emlék­műve előtt váratlanul térdre borult. Cse­lekedetének nemcsak azért volt jelentő­sége, mert annak a német államnak a nevében tette ezt, mely (legalább elv­ben) vállalta a felelősséget és a kártérí­tést a második világháborús német bi­rodalmi bűntettekért (szemben a kelet­német állammal), és amelyet én mindig is az egyetlen legális és demokratikus német államnak tekintettem. Sokkal na­gyobb volt annak a jelentősége, hogy ezt államfőként egyáltalán végrehajtot­ta – mert ilyen körökben soha nem szokás a töredelmes megbánás, még kevésbé, hogy ennek nyíltan jelét adják, annyira foglyai a politikusok a hatalom­ból következő tekintélyi elveknek. Letérdelésében éppen az volt a lefegyver­ző, hogy ezt a mindig, minden körülmé­nyek között az állami viselkedésre jel­lemző hierarchikus viselkedést vette semmibe.

Az „Emlékezzünk. Gondolatok a Soáról” című, 1998 márciusában közrea­dott vatikáni nyilatkozat ezzel szemben egyszerre két dolgot próbál megoldani: a zsidóság sorsa miatti bűnbánatot és az egyház tekintélyének megőrzését. Ez megoldhatatlan feladat: egyszerre bűn­bánatot tartani, és közben a tekintélyre is ügyelni nem lehet Vagy van bűn, és akkor nincs tekintély, csak miután a vezeklés megtörtént; vagy nincs bűn, és éppen ezért van tekintély.

Az világos, hogy keresztény egyház nem az alapvető politikai jogok betarta­tásának, hanem az Isten előtti egyenlő­ség és a bűnbánat a követelményéből kell, hogy kiinduljon. Kellenek ugyanis szellemi, metafizikus, szakrális szinten is alapelvek, mert nélkülük valójában nem léteznének „praktikus, gyakorlati­as, materiális”, tehát politikai és jogi eszmények sem. Éppen ezért alapvető tévedés azt hinni, hogy a tudomány fej­lődésével a vallás elhal. Ahogy az apály növekedésével nem csökkenhet a da­gály, ahogy az elvont létezése esetén kell lennie konkrétnak, úgy a tudás ese­tén elkerülhetetlen a hit, és a profán esetén elkerülhetetlen a szakrális léte­zése. És ha valakinek sikerülne netán olyan világot létrehoznia, melyben már csak a tudás és a tudomány léteznék, akkor ez a tudás és ez a tudomány már semmiben nem különböznék a hittől és a vallástól. Ahogy abban a világban, ahol felszámolnának minden rosszat, a jó maga lesz egyben a rossz is.

Az egyház és a vallásos ember tekin­télye éppen abból – és semmi másból – ered, hogy tudatában van esendőségének, adott esetben a bűneinek, és – főleg – azt képes minden tekintélyt föl­adva bevallani és megbánni. Amit az európai kultúra keretei között a zsidó­sággal szemben elkövettek, olyan ab szolút mélypont, hogy ezzel szemben a tekintély megőrzésére bandzsítva veze­kelni nem lehet, ha a keresztény taní­tást komolyan akarjuk venni.

Ezt az enciklikát kétségtelenül a jó szándék vezérli. A puszta jó szándék is nagyon fontos, de nem elég. Legfeljebb az egyelőre még távolinak tűnő vége­redményhez vezető út egyik állomását jelzi. Talán. Én remélem.

Ezt a nyilatkozatot bizonyára szívesen olvassa minden filoszemita, és minden­ki, aki nagyon szeretné kifejezni az egy­üttérzését a zsidóság iránt, és nagyon szeretné elítélni az antiszemitizmust. Engem – a bevezetőben leírtak segítsé­gével ezt talán sikerült némiképp előké­szítenem – éppen ez nem elégít ki. Szeretnék ez ügyben több dadogást hal­lani és kevesebb érzelmekkel telített, szép mondatot. Egy önmagunk tekinté­lyével nem törődő, akadozó mondat ép­pen ezért lenne majd szép.

Az egyházi vezetők többsége a törté­nelem folyamán talán nem is terjesztett szándékosan zsidóellenességet – csak éppen nem lépett fel ugyanolyan hatá­rozottsággal a zsidóellenességgel szem­ben, mint amilyen határozottságot a keresztényellenességgel szemben éreztek és tanúsítottak. Holott a keresztény ta­nításnak a lényege, hogy a mások és a saját szenvedés között ugyanúgy nem tehető különbség, mint a mások és sa­ját magunk szeretete között.

Az igaz ugyan, hogy „nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a különbséget, amely az antiszemitizmus… és az antijudaizmus közt létezik”, azaz történel­mietlen egyenlőségjelet tenni például századunk antiszemitizmusa és a kö­zépkor egyházi antijudaizmusa között, de az antijudaizmus sem elégíti ki a „szeresd felebarátodat, mint önmaga­dat” törvényét. Egy ilyen tanítás fényé­ben nem értem, miért „tévesnek és igazságtalannak”, és miért nem bűnnek nevezik, hogy „a keresztény világban… a zsidók állítólagos bűnösségéről szó­ló… Újszövetség-értelmezések túl soká­ig voltak a köztudatban…” Ráadásul ez a „túl sokáig”, csak ez ne lett volna még a szövegbe beleszúrva! Ha rövidebb ideig lettek volna a köztudatban, a tévedés és igazságtalanság kisebb lett volna?

A nyilatkozat bevezetőjében „a múlt féreértései és igazságtalanságai által okozott sebekről van szó”. Lehet, hogy a középkori antijudaizmus a bibliai szö­veg félreértésén alapult. De maga a vészkorszak, és vele a fajelmélet sem a félreértések, sem az igazságtalanság ka­tegóriájába nem sorolható. Olyan ez, mintha egy aljas indokból elkövetett gyilkosságot nevezne valaki igazságta­lannak. Az igazságtalanság ehhez ké­pest egészen magasrendű, az er­kölccsel valamiképpen mérhető kategó­ria: emberek semmiféle irtása nem függ össze sem az igazsággal, sem annak el­lentétével. Itt arról van szó, hogy a lé­lekben megbúvó „tigris” határozta meg azoknak cselekedeteit, akik ebben részt vettek – márpedig az ösztönkésztetéseket nem az igazsággal vagy az igazságtalansággal mérjük, hanem a kielégüléssel vagy a kielégületlenséggel. Az egyén életében legmagasabb célként tételezni ezt talán megoldható bűntelenül, de a politika szintjére emelni maga az irtózat.

Ahhoz nincs különösebb hozzáfűzni valóm, hogy az Egyház a náci időkben úgy próbált politizálni, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmarad­jon, azaz igyekezett úgy tenni az üldö­zöttek érdekében, hogy ezzel teljesen ne lehetetlenítse el a létét a diktatúrá­ban, mert elfogadom az egyházat, mint intézményt, és akkor elkerülhetetlen, hogy ez történjék (mert intézmény ugyan­úgy nem képes másként ilyen helyze­tekben működni, ahogy az ember nem képes a lélegzetvételéről a maga akara­tából lemondani). Szeretni csak az egyén képes – egy testülettől, legyen az akár az Egyház, ez nem várható el, mert lelke csak az egyes embereknek van. (Csak példaként említem, hogy a Nemzetközi Pszichoanalitikus Társaság se viselkedett másképp a nemzetiszoci­alista uralom első öt évében – Freud hozzájárulásával -, hogy megpróbálják megmenteni a Német Birodalomban a pszichoanalízist.) De XII. Piusról lehe­tett volna kevésbé gyöngéden fogalmaz­ni: 1938 után nem tett meg mindent, amit a német megszállás alatt élő kato­likusok végletes veszélyeztetése nélkül megtehetett volna, és 1944 nyarán vég­képp nem lett volna szabad hallgatnia.

XII. Piust és azt a közeget, amelyben élt, korántsem ismerem és értem annyi­ra, mint amennyire ismerni és érteni vé­lem a mindenkori magyar egyházi veze­tőket és a közeget, amelyben élnek. Én 1945 után, ameddig meg nem szűntet­ték, még részese voltam a „klasszikus” iskolai hitoktatásnak, még felfogtam a két háború közötti cserkészélet légkö­rét, otthonos voltam a családom né­hány mélyen vallásos tagjának világá­ban. A „zsigereimben” érzek valamit ab­ból a katolicizmusból, mely a harmin­cas évek végét és a negyvenes éveket jellemezte: az eucharisztikus kong­resszus, a hitbuzgalmi élet, a Prohászka Ottokár és Kaszap István meghatározta légkört. Tudom, milyen ártatlanul és lé­lekben elesetten hittek közvetlen kör­nyezetemben, és láttam, milyen vágya­kozva és gyermekien tudtak felnőtt ko­rukban is imádkozni. Ezeknek a nagyon egyedi, egyáltalán nem tudományos is­mereteknek a birtokában mondom, hogy az gyalázat volt, amit egyházam – és a református egyház – vezetői a zsidótörvények megszavazásával művel­tek. Nekik nem kellett félteniök a ma­gyar katolicizmus illetve kereszténység fennmaradását, mert nem volt még ak­kor semmiféle német megszállás. Vagy talán Horthy Miklóstól féltek volna 1920-ban, a numerus clausus, és 1938-ban meg 1939-ben meg 1942-ben a zsi­dótörvények megszavazásakor?

Nem félelemből mondták 1920-ban a nemzetgyűlésben, és 1939-ben a Felső­házban, amit mondtak a zsidókról és korlátozásukról, hanem meggyőződés­ből. Vallották, hogy vannak politikailag értékelhető zsidó tulajdonságok, vallot­ták, hogy a zsidókat politikailag „szabályozni” kell, vallották, hogy a jog eszkö­zeivel különbséget kell tenni zsidó és árja között. Rasszisták voltak.

De ha már elkövették azt a bűnt (vagy enyhében fogalmazva, ha már áldozatai lettek a „korszellemnek”): ma, amikor az a korszellem lelepleződött, ma hogy lehet hallgatni róla?

Paskai László egy interjúban közölte, hogy „nagyon sok megnyilatkozás volt már Magyarországon és nem tudom, hogy kell-e ezeket bővíteni.” De egyik­ben se tértek ki arra, hogy mit vallottak egykor, a zsidótörvények megszavazá­sakor. Hogy hogy senkinek nem ég az arca amiatt, amit a zsidótörvényekkel kapcsolatos felszólalásaikban a korabe­li egyházi vezetők mondtak? Hogy lehe­tett mindvégig következetesen kitérni az elől, hogy ezeket az akkor elhangzott szörnyű, helyeslő szövegeket ma ne hozzák nyilvánosságra, és ne kérjenek miattuk ország-világ előtt bocsánatot, példát mutatva keresztényi megbánás­ból? Ehelyett „nagyon sok” megnyilat­kozásra utalnak, mintha a mennyiség­gel helyettesíteni lehetne a minőséget. Bizonyára kellemesen álomba ringató hallani, amint általánosságban elítélik a zsidóüldözést és hogy menyire együttéreznek a zsidósággal – pont ez kell ahhoz, hogy ne kelljen lelkiismeretvizsgálatot tartani.

A mellébeszélés csúcsa, hogy a bíbo­ros az általa akkoriban látott szegedi get­tóval kapcsolatban felteszi a félrevezető kérdést: „Mit lehetett volna tenni? Le­rombolni a gettó kerítését?” Az egyház esetében nem erről van szó! Hanem a zsidótörvények idején elhangzott helyes­lő szavakról, és a később elmulasztott nyilvánosságra hozatalukkal egybekötött megbánásról. Mert az akkori mondatok­tól úgy elhatárolódni, hogy egy szót sem szólunk azok konkrét tartalmáról, nem lehet. Akkor, 1920-ban, vagy az 1938-as, az 1939-as, az 1941-es, az 1942-es zsidó- törvények vitáján néhány nyíltan, köntör­falazás nélkül kimondott szó a faji meg­különböztetés ellen a magyar katolikus egyház legmagasabb képviselőitől elég lett volna egy egész évezred számára, hogy megmentse becsületünket. És 1944 nyarán látni lehetett, mi folyik a vi­déki városokban és falvakban, és hama­rosan azt is tudni lehetett a legmaga­sabb körökben, hogy mi folyik Ausch­witzban. Legalább akkor, amikor a get­tót Budapesten felállították – amikor Szálasi hatalomra kerülésével és az oro­szok vészterhes közeledtével már amúgy is minden elveszett: egyház, hatalom, dicsőség, birtokok – akkor miért nem jutott senki eszébe, hogy legalább a jö­vőnek megszólaljon? Ez nem magyaráz­ható pusztán az intézményi lét termé­szetével. Ennél sokkal többről van itt szó: a személyiségekről, akik méltatla­nok voltak arra a szerepre, amelyet be­töltöttek, mert legalábbi hatása alatt vol­tak a rasszizmus pogányságának. Ha Serédi Jusztinián helyét egy Apor Vilmos vagy egy Márton Áron foglalhatta volna el, valamivel jobban állnánk ma. De az ilyen posztokra olyanok nem kerülhet­tek, mint az utóbbiak, mert nem olyan volt a kiválasztódás mechanizmusa.

Még csak annyit szeretnék hozzáfűzni az elmondottakhoz, hogy azoknak az el­lenérzéseit és bírálatát a vatikáni nyilat­kozattal szemben, akik lélekben bocsá­natos bűnnek tartották, hogy odaálltak életük egy szakaszában az ÁVH vagy a kommunista hatalom mellé, érthetőnek tartom, csak éppen nincs hitele a sze­memben.