Ulickaja új könyve – Egy karmelita zsidó

Forrás: 168 óra

2007. december 29. / E. Fehér Pál Ljudmila Ulickaja a magyar olvasók körében is népszerű. Az orosz írónő új, Daniel Stein, a tolmács című félig-meddig dokumentumregényének lengyelországi német zsidó a hőse, aki előbb a Gestapónál szolgál, hogy embereket mentsen, majd a szovjetekkel együtt leplez le kollaboránsokat, végül megkeresztelkedik, hogy Izraelben szervezze a héber nyelvű katolikus egyházat. Munkatársunk a regény nyomán támadt vitákról számol be.

A hatvannégy éves írónő biológusnak tanult, majd két esztendőn át dolgozott egy kutatóintézetben. Volt a moszkvai Zsidó Zenei Kamaraszínház irodalmi titkára, vezetett civil toleranciaprogramot. Első könyve, egy elbeszéléskötet még 1983-ban jelent. Senki sem vette észre. A következőre tizenkét évig kellett várni. „Kedvenc olvasóm – mondja az író – idős, intelligens hölgy, mondjuk könyvtáros, esetleg orvos…”

Álom és valóság

Ulickaja decens olvasói kedvelik az abszurd helyzeteket. Első sikere a Szonyecska című kisregény 1993-ban, amikor az orosz könyvpiac (nem mellesleg: a gazdaság is) mélyponton volt, példányszámával Szolzsenyicint is verte. Hát persze. Mikor olvasott az orosz olvasó korábban olyasmit, hogy a főhősnő hajnalban, gyermeke szoptatása közben fogadja „hátulról” férje közeledését, majd ugyanezen úriember – évtizedekkel később – felesége védencén szeretkezés közben végzi földi pályafutását? Másik regényében, a Vidám temetésben – amelynek szüzséje emlékeztet Déry fél századdal korábbi, hasonló című elbeszélésére – az egyik orosz szereplő „művészi formára nyírt szeméremdombját” villantja ki a New York-i hőségben, hozzá hasonló emigráns hölgyek társaságában.

De ezek csak a „reklámfogások”. Valóságtöredékek, amelyek az orosz irodalom „szovjet előzményeiből” hiányoztak. Ülnek ezek az emigránsok – orosz zsidók, vagy zsidó oroszok (ki tudja, mi a pontos meghatározás, láthatóan Ulickaja sem) – egy New York-i lakásban egy haldokló ágya mellett, s közben érkezik a hír, hogy Moszkvában ledöntötték a Dzerzsinszkij-szobrot. Az örömük abban nyilvánul meg, hogy mozgalmi dalokat kezdenek énekelni.

Ulickaja tematikája is új. Félig asszimilálódott zsidókról ír, akiket nagyjából a helyzetük tart össze, hisz a valláshoz, a nyelvhez, a kultúrához már semmi közük. Marad valami homályos hagyomány és elvágyódás: ők maguk orosz szokások szerint élnek (nem is tudnak másról), álom és valóság határán.

De a szerző meghökkentő tud lenni akkor is, ha közéleti témákról ír. 2004-ben magát Szolzsenyicint figyelmezteti, hogy igaztalanul ítél egykori híveiről. Hogy az író megfellebbezhetetlen erkölcsi megvetéssel sújtja azokat, akik – szerinte – szembekerültek vele. Elképzelhető-e kereszténység könyörület nélkül? – ez eszszéje címe.
Összehangzik az elvvel Ulickaja interjúja a hitről, a hithez kapcsolódó személyes felelősségről. „Ha abból indulunk ki, hogy létezik valamilyen egyedül üdvözítő hit, s az összes többi eretnekség – a világ ellenségeskedésre, bizalmatlanságra, szétszaggatottságra ítéltetett… A leghelyesebb… hithez való jog minden embert… megillet.” És világossá teszi: „Én a hitet mélyen személyes ügynek tartom, sőt bátorkodom kijelenteni, e személyesség nélkül a hit társadalmi intézménnyé válik, amely alig különbözik a politikai pártok programjától…” Még a vagány Jevtusenko is elismeri Ulickaja merészségét: „Nemcsak kiváló író, interjúiból is kiviláglik: leány a talpán…”

Legújabb hősének neve Daniel Stein. Valós személy, életében Oswald Rufeisennek hívták. Orosz közegben ismeretlen, de az Egyesült Államokban monográfia jelent meg róla. Rufeisen 1922-ben született, lengyel zsidó családban. Szülőfaluja nem esik messze Auschwitztól. Fiatalon belép egy cionista szervezetbe öccsével együtt, majd a háború kitörése után – az akkor még lengyel fennhatóság alatt álló – Wilnóba kerül. Testvére – a szovjet bevonulás után – felhasználva a szovjet kormány által adott útlevelet, Palesztinába távozik. Oswald viszont 1941. június 24-én német fogságba kerül. Megszökik, és a mai Belarusz területén – lengyel-németnek adva ki magát – tolmács lesz a Gestapo helyi kirendeltségén.

Tudomására jut, mikor akarják megsemmisíteni a helyi gettót, és megszervezi háromszáz halálraítélt menekülését. De új rejteket kell keresnie magának is: előbb egy katolikus kolostorba kerül, ahol megkeresztelkedik, majd egy belarusz partizáncsapat kötelékében segít a szovjet állambiztonságnak. A felszabadulás után belép a karmelita rendbe, szerzetesi neve Daniel. Az ötvenes évek végén felveszi a kapcsolatot öccsével, és Izraelbe távozik. Haláláig, 1998-ig a haifai karmelita kolostor lakója, kitartóan harcol a héber nyelvű katolikusok elismertetéséért.

1985-ben Rómában találkozik II. János Pállal is, akivel – bizonytalan források szerint – még Lengyelországból ismerték egymást. Rufeisennek sokak szerint komoly szerepe volt a Vatikán és Izrael kapcsolatainak javításában.

Daniel, a tolmács

Az írónő 1992-ben találkozott Rufeisennel. Beszélgetésük nagy hatást tett rá. De Ulickaját nem foglalkoztatta az a vita, amely egyházi körökben kísérte Daniel testvér működését Izraelben, őt az ember érdekelte, aki a tisztesség és az emberség „tolmácsaként” akart élni. Gondoljuk el: a kereszténynyé lett zsidó a Führerre és Sztálinra is felesküdött…

A regényben azt kérdezi egy helyütt: „Miért van tele a világ értetlenséggel? Az öregek nem értik a fiatalokat, a fiatalok az öregeket, a szomszédok egymást, a tanítót a tanítvány, az államok a népeket, a népek vezetőiket…” Daniel fel akarja venni az izraeli állampolgárságot, de kitért zsidóként ez már nem jár neki. Pert indít Izrael állam ellen, s különös ítélet születik: az állampolgárság megilleti, mert kellő időt töltött az országban, de „nemzetisége nem lehet zsidó”. Keserűen jegyzi meg: „Ha Német- vagy Lengyelországba utazom, ott engem mindenki zsidónak tart. Izraelben nem tartanak zsidónak. Személyi igazolványomban az áll: »Nemzetisége: meghatározatlan.« Joggal gondolhatom, hogy a Gestapóval és az NKVD-vel vívott harcban valamiféle győzelmet arattam. De az izraeli hivatalnokoktól vereséget szenvedtem.”

És vereséget szenved a katolikus egyháztól is. A héber nyelvű katolicizmus sosem volt túl népszerű. Ráadásul Daniel Stein úgy gondolja – nem is titkolja –: „Az egyházba vissza kell térnie az eredeti pluralizmusnak…” Emiatt karmelita felettesei – nagyjából ahogy a szovjet rendszerben szokás – lehallgatják, és megfosztják igehirdetési jogától. Daniel Stein-Oswlad Rufeisen szerencséje, hogy ezt a papírt már nem kapja meg. Időközben meghal.

A regény fogadtatása is különös. Az irodalmárok lelkesednek. Nagy mű született – írják. Többnyire. Ám az Ulickáját annak idején felfedező, mostanában Szolzsenyicin ideológiai szócsövének tekinthető moszkvai folyóirat, a Novij Mir négy tanulmányt is közöl arról, hogy az írónő nem ért a teológiához, helytelenül interpretálja keresztények és zsidók viszonyát. A felháborodás érthető, hiszen Ulickaja könyvének zárszavában ezt olvassuk: „Oroszországban az egyház a szovjet időkben elszokott attól, hogy győzzön… És mi történt a rendszerváltás után? Egyházunk dorombolni kezdett az államnak: szeressetek bennünket… És ugyanúgy lopunk, osztozkodunk…”

Világi kritika

A hajdan Párizsban megjelenő, egykor tekintélyes (ma már moszkvai orgánumként közepes), viszont harcosan pravoszláv Kontinent egy Németországban élő orosz író, Jurij Maleckij Ulickaja regényével egyező terjedelmű pamfletjét közli, amelyből ugyanaz derül ki, ami a Novij Mir kritikusainak álláspontja. Az írónő gakran téved a Biblia értelmezésében, a zsidó és a keresztény egyház álláspontjának ismertetésében.

A „világi” kritika viszont arra hivatkozik: Ulickaja tévedhet teológiai és egyházpolitikai dolgokban, de ő egy 20. századi Assisi Szent Ferencet akart ábrázolni, aki – bár szerzetesi fogadalmat tett – távolról sem volt teológus. Emberi példát szeretett volna felmutatni.