Újszövetség és antiszemitizmus?
LEGSZÉLSŐSÉGESEBB érzések és indulatok töltik be a zsidót és nem zsidót, valahányszor szóba kerül a két vallás – a zsidóság és kereszténység, ill. ezen belül az Újszövetség és antiszemitizmus – kapcsolatának kérdése. Itt rendszerint felforrnak az érzelmek és senki sem képes igazán tárgyilagos vagy semleges maradni. (Máris megjegyezzük, hogy az „antiszemitizmus” szót összefoglaló értelemben használjuk a továbbiakban mindarra, ami a zsidóság mint nép és vallás ellen irányul, azonos jelentésben az „antijudaizmus” újabb keletű kifejezéssel.)
Sajátos paradoxon, hogy a kereszténység mint vallás a zsidóságból, mint népből és vallásból ered, átvette és sajátjának vallja Izrael szent iratait, mégis áthidalhatatlan különbözőségek, sőt ellentétek feszülnek közötte és Izrael között. Az idők során mélyen beleivódott a köztudatba, hogy az Újszövetség valami egészen más, gyökeresen új, sőt bizonyos értelemben ellenpólusa a héber Bibliának. (Tekintettel a Jeremiás 31, 31-34-ben olvasható, csak Izraellel kötendő és még nyilvánvalóan meg nem valósult új szövetségre, ezt az elnevezést használjuk a továbbiakban a nemzetközi teológiai szakirodalom szóhasználatának megfelelően.) Kereszténynek lenni ebből következően annyi, mint a zsidó ellentétének vagy éppen antiszemitának lenni teológiai értelemben.
Lássunk két rövid, de jellemző megállapítást a témát illetően. Először Nyíri Tamást idézzük: „A Holocaust után eltelt 40 év során sem eszmélt még rá a keresztény teológia, liturgia és katekézis a benne rejlő zsidóellenes áramlatokra. Felmerül a kérdés, hogy a modern antiszemitizmusnak – melynek legszörnyűbb végrehajtói a nácik voltak – nincsenek-e keresztény gyökerei? Nem utasíthatjuk el a belátást, hogy már az Újszövetségben is találhatók az antiszemitizmus gyökereiként értelmezhető kijelentések.” (Szenes Sándor: Befejezetlen múlt, Bpest, 1986. 8-9. o.)
Az utóbbi években megélénkült zsidó-keresztény dialógus során állapította meg Schweitzer József: „A keresztény antijudaizmus kutatásában több mint 40 évig csak az etikai elemeket vizsgálta a keresztény teológia, az újszövetségi gyökerekig azonban nem nyúlt vissza. Az idő mostanában érett meg erre.” (Theológiai Szemle, 1987/3. 155. o.)
Gyakran emlegetett közhelyként hangzik, hogy a múlt nagyon megterhelte a zsidó-keresztény kapcsolatokat, és ennek máig érezhető kihatásai vannak. Túlzott optimizmus lenne azt állítani, hogy Auschwitz döntő fordulatot eredményezett a teológiai ihletésű antiszemitizmus történetében, jóllehet sok esetben radikális önvizsgálatra vagy éppen önkritikára késztette a hagyományos keresztény gondolkodást. Az új Izrael állam létrejötte ehhez a változáshoz kapcsolódva új szempontokkal gazdagította a keresztény teológiát. Az Újszövetségre hivatkozó antijudaista sablonok és koncepciók azonban – a pozitívnak mondható változások mellett – változatlanul élnek tovább. Ennek a sajnálatos ténynek az alapvető oka pedig egyrészt magában az Újszövetségben keresendő, másrészt abban a külső körülményben, miszerint a zsidó szétszóratás és üldöztetés hosszú évszázadaiban, sőt egészen 1948-ig úgy tűnt, hogy az ítéletszerű történelmi események igazolják a visszavonhatatlan elvettetés jól ismert keresztény teológiáját.
Az Újszövetség zsidó szerzői magától értetődő természetességgel veszik tudomásul vagy éppen hangsúlyozzák népükkel és vallási hagyományaikkal való folyamatosságot, a zsidó gyökerekkel való szoros kapcsolatot. Emellett és ennek ellenére beszélhetünk arról a belső antiszemitizmusról – egyfajta zsidó antiszemitizmusról -, amelynek kiindulópontja és forrása maga Jézus, folytatója és kiteljesítője pedig Pál apostol volt.
Jézus életének és életművének századunkban már több jól ismert zsidó kutatója van. Csak néhány nevet említsünk közülük: Josef Klausner, David Flusser, Pinchas Lapide, Salom Ben Chorin. A kérdéssel – mely pontokon távolodott el Jézus tanítása a zsidóságétól és miért nem fogadhatta el őt a zsidóság – elsőként Josef Klausner foglalkozott 1926-ban Jeruzsálemben megjelent könyvében (Jézus és kora). Idézzük Klausner néhány megállapítását: „Jézus tanítása és egész erkölcstana Isten országának közeli eljövetelébe vetett hitében gyökerezik. Jézus a legtisztább és legelvontabb erkölcs hirdetője, amely az ő szemében vallási szempontból is mindent jelentett. A tisztán erkölcsi törvények minden nemzetnél hasonlóak, Izrael nemzeti alapjai azonban nemcsak ezekre épülnek. Jézus tanítása, mely ugyan a prófétai szellemtől és a farizeus zsidóságtól is befolyásoltatott, végül minden gyakorlati és vallásos zsidó életmegnyilvánulás tagadásához vezetett a későbbiek során. Ez pedig a zsidó szellemiséget olyan szélsőségek felé vezette, hogy az végül önmagával került ellentétbe. A zsidó nép tudta, hogy népi jellegéről való lemondás – a mindennapi életet is meghatározó vallási, szertartási előírások alárendelése a tisztán erkölcsi törvényeknek – azt jelentené, hogy eszményeinek nem lesz többé hordozója, vallása rajongássá lesz, az erkölcs pedig idegenné válik az élet számára. A zsidóság ugyanis nemcsak erkölcstan, hanem egy nemzeti életforma is, amit körülbástyáz a maga erkölcstana, de azt fel nem szívja. Jézus ezzel szemben a nemzeti élet követelményeit háttérbe szorította, hiszen a hamarosan megvalósuló Isten-uralomban már mellékesek lesznek a szertartási előírások, a kézmosás, áldozatok stb. nem lesznek többé fontosak, egyedül az emberek egymás közötti viselkedésére vonatkozó erkölcsi előírásoknak lesz jelentősége. A jó győzelmének, minden rossz és gonoszság megszűnésének – egyszóval Isten országának – közeli eljövetelébe vetett feltétlen hite teszi érthetővé Jézus szélsőséges valláserkölcsi rendszerét, amellyel a nemzeti életet elválasztotta a vallástól. Egy ilyen erkölcs, illetve vallás azonban magának a népnek az életét és fennmaradását is veszélyeztette. A nemzeti önfenntartás ösztöne tehát azt követelte Izraeltől, hogy Jézus tanítását elvesse magától, tudva, hogy a nemzet szellemi élete nem alapulhat csupán elvont hiten és általános erkölcstanon; szüksége van egy gyakorlati vallásra, olyan formákra is, amelyek a vallásos eszméket kifejezik és a mindennapi életet a vallás i szentségével áthatják. Bár Jézus minden tekintetben népének gyermeke volt, tanítása – akaratlanul is – népe ellen irányult abban az értelemben, hogy magában hordozta azokat az ellentéteket, amelyek alapul szolgáltak a nemzeti-vallási keretek fellazításához, majd későbbi szétrombolásához követői életében” Az Újszövetségen belüli másik legfontosabb ellentét forrása – amely szintén a zsidóság ellen irányult végső soron – Jézus követőinek saját népükhöz való viszonyulása volt. A zsidó hagyományokat – Jézushoz hasonlóan – ők is vállalták alapvetően. Misszionáló tevékenységük során azonban egyre inkább feszültségbe kerültek népükkel. Az a kereszténység, amellyel az Újszövetségben találkozunk – vallástörténeti és szociológiai szempontból – kezdetben egy zsidó szektának tekinthető. Ez a kis csoport egy viszonylag gyors folyamat eredményeként szakadt el a zsidóság testétől a Messiás-kérdés miatt folytatott viták után. (A zsidóságon belüli nézeteltérések arra vonatkoztak, hogy mi a názáreti Jézus jelentősége a zsidóság számára.) A kereszténység eleinte egy zsidó belügy, melyben Jézus követői már nemcsak egy esetenként eltorzult, negatív vallásossággal vitatkoznak – amit Jézus is joggal tett másokhoz hasonlóan pl. a farizeusokkal -, hanem saját hittapasztalatukat teszik kizárólagos normává a hit és üdvösségre jutás tekintetében. Ennek éle pedig – a legjobbat akaró, legtisztább szándék ellenére is – Izrael hite és egész közössége ellen irányul, amely sohasem vallotta hitét egyedül üdvözítő hitnek, vallását az egyetlen útnak, hiszen helyet kaptak benne a népek közül való igazak is. Azok, akik a kinyilatkoztatás más útjain járva jutottak el igaz emberségre, és éppúgy remélhetik isteni meg jutalmazásukat az eljövendő világban. Az Újszövetségben ezzel szemben a Jézusban való hit azzal az igénnyel lép fel, mint ami egyedül „a hit”, holott nyilvánvaló, hogy itt sem hit és hitetlenség vitatkozik egymással, hanem kétféle hit a zsidóságon belül: az egyik elfogadja Jézus messiás-voltát, a másik – addigi hitében megmaradva – ezt elutasítja. A Jézus személyére – pontosabban Jézus életművének Pál apostol-féle értelmezésére – épülő hit, lényegéből fakadóan, nem ismeri önmaga alternatíváját, vagyis azt, hogy Izrael – Jézustól független, korábbi – hitének is megvan a létjogosultsága, változatlan érvényessége és jövője. Mivel az Újszövetség a maga egészében a héber Biblia egy nézőpontú, azaz kriszto-centrikus értelmezése, ezért joggal mondhatjuk, hogy az teológiai kényszerpályán mozog. A zsidóságon belüli viták feszültségéből fakadó ellentét jól érezhető az Újszövetségnek szinte minden iratában, melyek távolról sem elfogulatlan írások, vagy tárgyilagos beszámolók, hanem vitairatok is egyúttal. Ezek a vitairatok pedig a későbbiek során egyre inkább vádirattá is váltak a zsidóság ellen. Jézus zsidó tanítványai és követői így akaratlanul is teológiai alapot teremtettek egy sajátos zsidóellenesség számára. Ismét Schweitzer Józsefet idézzük: „Az Újszövetség szerzői zsidók. A zsidóellenes kritika tehát nem kívülről jön, hanem belülről hangzik el. Kérdés, hogy ezt általános érvényűnek tartjuk-e és elfogadjuk, vagy csak egy konkrét történelmi helyzetben elhangzott vitának vesszük, és mint ilyet, nem fogadjuk el.” (Theológiai Szemle, 1987/3. 156. o.)
Jézusnak és tanítványainak az előbbiekben vázolt szerepén túl hozzájárult még az Izrael-ellenes keresztény teológia megalapozásához bizonyos bibliai alapfogalmak eltérő értelmezése és használata a héber Bibliában, illetve az Újszövetségben (pl. hit, megtérés, megváltás, Isten népe), valamint bizonyos hangsúlyeltolódások a zsidó és keresztény vallásgyakorlatban és közgondolkodásban. Így vált elsődlegessé a kereszténységben az örök élet és megszerzésének kérdése, az igazság mint hitigazság, a király vagy Messiás személye, a vallás nemzetek feletti jellege, a test-lélek antagonizmus és általában a dogmatika. A zsidóságban szinte éppen fordított a helyzet: itt elsődleges a mindennapi, gyakorlati életre vonatkozó számos előírás, a vallásos gondolkodásra nézve döntő a múlt, illetve a tényleges helyzet, a jelen valósága, a reménység tárgya, a királyság (Isten-uralom vagy Isten országa), magától értetődő a test-lélek egység, mindenekelőtt meghatározó a nemzeti jelleg és általában az etika a fontosabb.
Az az állítás, hogy az Újszövetségben zsidóellenes tendenciák figyelhetők meg, illetve úgy kell tekintenünk rá, mint a teológiai antiszemitizmus forrására, történelmi és tapasztalati értelemben sajnos igaz. A zsidóság – mint nép és vallás – teológiai elutasításának, sőt totálnegációjának valamennyi elemét csírájában már az Újszövetségben is megtaláljuk. Mivel azonban mind Jézus, mind Pál apostol pozitív előjellel is beszél Izrael jövőjéről, határozottan különbséget kell tennünk a zsidó nemzeti és vallási keretekben élő Jézus és tanítványai, az Újszövetségben szereplő zsidó keresztények, valamint a későbbi nem zsidó keresztények Izraelre vonatkozó teológiai alapszemlélete és gyakorlati magatartása között. Miközben a zsidó keresztények népi és vallási hagyományaik folytatójának tudták magukat, a nem zsidó kereszténységnek már az identitás-meghatározása is egyre inkább a zsidóság számlájára történt, annak ellenére, hogy a nem zsidó kereszténység önmeghatározásához nélkülözhetetlen a zsidóság, amelyből született, és amellyel továbbra is organikus kapcsolatban marad. (Megfordítva a képletet, azt látjuk, hogy a zsidó identitás-meghatározáshoz nem szükséges a kereszténység.)
A korai kereszténység irodalmából ismeretes, hogy amikor a keresztények többsége már nem zsidó volt, ezt a – zsidóságon belüli – vitát, feszültséget és ellentétet – amit az előbbiekben láttunk – félreértették illetve szándékosan eltorzítva egy teológiai tartalmú zsidóellenes ideológiává formálták. Miután a polemikus stílusú és tartalmú evangéliumok és más újszövetségi iratok idegen – vagyis nem zsidó – környezetbe kerültek, szabaddá vált az út azokat antijudaista módon kihasználni. Ezt a törekvést az akkori római politikai antiszemitizmus csak erősítette.
Az Országgyűlés 34/1990. (III. 28.) OGY határozata az 1938-1945 közötti időszakban a faji vagy nemzetiségi hovatartozás vagy a nácizmus elleni magatartásuk miatt deportált vagy egyéb hátrányt szenvedett személyek sérelmeinek orvoslásáról
1. Az Országgyűlés elhatározott szándéka a jogállamiság megteremtése, a nemzeti megbékélés előmozdítása. E célok elérése egy olyan folyamat része, melyben történelmi múltunk valamennyi elemével szembe kell nézni. Így nem kerülhetők meg azok az események, melyek a második világháború alatt, illetve azt megelőzően honfitársaink közül számos áldozatot követeltek, vagy őket súlyos szenvedéseknek vetették alá.
Ennek tudatában az Országgyűlés szükségesnek látja, hogy kártalanítást biztosítson az 1938-1945 közötti időszakban a faji vagy nemzetiségi hovatartozásuk vagy a nácizmus elleni magatartásuk miatt deportált, munkaszolgálatot teljesített, vagy egyéb hátrányt szenvedett személyeknek.
2. Az Országgyűlés felhívja a Minisztertanácsot, hogy a kártalanításról terjesszen elő törvényjavaslatot.
Dr. Fodor István s. k., az Országgyűlés megbízott elnöke
Dr. Pesta László s. k., az Országgyűlés jegyzője
Soltészné Pádár Ilona s. k., az Országgyűlés jegyzője
Mi volt az a zsidóellenes keresztény sablon – más szóval antijudaista teológiai mítosz, – amely a legújabb időkig döntően hozzájárult a zsidógyűlölet teológiai, racionális és emocionális megalapozásához és e tradíció évszázadokon át való fennmaradásához? (Meg kell jegyeznünk, hogy a zsidóellenesség a kereszténység megjelenése utáni első 1800 évben kifejezetten vallási jellegű volt, csak az utóbbi kb. 100 évben kapott gazdasági-politikai tartalmat is.)
Ez a keresztény sablon – ismét a Messiás-kérdésre koncentrálva – az elvettetés teológiája, pontosabban ideológiája volt. Ez az antijudaista teológiai mítosz szolgált ideológiai bázisul hosszú évszázadokon át a hagyományos, keresztény zsidóellenesség számára. (Nem véletlenül hivatkoztak a nürnbergi tárgyaláson Hitler leghűbb emberei arra, hogy ők semmi olyat nem követtek el a zsidókkal, amit történelme folyamán az egyház mór el ne követett volna.) Lássuk tehát azt a nem zsidó, keresztény teológiai sablont, amelynek hátterében felismerhető a korai zsidó-keresztény rivalizálás is, hogy tudniillik az Isten kiválasztottját megillető egyetlen helyre melyikük tud leülni, kinek milyen érdemei vannak erre az egy helyre.
(Befejezése a következő számban)
Címkék:1990-04