Újra kinyílt a mesedoboz. ..
(Benedek István Gábor: Brooklyn. Sík Kiadó, 1996, Budapest, 174 oldal, 598 forint)
1994-ben a Dan Könyvkiadónál megjelent a Komlósi Tóra című kötet; a még ma is gazdasági újságíróként dolgozó szerzője alig másfél év elteltével újra kinyitotta mesedobozát, és egy újabb kötetre való történetet talált benne. Ezek az elbeszélések témájukat és hangvételüket tekintve „meseelődeikhez” képest alig változtak, a történetek kisebb részben a háború-, illetve az azt közvetlenül követő időszakban, többségükben pedig az 1950-es években játszódnak. Már a Komlósi Tóra című kötet megjelenésekor is túlzottak voltak azok a kritikusi hangok, amelyek az írásokat – Sólem Aléchem, Singer vagy Malamud műveivel párhuzamba állítva – jóságos nagyapói mesékhez, a népmesék meghitt hangulatú világához hasonlították, némileg félrevezetve a lírai, familiáris, néhol anekdotikus hangtól.
A Brooklyn című új kötetben A négy perzsaszőnyeg és a Zongora című novellák némileg elkülönülnek a könyvben szereplő többi írástól, hiszen míg azok az 1950-es években a helyüket kereső és nem találó zsidó kisemberekkel foglalkoznak, ezek a háborút közvetlenül megelőző években, illetve Bergen-Belsenben játszódnak.
A négy perzsaszőnyeg története nem nő túl azon az igen sok helyütt felbukkanó történettípuson, amely „az emberség a pokolban is megmaradt” tételét igyekszik bizonyítani. A Zongora című elbeszélés a kötet alapproblémáját és a többi novellában válaszra váró kérdést először teszi fel, megadva a könyv alaphangulatát: miképpen maradhat önmagához, elveihez, hitéhez hű valaki, ha a történelem megtagadja tőle a választás és a döntés lehetőségét? Lehet-e szemet hunyni olyan tetteink fölött, melyeket a történelem pillanatnyi történései kényszerítettek ki? A történetben dr. Gáti Dezsőné – született Fried Irén – az újonnan Tótkomlósra került zongoratanárnő élete értelme, feladata a zongoratanítás. De a faluban nincs kit tanítani, a zsidó családok elzárkóznak a lehetőségtől, csak a tehetős szlovák gazda járatja a lányát klempírozni. A kislány teljes tehetségtelensége kudarcba vitte azt az iskolai ünnepséget, mely a zongoratanárnőnek tanítványa révén az egyetlen bizonyítási lehetőséget adta volna – az akkor őt kivetni akaró magyar haza és az asszony zongoratanári képességeiben kételkedő falu ellenében is. Az ünnepséggel együtt Fried Irén zongoratanárnő is megbukott. Ő még képes arra, hogy bukásában is hű maradjon önmagához, levonja a tanulságot és a zongoraleckéket hirdető táblát örökre leveszi a falu utcájából. Így ő kivételnek számít, a további novellák hőseivel összehasonlítva, akik a történelem által rájuk kényszerített helyzettel nem tudnak hasonlóképpen elszámolni. Ők „átmeneti” személyiségeket alakítanak ki maguknak, mintegy túlélési stratégiaként: Szegőként Schwartz helyett, míg újra azok a zsidók nem lehettek, akik valaha voltak.
Szimbolikus jelentőségű az Élijáhu próféta pohara című novella képe: Szegő – az egykori Schwartz – részegen, ájultan a disznóól falánál (amit azért épített, mert a koncentrációs táborból hazatérve mindig attól rettegett, hogy éhen hal) felhalmozott téglarakáson álmot lát, megjelenik neki Élijáhu próféta, hogy a teljesen vallástalanná lett embert odavezesse a peszachi asztalhoz. Akár a novellák mindegyikét jellemezhetné e kép. Hol voltak és mit csináltak a háború után a „láthatatlanná lett zsidók”, a származásukról szándékosan elfelejtkezők, az átváltozottak, a meghasonlottak, és kik voltak azon kevesek, akik ha szükségszerű kompromisszumokat kötve is, de ragaszkodtak a hitükhöz? Vajon meddig lehet erkölcsi meghasonlottság nélkül megtagadni származást és hitet? A novellák egy-egy példával válaszolnak ezekre a kérdésekre.
Eisenberger Salamonból, a bodrogháti jesiva nagy reményű tudós rabbijelöltjéből a háború után hamarosan házasságszédelgő lett, hiszen a leendő asszonyaiból kicsalt vagyonok garanciát nyújtottak arra, hogy majd Brooklyn-ba kerülhessen és ott letelepedve „igazi” zsidóként éljen; addig is: „Most így kell élni, hát így élek. Ami külsőleg történik velem, az nem velem történik. Én belül vagyok én.” (Brooklyn.)
A háború előtt Spitzer Ferenc életművész volt, most mégis kénytelen behódolni az új divatoknak, és egy havi Fixet adó állást kap. Ő az örök „csereszabatos” alak, az a kisember, akit az események úgy sodortak magukkal, hogy mire észbe kapott, már az ÁVH hitközséghez „kihelyezett” besúgója volt. Paradox módon éppen e beosztása révén kerül vissza a zsidó valláshoz. A novelláskötet többi szereplőjéhez hasonlóan ő is ugyanazokkal a szavakkal tagadja el önmaga előtt, mit is tesz valójában: „Magában azt hajtogatta, hogy ő kívül van az egészen, nem is vele, hanem mással, talán az alteregójával történnek meg a dolgok.” (Spitzer.)
Egy utolsó példaként említem Székely Tamást, a Brisz című novella főhősét, az újonnan kinevezett főosztályvezetőt, aki jobbnak látta, ha egy időre elfeledkezik arról, hogy ő zsidó; pontosabban csak szeretné ezt tenni, míg véletlenül bele nem keveredik egy orosz katonatiszt fiúgyermekének titokban véghezviendő briszébe. A meghívottakra hiába várva szembesül önmagával: „Májn brider, én tudom, hogy mind itt vannak. Az egész minján. Csak a félelemtől most nem látszanak. Vannak ilyen buta zsidó varázslatok.”
A novellák tehát így mutatják be, hogy hol voltak az ötvenes években láthatatlan zsidók.
Benedek István Gábor, mint az az előbbiekből is látszik, igen szoros gondolati-tartalmi egységet valósított meg a novellákban. Ez az egységesség és összefogottság a stílusra már korántsem érvényes. A szerző egy rövid műfaji formát – a novellát – választotta ki arra, hogy nagyon sok mindent mondjon el. Célja nem kevesebb volt, mint az ötvenes éveknek egy társadalmi közegben – a zsidó kisemberek világában – lecsapódó hangulatáról, félelmeiről és általában az egész léthelyzetről körképet és teljes látleletet adjon. Minden egyes novella annyi történésanyagot sűrít magába, hogy abból akár egy kisregény is kikerekedhetne. Novellisztikus formában ezt a tömény élményanyagot csak úgy lehet elhelyezni, hogy a történések hátterében álló lélektani motivációk, belső indítékok nem kerülnek kidolgozásra. Furcsa például, hogy egyetlen szereplő arcát, megjelenését, az őt körülvevő környezetet sem tudjuk magunk elé képzelni. Az elbeszélés, a mesélés kényszere e rövid műfajban így lehetetlenné teszi a pontos és plasztikus jellem- és környezetábrázolást. A történet gyorsabb előrehaladását, gördülékenységét biztosítja a köznapi beszédet imitáló nyelvhasználat. Azonban ezek az erős köznapi fordulatok, néhol durva kiszólások nem fémek meg a hangvétel túlnyomórészt lírai hangulatával. Külön-külön ezek teljesen elfogadhatóak lennének, de egymás mellett állva kioltják és megkérdőjelezik egymás hatását és hitelét. Például: „kiesik a szoknyájából a Schwartz kölykök nagyfenekű anyja”, majd néhány sorral lejjebb: „Arról, hogy egy angyal elrepült fölötte, s szárnyával megsimogatta gyöngyöző homlokát, még a felesége előtt is mélyen hallgatott.”
A célzatos fennköltség hamis és üres pátoszt eredményez, és az alábbihoz hasonló részek teljesen idegenek a novellák hangvételétől, szinte idegen testekként lökik ki magukból ezeket a sorokat: „Nemsokára elvittek bennünket a Hannover melletti Bergen-Belsenbe. A pokolban töltött hat hónapról most ne essék szó, csak Róla emlékezzünk meg, aki áldássá nemesíti az átkot. Az Örökkévalóról”, illetve: „Ne feledjük, mindez 1956 tavaszán történt, mikor – ki tudja, honnan – vidám sárgarigók keveredtek elő, s lepték el nagy rajokban a kecskeméti kerteket.”
Az elnagyolt környezet- és lélekábrázolás hiányának tudom be azokat a részeket, ahol a kívánt hatás elérése érdekében az olvasót a novella végén egy eltúlzott erkölcsi tanulsággal kell ellátni, illetve kárpótolni. Ez a befejezéseket pedig sok esetben hatásvadásszá és a történésektől idegenné teszi.
Az elbeszélő a szövegben állandóan érzékelteti a jelenlétét, kikérdez a szövegből, az olvasónak kommentálja az elhangzottakat, vagy értékeli az eseményeket, megmagyarázza az idegen szavakat. Ez a mindentudó mesélő pozíciója, a tanúé, aki már jó előre tudja a történet folytatását, és szemtanúként létével hitelesíti ezek „megtörtént” voltát.
A mesélésbe nagyon belefeledkezik az ember. Mindig tudnia kell, hol kell abbahagynia az elbeszélést. A szerzőt is túlságosan elragadja olykor a mesélés heve, és nem a kellő időben hagyja abba az írást; így jó néhány utolsó bekezdésről jobb lenne elfeledkezni, például: „Reggel pedig dr. med. univ. Gáti Dezsőné, született Fried Irén, elment a községháza elé, és saját kezével leszerelte, lecsavarozta a táblát, amely szerint vonzó feltételekkel zongorázni tanít kezdőket és haladókat. De éppen három év múlva megbánta ezt a tettét. Anyaszült meztelenül állt egy belül kitűnően szigetelt, bádogfalú zuhanyzó előterében, valahol Lengyelország déli részén. Eszter lánya izzadt kis kezét fogta, s arra gondolt, mégiscsak kár volt leszerelnie azt a táblát. Ha békén hagyja, legalább marad valami emlék utána Tótkomlóson.”
A műfaji keretek megváltoztatásával, a stilisztikai eszközök, az elbeszélésmód kidolgozottabbá és mélyebbé válásával, ugyanazt a történésanyagot véve alapul, megvalósulhatna Benedek István Gábor akár azon célja is, hogy regényt írjon az ötvenes évek magyar zsidóságáról.
Címkék:1996-10