Új zsidó történetírás

Gonda László könyve,* mely tavaly, az őszi ünnepek előtt jelent meg, a napi sajtóban kedvező fogadtatásra talált. Közölt róla ismertetést folyóiratunk is (Domán István, Szombat no. 9, 1992. nov., p. 43). Annak idején, a könyv megjelenésekor, a sajtótájékoztató bevezetéseként olvastam fel az alábbi szöveget. Célom az volt, hogy a könyvet a mai magyar szellemi élet tágabb keretei között, történeti gondolkodásunk egészére tekintettel értékeljem. Ezért az alkalmi szöveg közlése talán a recenziók után sem fölösleges.

Ha az ember kézbe veszi Gonda László könyvét, mely a Századvég kiadványainál immár megszokott elegáns paperback formátumban jelent meg, s kinyitja, a jólesően külföldiesen elhelyezett ti. a könyv elején álló tartalomjegyzékben azonnal egy durva sajtóhibát vesz észre. Vérkorszak, olvassuk a nálunk egyébként használatos vészkorszak helyett. Hiba, de nem tanulság nélkül való. A Vészkorszak, a Holocaust, valóban vérkorszak volt: a magyar történelem legvéresebb időszaka, amelynek során a temérdek és önmagában is iszonyatos háborús veszteség mellett, elpusztult a magyar zsidóság nagyobb része, körülbelül öt- vagy hatszázezer ember, akik a magyar állampolgárságban, a magyar hatóságok védelmében, az emancipációs törvények egyenjogúsági és állampolgársági ígéretében bízva otthon maradtak a hazájukban, de a törvény védelme helyett a véres leszámolás lett a sorsuk. Gonda László könyve kapcsán nem oktalanság ezt az eseményt, a Vészkorszakot, vagy ahogy ma nevezzük, héber-ivritül Soáh, nemzetköziesen Holocaust fölemlegetni. Egyrészt mert a szerzőt is érintette, mint minden zsidó családot mondhatjuk, minden családot a közös hazában, mert éles határt húzni zsidó és nem zsidó magyar között aligha volna lehetséges. Másrészt mert a könyv éppen a véres események leírásával, elemzésével zárul. Mindenesetre utolsó mondata már átvezet a szerző és az olvasók majdnem-jelenidejébe. „Budapest zsidóságának jelentős része szinte a csodával határos módon kerülte el a teljes megsemmisítést” olvassuk. A történelem nem ért véget a véres vészkorszakkal: ezért lehet megírni, s ezért kell megírni; benne a Holocaustot is.

Gonda könyvének emberi alapélménye, mint sejtem, mint a könyv hangnemén felismerni vélem, éppen a Holocaust. Hogy mint magánszemély hogyan élte át, hogyan dolgozta fel, a részletek szerint nem tudom, mert nem ismertem őt, bár nyilván ismerhettem volna, hiszen jóformán apámkorú volt, csak egy évvel fiatalabb nála, s én magam is laktam városát, Debrecent. De Gonda, amikor én első gimnazista voltam, elment Izraelbe: s nyilván ez volt az ő reakciója a Holocaustra, spätreflex, ha így akarjuk mondani. De ez csak a magánszemély válasza. A történész, aki Gonda volt, másképpen akarta feldolgozni a nyomasztó élményt. Számára az volt a kérdés: mi köze van mégis? egyáltalán? – a zsidóságnak ehhez az országhoz, Magyarországhoz, ahol mint polgárok és hazafiak otthon tudták magukat, s ahol kitaszították, megsemmisítették őket, mégpedig az államapparátus közreműködése mellett. Nem véletlen, és szerintem éppen ezért van, hogy Gonda egész érdeklődése arra irányul, hogy tisztázza, mi volt a zsidóság jogi helyzete a magyar államban. Történész volt, haladhatott volna más gondolatmenet mentén is, mint tették elődei. Könyvének kezdő mondatai kitérnek erre a lehetőségre. Leírják, mit jelentett az asszimilációs optimizmus a történetírásban: a zsidó-magyar sorsközösség szép eszméjét, a Kárpát-medencébe a honfoglalókkal együtt érkező zsidóságot. Gonda ezzel a paradigmával a jogi státus vizsgálatát állítja szembe. A magyar zsidó történelem tárgyalási kerete számára a jogi státus: a törvények. Nemcsak a „pozitív” törvények, az emancipációhoz vezető út állomásai, hanem folyamatosan a „negatív” törvényi helyzet: a korlátozás, megszorítás is. Hogy milyen komolyan

veszi ezt a szemléletet, azt elárulja: még a belső zsidó történelemben is mindenekelőtt a jogi viszonylatokat tartja tárgyalásra érdemesnek. Történeti munkában ritkán olvasni, hogy csak egyetlen példát említsek, olyan tüzetes fejtegetéseket az anyakönyvezés szabályozásáról, mint Gondánál. A könyv azt bizonyítja, hogy a jogi státus elemzése új és termékeny szempont a magyarországi zsidó történelem egészére nézve s talán nem té­vedek, ha úgy vélem, lesz még Gonda nyomán, tennivaló számunka Gonda után is. Megjegyzem, a magyar történetírás tematikáját és módszereit némiképpen kívülről figyelő olvasó, mint én is, úgy érzi: Gonda közjogi szemléletében éppen a magyar történetírás egyik nagy hagyománya elevenedett meg ismét: a reformkori és 19. századi magyar történetírói iskola, amely a Monarchia viszonylatában akarta pontosan tisztázni a magyarság helyzetét, az államjogi-alkotmányos státust. Nos, Gonda talán ösztönösen, de én inkább úgy vélem, tudatosan a zsidóság helyzetét a magyar állammal való viszonylatában akarta tisztázni, a legjobb magyarországi tudós hagyományok, a jogi és történeti szemlélet jegyében, ezeknek az eszközeivel: tisztázni akarta, hogy higgadtan leírhassa, nemcsak a formális helyzetet, de a sérelmet is.

A jogi szemlélet és módszer lehetőségeinek termékeny érvényesítésére példa Gonda történetírásában a zsidóság belső történetének tárgyalása. Magyarországon, ahol az emancipációs törvények óta igen nagymértékben előrehaladt, legalábbis az első világháború koráig, a zsidó népesség polgárosult részének beilleszkedése a polgárosuló magyar társadalomba, de még mellesleg megjegyezve a fennmaradt és konzerválódott, olykor egyenesen megújított feudális társadalomba is: Magyarországon, a zsidóság ön-képe óhatatlanul az 1868/69-es kongresszus és az akkor végleg polgárjogot nyert neológia szemléletére épült. Mint az imént Gonda nyomán jeleztem, még a történetírásban is, Gonda a hazai történetírásban alkalmasint elsőként és először, megpróbál objektív lenni ezen a téren. Nemcsak az ortodox-neológ viszonyt tárgyalja kellő részletességgel, de helyenként igen behatóan ismerteti az ortodox helyzetet önmagában, függetlenül a párhuzamos neológ viszonylatoktól. Ez az újfajta tárgyalás, ha nem eredményezett is egy ortodox szemléletű magyar zsidó történetet, aminthogy ez önmagában nem is volna indokolt: azért kétségkívül hozzájárul nemcsak a helyzet jobb megítéléséhez, hanem ahhoz is, hogy a magyar történetírás megismerkedjék a második világháború utáni évek zsidó történetírásának új szemléletével. Közép- és Nyugat-Európa vonatkozásában Jacob Katz, egyetemesen pedig Katz egykori mestere Benzion Dinur történetírása, éppen a Soáh fenyegetése, majd pedig az események hatására, határozott ortodox fordulatot jeleznek. Ami ebben érdekes és jellegzetesen más, mint az ortodoxia nálunk ismert változatai, akár a „klasszikus”, akár pedig a számomra kissé pietista térítő irányzatok, az éppen az, hogy szemléletében, mércéjében ez az új ortodoxia ízig-vérig modem: levonta a konzekvenciákat, a gazdasági, társadalmi, életviteli és gondolkodási modernizáció jelenségeiből. Korszerű: válasz a modem élet kihívására, csak éppen más, mint a neológ, reform, stb. válaszok. A történetírásban ez annyit jelent, hogy a zsidóság történetét nem az asszimiláció szempontjából vizsgálják. Nem hinném, hogy Gonda figyelmes érdeklődése az ortodoxia iránt személyes hajlam lett volna; bár affiliációjáról, vonzalmairól, elkötelezettségéről nem tudok semmit, azt hiszem, ez a figyelem nagyobbrészt éppen annak köszönhető, hogy történetírói munkássága Izraelben bontakozott ki, ahol is ez a szemlélet, még ha csupán a lehetséges alternatívák egyike is, mintegy a levegőben van. Ezzel egyszersmind arra is rá akartam mutatni, hogy Gonda, bár mindvégig szoros kapcsolatot tartott a magyarországi történeti kutatással, főként Scheiber Sándor nagyszabású magyar zsidó történeti szervező és forráskiadó tevékenységével, és ismert, ismertetett és értékesített szinte mindent, amit Izraelben is relevánsnak tartott a magyarországi zsidó történeti kutatásokból: mégis, alapjában véve izraeli történetíróvá lett, nemcsak állampolgársága, hanem szemlélete szerint is. Ez a megállapítás azonban, könyve magyarországi megjelenésének alkalmából máig kevés is. Hozzá kell tennem: minthogy Katz nagyobb munkái egyelőre még nem jelentek meg magyarul, Gonda könyve az első jelentékeny példa minálunk arra, hogy milyen erős impact-ot, ösztönös hatást tesz a „nemzeti” történetírásra, ha a „külföldi” történetírásnak, nemcsak az ún. eredményeit csupa részleges dolgot veszi át, hanem hagyja magát a szemlélet, vagy gondolkodásmód által is mintegy megtermékenyíteni.

Gonda László a nagyszabású vállalkozásba, hogy háromnegyed évszázaddal az utolsó összefoglalások után megírja a zsi­dóság történetét Magyarországon: a könyv kidolgozásába fiatalabb barátjával, Scheiber Sándorral összebeszélve fogott. A maga részével ő elkészült, de Scheiber, aki egymaga egy egész tudományos műhely volt, s még egy műhely is kialakult és működött körülötte: Scheiber nem írta meg a rá eső részeket. Csak megjegyzem, a rend kedvéért: egy cikknél mindenesetre terjedelmesebb fejezetet, angolul megírt World History of the Jewish People középkori kötete számára, és számos cikkben az Encyclopaedia Judaica lapjain más fejezetek anyagát is bemutatta, ha forgácsokban is: érdemes volna Scheiber magyar zsidó története is az összegyűjtésre. De az iker-kéziratból mégiscsak Gonda munkája készült el egyedül. A szerző már nem tudta elvégezni rajta az utolsó simításokat, talán a végső kidolgozást sem, a szükséges rövidítést semmiképpen. Mindenki más előtt a feleségének a kitartása, és fiatalabb, vele talán a személyes ismeretség előnyeivel sem rendelkező kollégáinak a szívós fáradozása kellett ahhoz, hogy a kész, de nem lezárt kéziratból könyv legyen. Nem véletlen, hogy a most elkészült nyomtatott változat címlapverziója még a posztumusz könyvekhez képest is szokatlanul sok nevet sorol fel, köztük a sajtó alá rendező és a kéziratot gondozó Gál Éva és Prepuk Anikó mellett az előszót, meleg hangú és értékelő tanulmányt író Litván Györgyöt. Egy halott szerző könyvének bemutatóján illendő, ha a dicsőség és az elismerő köszöntés csorbítatlanul a szerzőt illeti, legalább az emlékét. Legyen ez most is így. De nem szabad feledni, hogy munkáját szerető és főként hozzáértő kezek gondozták, sokat dolgozva rajta, önzetlenül. S nem szabad feledni azt sem, hogy egy szerzője nélkül maradt kézirat könyvvé formálásában a kiadónak is szerepe lényeges szerepe van. Jelen esetben a Századvég Kiadó, biztosan nem lett volna a szerző szándékai ellenére sem, megtalálta a módját annak, hogy ne csupán közzétegye, amit a szerző már nem formálhatott nyomdakész kézirattá, de ideális formát teremtsen egy kézikönyv alakjában ahhoz, hogy a csaknem húsz éves kézirat a jelen és magyarországi olvasó igényeit is kielégítse.

A könyv értékes része, a terjedelem mintegy harmadát kitevő Függgelék, Prepuk Anikó, illetve nagyobbrészt Zeke Gyula munkája. Soha még ilyen teljes összeállításban nem láttuk együtt a zsidóságra vonatkozó magyar törvényeket, amelyek Gonda tárgyalásában és szemléletében is oly fontos szerepet játszottak, kezdve II. József türelmi rendeletével és befejezve a már köztársasági parlament törvényével (1946), amelyben Magyarország kiiktatta a jogrendből a Horthy-kor szégyenteljes jogtipró törvényeit. Most talán majd fog akadni valaki, aki az együttes közlés kényelmével élve vizsgálat alá veszi, például, ezeknek az ún. zsidótörvényeknek a stílusát, a szemléletét. Éppen a náci kor bizonyította be, hogy nemcsak közönséges hang: a nyomdafestéket tűrő nyelvezet is uszíthat alantas tettekre. A Holocaust szörnyűséges bűneiben nemcsak maga a tett volt a bűn: az volt már a bűnösök nyelvhasználata is, a nyelvi forma, amelyben eszméiket megfogalmazták és önmagukról képet rajzoltak. A stílus iránt nem egészen érzéketlen olvasó látja: a zsidótörvények is a magyar jogászi gondolkodás termékei: ok arra, hogy elgondolkozzunk, miért nem elég, mert napjaink is mutatják valóban nem elég, pusztán a jogrend ahhoz, hogy ne csupán a törvények uralma legyen életünkben, hanem emberséges körülmények, személyes és kollektív szabadság, jog. Zeke Gyula kiegészítő anyaga önállóan is megjelenhetett volna: eseménytörténeti kis-esszéi és főként bibliográfiája. Ez utóbbiban először összegezi, ha csak a címleírás szerény formájában és jobbára „másodlagos” gyűjtés alapján is, mindazt, amit a magyarországi történetírás az elmúlt évtizedekben, s napjainkban a korábbinál még erőteljesebben, a magyar zsidó történet kutatásában felhalmozott. A magyar zsidó történelem a bibliográfia szerint Magyarország történetének szerves része. Hogy e szervesség valójában csak diszkrét, azt mindenestre Gonda mutatja meg jobban, de hogy fennáll, a mai magyar közgondolkodásban a zsidóság helyzetét, szerepét a legjobban értsd: valósághű és pozitív szemlélettel a pszichológia mellett talán a történetírás mérte fel, jobban, mint a politika, szociológia, néprajz. Zeke bibliográfiája jelzi, hogy Gonda monografikus munkája után célszerű volna most már egy tanulmánykötetet is kiadni, amely a magyarországi, s részben, persze, külföldi részletkutatások egybefogásával, már megjelent dolgozatok összegyűjtésével méri fel a magyar zsidó történetírás jelenlegi állását. Öröm azt mondani, hogy a könyv Függeléke és azt is öröm mondani, hogy nem feszíti szét a könyv kereteit, nem vesz el semmit az elhunyt szerző munkáját jogosan megillető elismerésből, dicsőségből.

Maga az a tény, hogy Gonda László könyve megjelent magyarul, Magyarországon, az, hogy oly sokan segítették megjelenéshez és a megjelenés munkálataiban, csak a Kiadót nézve: a gondos technikai és művészi munkatársak is, örvendetes ígéret. Gonda László könyve már most, megjelenésekor, az utókorhoz szól, mihozzánk: a történész számára ennél szebb elismerés nemigen képzelhető el.

Komoróczy Géza

 

* Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Századvég Kiadó, 1992. 389 oldal