Új siratófal? – A média esete az izraeli kerítéssel
Új siratófal?
A média esete az izraeli kerítéssel
Berlin, Kína, Dél-Afrika – Izraelről a nemzetközi médiának ezek jutnak mostanában eszébe. Berlin, mert ugye nemrég omlott össze a negyvenéves kommunista elnyomás szimbóluma, az NDK „antifasiszta védőfala”; Kína, mert az ottani fal is jó hosszú, ráadásul régi, és még nagyrészt áll; és persze Dél-Afrika, mert mint mindenki tudni véli, Izrael is apartheid viszonyokat, elszigetelt „bantusztánokat” szentesít a létesítendő fallal, a másik rasszista államhoz, a néhány évvel ezelőtti Dél-Afrikához hasonlóan.
Megannyi nonszensz, megannyi tudatos hazugság, tudatlan elfogultság. A hágai „per” világosan megmutatta, hogy a nemzetközi média semmit nem tud kezdeni Izrael történetének legnagyobb biztonsági beruházásával, eleve semmit nem ért Izraelből és az izraeli-palesztin együttélés hétköznapjaiból. A nyugati (benne; a magyar) médiának nem jutott eszébe megkérdőjelezni; miért a terrorista akciókat megelőzni hivatott izraeli intézkedés képezte „per” tárgyát, magyarázkodás kényszerét? Miért nem a kiváltó ok, a szervezett és tudatos (részben: eltérített EU-pénzekből finanszírozott) palesztin terror egy valódi hágai per tárgya? Mikor láthatjuk végre Jasszer Arafatot a vádlottak padján?
A domináns hang az Izraellel szemben elfogult vagy legalábbis közömbös, álobjektív távolságtartás volt: nincs jó megoldás, nem szép dolog a palesztin terror, de azért „erre hivatkozva” Izrael se „foglaljon el területeket”. Kevés helyen, szinte mellékes információként jelent meg az a tény, hogy az izraeli „fal” valójában egy 720 kilométer hosszú drótkerítés, amelynek kb. három százaléka beton, az is csak azokon a területeken, ahol a helyi viszonyok miatt palesztin fegyveresek könnyen átlőhetnek közeli zsidó településekre, vagy a transzizraeli autósztrádára. A nyugati sajtót lapozva, igazat kell adnunk a HonestReporting.com médiaelemező intézet meglátásának: a média képei csak a háromszázaléknyi betonfalat mutatják, azt is valami gigantikus emberiségellenes bűnként, kontextusát említetlenül hagyva.
A The New York Times publicistája, Thomas Friedman „új siratófalról” ír, a hamburgi Der Spiegel hírmagazin „A fal árnyékában” címmel közöl nem inkorrekt, de BBC-szerűen egyoldalú riportot a kerítésről. A cikk egyik állítása, hogy „a keserűen támadott védőbástya már régóta az izraeliek és palesztinok nyilvánvalóan megoldhatatlan konfliktusának szimbólumává vált”, miközben az olvasóban felmerül: a „fal” lenne e viszony hű kifejeződése? Nem az öngyilkos terror szimbolizálja sokkal inkább, hogy ki tör kinek az életére? Sajátos, de nagyon tipikus médiatechnika az is, hogy a Der Spiegel egy izraeli kormányhivatalnokkal mondatja ki, aminek pedig maga is utánajárhatott volna: azokon a területeken, ahol már áll a kerítés, drámaian visszaesett a merényletek száma (akárcsak a jól bevált gázai kerítés esetében). Így lesz egy cáfolhatatlan tényből egyszerű vélemény.
Akadálytalanul terjed két másik mítosz is a „fallal” kapcsolatban. Az egyik a Berlin-analógia, a másik a jogtalan területszerzés. Senkit nem érdekel különösebben, hogy míg a berlini monstrum egy kommunista diktatúrát védett, annak polgárait zárta terrorista módon börtönbe, addig Izrael éppen azt akarja megakadályozni, hogy öngyilkos terroristák bejöhessenek a szabad világ egy részébe, és ott akadálytalanul gyilkolhassanak. A másik, „területfoglalási” zavar a kerítés még alakulófélben lévő nyomvonala miatt alakulhatott ki. A Boston Globe szerint a kerítés Ciszjordániának egyenesen „55 százalékát rekvirálja”, holott csupán a nyugati part 6 százaléka kerül a kerítés nyugati oldalára. A BBC-ről pedig csak annyit, hogy míg kiküldött tudósítójuk, Orla Guerin február végén többször és empatikusán beszámolt a „fal” elleni palesztin tömegtüntetésekről, demonstrálok és izraeli rendőrök összecsapásáról, arról már elfelejtett szólni, hogy egy napra rá Ciszjordániában palesztinok agyonlőttek két izraelit az autójukban.
Hiába mondja el Izrael (amely a kritikák hatására több helyen is módosította a kerítés vonalát) naponta, hogy nem politikai határról van szó; hogy a kerítés bármikor elmozdítható; hogy az 1967-es zöld vonal sosem volt nemzetközi jogilag szentesített határ; hogy a jövendő határról politikai megállapodást kell kötni; hogy az viszont lehetetlen, amíg az egyik fél bombát tart a kezében – mindez nem érv a nyugati média számára. Inkább Arafat szlogenjét sulykolják az „apartheidfalról”, miközben valószínűleg pontosan tudják; a palesztinok 95 százaléka nem Izrael, hanem a Palesztin Hatóság uralma alatt él, amely azonban semmit nem tesz a terrorizmus ellen, semmit nem teljesít Oslóban vállalt kötelezettségei közül. A dél-afrikai analógia csak arra jó, hogy erősítse a „rasszista, kolonialista” Izraelről szóló klisét, amely egyébként közös baloldali és jobboldali kultúrkincs.
Az Arafaték által 2000 szeptemberében elindított második intifáda a 6 és fél millió lakosú Izrael számára eddig azt jelentette, hogy palesztin merénylők több mint 19 ezer merényletben több mint 900 civilt gyilkoltak meg hidegvérrel, 6 ezret pedig megsebesítettek. A Weekly Standard szerzője, Peter Berkowitz számolta ki, hogy ez az Egyesült Államok lakosságára vetítve 40 ezer halottat és negyedmillió sebesültet jelentene. Ezt a világ egyetlen állama sem tűrné el. Sem Amerika, sem Franciaország, sem Németország nem nézné tétlenül, hogy fanatikus iszlámista gengszterek heti szinten tucatnyi civilt gyilkolnak. Ha ez egyértelmű, ugyanakkor azt látjuk, hogy az izraeli érvelés egyszerűen nem jut el a nyugati médiához, akkor megállapíthatjuk, hogy nem az izraeli kerítéssel van baj, hanem a nyugati fejekben lévő, lebonthatatlan falakkal.
Seres László
Címkék:2004-04