Új posztcionista opusz
Az új izraeli történészek már korosodó képviselője, Benny Morris új könyvet írt (Righteous Victims: A History of the Zionist-Arab Conflict, 1881-1999. Knopf), és Jonathan J. Penslar torontói történészprofesszor szerint Morrisnak az izraeli társadalomban betöltött pozíciója jól példázza egy generáció harcát a kiközösítéstől az elfogadásig. Morris és társaik meglehetősen kritikus véleménye az izraeli államalapításról, az arabok elüldözéséről ma már bevett nézeteknek számítanak, Ilan Pappé-nek Haifán, míg Morrisnak Beer Seván van komoly egyetemi állása és immár (ami korábban elképzelhetetlen lett volna) az egyetemi katedráról hirdethetik nézeteiket. Az izraeli társadalom – főleg annak ún. „véleményformáló rétege” (újságírók, tévékommentátorok etc.) a revizionista történészek nézetei hatása alatt áll. Tavaly Tekuma néven ünnepelte az egyik vezető izraeli tévéállomás a zsidó állam megszületését és ebben arab és zsidó sérelmek – paralel módon – egyformán megfogalmazódtak.
Az új történészek mellett új szociológusok is színre léptek: Uri Ram és Baruch Kimmerling, akik Izrael katonai politikáját a jisuv (a palesztinai zsidó közösség) etnikai és politikai konfliktusaiból eredeztetik, és akik birtok-kisajátítással és katonai agresszióval vádolták a cionista vezetőiket, ami jelzi a tudományos igényű deskriptív és a morális igények keveredését.
Morris új könyve – hasonlóan korábbi munkáihoz – legalább levéltári forrásokon alapul. A könyv az arab-izraeli háborúk történéseibe avatja be az olvasót és nagyobb súlyt fektet az arabok elleni izraeli, mint az izraeliek elleni arab terror- és katonai cselekmények tárgyalására. Szintén kis hangsúlyt kap az 1936 és 1939 közötti arab lázadás mögötti vallási és társadalmi tényezők bemutatása.
Az első arab-izraeli háborúról kiegyensúlyozottan ír a szerző, leírva az izraeli és a palesztin agresszivitást és az arab államok masszív háborús retorikáját és katonai gyengeségét.
A második arab-izraeli háborút (1956) – Morris professzor szerint – egyértelműen Izrael provokálta, hiszen azt remélte, hogy még azelőtt legyőzi Egyiptomot, hogy az arab ország katonai szállítmányt kap a Szovjetuniótól.
Morris a 67-es háborúról jó fejezetet írt. Az izraeli politikai mezőny jó része (a jobboldali Herut párttól a baloldali Achdut Ha-Avodáig) területi terjeszkedésre áhítozott, ugyanakkor 1967 júniusában Izraelnek nem voltak tisztán megfogalmazott katonai céljai. Izrael katonai hódításai gyakorlatilag sebtiben, kormánydöntések nélkül születtek. Mose Dajan döntött például így a Golán-fennsík megszállásáról. Ugyanakkor a kompromisszumkészség még a zsidó állam katonai vezetőinél is megfigyelhető volt. Jigal Alon sürgette Kelet- Jeruzsálem megszállását, de némely arab terület visszaadását is programjába vette. 1970-ben Mose Dajan amellett érvelt, hogy a Szuezi-csatorna mellől vissza kellene vonni az izraeli csapatokat, hogy javítsák a zsidó állam kapcsolatait Egyiptommal. Ezer Weizman, aki 1967-ben a légierő parancsnoka volt és helyeselte a háborút, személyesen igyekezett később meggyőzni Menachem Begint, hogy adja vissza a Sínai-félszigetet Egyiptomnak és számolja fel Jamit zsidó települést, hogy békét köthessen déli szomszédjával.
Szintén kiváló analízist olvashatunk arról, hogy mik voltak a valós okai az Egyiptom és Izrael között megkötött békének. Az iráni forradalom után, Jimmy Carter és Anwar Szadat – félve az arab világ esetleges iszlám forradalmasodásától – mindent megtett, hogy tető alá hozza a békeszerződést.
A Nyugati part (Ciszjordánia) megszállása és Bejrut bombázása a libanoni háború alatt: ezeket erkölcsileg ítéli el a szerző. A palesztin terrorizmust Morris egy „reménytelen nép” akciójának tartja, és a PFSZ vezetését gyakorlatilag fölmenti a felelősség alól azzal, hogy a szervezet nem uralta a palesztinok különböző frakcióit, és hogy már a 70-es évek elején kidolgozta a „két állam” később oly népszerűvé vált koncepcióját. Ugyanakkor némi kritikát az arab államok is kapnak, és a szerző lényegében egyetért Ben Gurion kemény katonai politikájával, hiszen az erő és a katonai legyőzhetetlenség tudatosítása nélkül az arab országok nem kötnének békét Izraellel. A könyv utolsó, a libanoni háborúról és az Intifadáról (a palesztinok 1987-ben kezdődött felkeléséről) szóló fejezete másodlagos forrásokon alapul, és éppen ezért itt szerepel a legtöbb spekuláció.
Morris véleménye szerint az arabok és a cionisták közötti konfliktus végeredményben úgy is leírható, mint az „igaz áldozatok” közötti küzdelem, akik egyaránt önsajnálatba menekülnek és elvakítja őket az a megtapasztalt szenvedés, amelyet a másik fél okozott. Morris egyébként meglehetősen szkeptikus az arab-izraeli konfliktus jövőjét illetően. Az arabok kisebbrendűségi érzése a Nyugattal szemben és Izraelnek a nyugati gyarmatosítókkal való azonosítása nem teszik lehetővé az örök békét.
Morris önkritikus könyve fontos lépés az érett izraeli történettudomány felé, és Morrissal együtt csak reménykedhetünk abban, hogy születik – talán valahol Gáza sikátoraiban vagy Nablusz és Hebron szűk utcácskáiban – egy palesztin „új történész”, és a palesztin oldal is leszámol illúzióival és önmitológiájával. Ahogy Morris írja: „Nagyon várom, hogy végre megjelenjen egy komoly és empatikus palesztin tudós vagy tudósok által írt holocaustmű és a kétezer éves keresztény és – kisebb mértékben – iszlám zsidóüldözés palesztin feldolgozását is szívesen venném, hiszen ezek előzték meg a holocaustot és hatottak a cionizmusra és az izraeliek viselkedésére.”
Címkék:2000-03