Új kezdet?

Új kezdet?

Mahmud Abbasz és Arafat öröksége

Az izraeli és a nyugati sajtó megkönnyebbült: „új­rakezdésről,” „új éráról”, új békereményekről, egy mérsékelt, békepárti elnökjelölt kulcsfontosságú győzel­méről szóltak az első elemzések, ami­kor egyértelművé vált, hogy 62 száza­lékos győzelmével a PFSZ elnöke, a Fatah ősz hajú jelöltje nyerte a palesz­tin elnökválasztást. Kevesen írtak ar­ról, hogy bár az arab standardhoz ké­pest demokratikus volt a voksolás (Iz­rael még azt sem akadályozta meg, hogy az al-Aksza Mártírjainak terro­ristái fegyverrel fotóztassák magukat a ciszjordániai szavazóurnáknál), a te­kintélyelvű, korrupt Palesztin Hatóság (PA) és médiája nemigen engedett más jelöltet aktívan kampányolni. így az autoriter és korrupt PA-t ostorozó, emberi jogilag elkötelezett Musztafa Bargutit sem, aki ennek ellenére 20 százalékot tudott elérni.

Bár a nyugati médiában megszólaló palesztin választópolgárok közül so­kan nyilvánvalóvá tették, hogy elsősorban „belpolitikailag” motivál­tan szavaztak – értsd: saját reményte­len gazdasági helyzetük javulását vár­ják az új elnöktől (a Világbank adatai szerint a palesztin átlagjövedelem már csak 36 százaléka a 2000-ben indított intifáda előttinek, a palesztinok fele szegénységben, jó részük munka nél­kül él) -, a döntésnek természetesen elsősorban a háború vagy béke szem­pontjából van jelentősége. „Készek vagyunk igazságos békét kötni, és re­méljük, hogy pozitív választ kapunk” – közölte első nyilatkozatainak egyi­kében a saját területén „joguralmat” ígérő Mahmud Abbasz, akinek egy tízperces telefonbeszélgetés keretében George W. Bush azonnal találkozót ígért. Az éppen egységkormányt ala­kító izraeli vezetők is bizalmukról biz­tosították Abbaszt – jóhiszeműen, de nem kizárt, hogy hiába. Az új elnök ugyanis Jasszer Arafat örökségének folytatását is ígérte, és ez nem kecseg­tet semmi jóval.

Ahhoz ugyanis, hogy a várhatóan újrakezdődő tárgyalások komoly for­dulatot vegyenek, tehát az immár Washington által is osztott kétállami megoldás felé mutassanak, éppenség­gel a főterrorista Arafat örökségének teljes elvetésére volna szükség. Ha pragmatikus szempontból figyelembe is vesszük, hogy a győzelemhez Mah­mud Abbasznak az összes létező pa­lesztin érdekcsoport támogatását meg kellett szereznie, így a kampányban nyilvánvalóan nem mondhatott le az abszurd, maximalista követelések hangoztatásáról (sok millió palesztin menekült visszatérése Izrael területé­re; Kelet-Jeruzsálem mint a leendő Palesztina fővárosa stb.), a kérdés most az, ejteni tudja-e saját ígéreteit, hogy haladást érhessen el a road mapről szóló tárgyalásokon. A sokat idézett útiterv egyik első számú felté­tele a PA felé az, hogy szervezze meg a „militánsok” (BBC-szóhasználat) le­fegyverzését, a terroristák hatalomtalanítását. Márpedig eddigi nyilatkoza­tai és tettei alapján elég világossá vált, hogy Mahmud Abbasz erre nemcsak nem képes, de nem is kész.

Jasszer Arafatra sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem volt őszinte – legalábbis saját közönsége felé. Nyugatra, angol nyelvű nyilatko­zataiban megbékélést hirdetett, míg „befelé”, arab nyelven szűnni nem akaró dzsihádot, a béketárgyalást mint Izrael teljes bekebelezése felé tett saj­nálatos, szükséges kompromisszumot kommunikálta. Mahmud Abbasz legi­tim örököse Arafatnak. Négy éve köz­li, hogy Izraelnek Jeruzsálem zsidó ne­gyedét és a siratófalat sem lenne sza­bad kontrollálnia, nemhogy a többit. Azóta a Nyugatnak békéről beszél, tárgyalást ígér, nagy feltűnést keltve „hibának” minősíti az intifádát – ugyanakkor (akár azért, mert a „mili­tánsok” politikai túsza, akár azért, mert ez a meggyőződése) nyíltan közli, hogy „soha” nem hajlandó lefegyve­rezni a terroristákat. „Ezek szabadság- harcosok, akiknek méltóságteljes és biztos életet kell élniük” – hangoztatja. Izraelt „cionista ellenségnek nevezi”, ami az öngyilkos Hamász-merénylők nyelvezete. December végén Dzsenínben, az egyik kampányrendezvényen hagyja, hogy fegyveresek, köztük az al-Aksza-terrorista Zakaria Zbeida hordozzák a vállukon – Colin Powell amerikai külügyminiszter pedig csu­pán „zavarónak” nevezi a jelenetet, de nem tulajdonít neki jelentőséget.

Ahogy annak sem, hogy saját mi­nisztériuma napokkal előtte 23,5 millió dollárt utalt át a PA számlájára, a „mér­sékelt” jelölt támogatására. Mint tud­juk, a hála sok minden, de nem politikai kategória. Annyi biztos, hogy a ter­rorizmusban nem morális, hanem csak stratégiai problémát látó új palesztin el­nököt a tettei, nem pedig a szavai fog­ják minősíteni. Ahogy elődjét is.

Seres László