Üdvözlet a hívőknek

A Dohány utca zsinagóga felavatásán

Lösonó tajvó tikoszévu! Újév napját már a meg­újult templomban köszönthetjük. Elkészült végre a házunk! Európa legnagyobb zsinagógá­ja. Budapest egyik látványossága, a magyar zsi­dóság szimbóluma. Ha még nincs is minden ízében kész, de megerősödve, megújulva várja a híveket, akik zsúfolásig megtöltvén a templomot az avatáskor, nyil­ván hasonlóan nagy számban keresik majd föl az őszi nagy ünnepeken.

Kár, hogy utána visszatérnek a szürke hétköznapok és a két őszi nagyünnep és a négy Mázkir ima kivételével még sabbatkor is csupán annyi hívő jön össze, ahány kényelme­sen elfér a jóval kisebb Hősök Templomában. A nagytemp­lomra – istentisztelet céljából – évente e néhány alkalommal van szükség. Átadása – funkcionálisan – nem volt különöseb­ben fontos. Miért hát a nagy ünneplés, melynek súlyát a köztársasági elnök jelenléte is bizonyítja? A Dohány utcai zsina­góga sokkal inkább szimbólum, mint működő bét kneszet, gyülekezeti hely.

*

A pragmatikus Amerikában a zsinagógát éppúgy funkcioná­lisan kezelik, mint bármely más épületet. Ha kinőtték, a hívek elhagyták, elköltöztek stb. – minden szívfájdalom nélkül ma­gára hagyják. Európában, ahol a történelem beépül a falakba, ahol különféle ideológiák és ellenideológiák kisajátítják a tár­gyakat, így az épületeket is, a bontással gyakran egy közösség lelkébe vágnak. Még százszor nehezebb, szinte lehetetlen ez a zsidóság épületeinek esetében, hiszen ezen a tájon minden zsidó templomot holt szellemek légiói lengenek körül. A zsi­dóság döntő többsége már szekuláris, templomba alig jár, de „Am Jiszraél” szimbolikus megjelenítésére nincs kifejezőbb épület, mint a zsinagóga. Talán az imatermet is magában rej­tő multifunkcionális közösségi ház átveszi ezt a szerepet – egyszer, száz év múlva. Hiszen ennek gyakorlati súlya az in­tegrálódott (konzervatív és reform) zsidóság körében sokkal nagyobb. Ám Magyarországon, ahol a zsidóság újfajta definí­ciója 45 év halasztást szenvedett, ahol a közösséget minde­nekelőtt a hitközség képviseli a nyilvánosság előtt, és a sze­kuláris zsidó szervezetek képviselői csak másodhegedűsök – itt a zsinagóga messze a legerősebb szimbólum.

Nincs a Dohány utcai zsinagógánál alkalmasabb jelkép, amelynek helyrehozatalával a magyar állam demonstrálhat­ná: mily őszintén törekszik a múlt bűneit jóvátenni, tiszta la­pot nyitni, nincs alkalmasabb lobogó, amellyel a mai magyarországi zsidóság vezetői közösségük (és a maguk) jelentősé­gét, erejét hangsúlyozhatnák.

A magyar zsidóság (mindenekelőtt a hitközség) legitimáci­óját ma még túlnyomórészt az 1938 előtti korszak dicsősé­géből és a holocaustból menti. Ezeket szimbolizálja a Do­hány utcai templom: a barbárság által elpusztított egykori nagyságot, amely most, íme, helyreállt. Ugyanebből táplálko­zik a magyar zsidóság kettes számú jelképe, a Rabbiképző Intézet, ahol Goldziher Ignác, Venetianer Lajos, Blau Lajos, Richtmann Mózes és Scheiber Sándor árnyékában ma né­hány idős tanár hat diákot tanít. Akik külföldről csöppentek ide és ismerik e tényeket, de nem ismerik a magyar Izrael szellemét, csodálkozva kérdik: ilyen kevés növendékért ér­demes egy ekkora intézetet fönntartani? Nem tudhatják, hogy a hivatalos zsidóság elpusztított ősök árnyai között él, mert ezek nélkül nem volna sokkal több egy jótékonysági in­tézményrendszernél.

Az elpusztítottakat, a mártírokat persze nem szabad feled­ni, de az se jó, ha súlyuk agyonnyomja az élőket.

Közösségünkben a múltat az 1938 előtti dicsőségen túl mindenekelőtt a holocaust határozza meg. A zsinagógák, te­metők, idősek otthona felújítása, rendbetétele mind a vész­korszak árnyékában történik. „Emlékezzünk meg az elpusztítottakról óvjuk, kíméljük a túlélőket!” Ki merné kétségbe vonni e törekvés méltányos és szükséges voltát? Csak éppen ennek árnyékában másodlagosak az alkotó koruk kezdetén vagy derekán járó korosztályok problémái, akik – észlelvén e szellemiséget – nem is igen törekednek e közösség felé. És mivel nincsenek jelen, felfogásuk nem is tükröződik a hiva­talos szellemiségben.

A magasztos szimbólumokkal szemben a gyakorlatias problémáknak nincs esélyük az elsőségre. Első a zsinagóga – ha üres is. Utána jön az iskola – akkor is, ha zsúfolva van gyerekekkel. Hiszen alighanem sürgősebb lett volna az Anna Frank Gimnázium tisztességes épületbe való elköltöztetése, mivel az iskola jelenleg a Rabbiképző Intézet épületében szorong, ahol már a gondnoklakásból is tantermet csináltak. Az év túlnyomó részében kihasználatlan nagyzsinagóga re­konstrukciója (eltekintve a halaszthatatlan munkáktól) ezzel szemben várhatott volna egy-két évet. A Dohány utcai temp­lom hangversenyek színhelye, turistalátványosság lesz, szim­bolikus szerepének megfelelően.

Nincs szemrehányás e sorokban. Mindazok után, amin ke­resztülmentünk, nem is történhet másként. Először a holo­caust árnyával kell megbirkózni. Ez tükröződik a rekonstruk­ciók sorrendjében. Negyvenévi lassú kivéreztetés után, mely­nek során a zsidó infrastruktúra, a „hivatalos” zsidóság szel­lemi és anyagi javai csaknem nullára íródtak le, a hitközségi vezetés ma dicséretes erőfeszítéseket tesz, hogy tönkrement intézményrendszerét ismét működőképessé tegye. Ebben azonban a vezetés energiái kimerülnek, a „spiritusz” még hi­ányzik belőle. Mit jelent ma zsidónak lenni Magyarországon? Perspektivikus-e a tisztán kulturális hagyományú, vallás nél­küli zsidóság? Mivel legitimálhatják magukat a diaszpórában élők Izraellel szemben? – ilyen és más égetően fontos kérdé­sek föl sem merülnek. A hitközség gépiesen folytatja ott, ahol 1948-ban abbahagyta. Önreflexióra, a „Miért vagyunk itt?” kérdés föltevésére (tisztelet a kivételnek) nincs igény. Öt évvel a lassú pusztulás lefékeződése után persze nem is len­ne helyes ezt elvárni. A szellemi pezsgés korszakát mindig megelőzi az anyagi bőség, amely jelenleg a közösség sok tag­járól elmondható, de magáról a közösségről (még?) nem. Az újra önálló életre kelt kehila e (remélhetőleg) kezdeti, önref­lexió nélküli, koncepciótlan szakaszában a preferenciákat a múlt, más közegek értékrendjei és ad hoc szempontok hatá­rozzák meg.

Egy-két évtized múlva az elpusztított nagy nemzedék szel­lemét idéző kiürült intézmények talán megtelnek élettel. A Dohány utcai templom hétköznap ugyan aligha lesz hívők­től zsúfolt, Goldziher Ignác utódai sem igen fognak 60-80 rabbinövendéket oktatni, mint hajdan, de a szellem talán még felvirágzik. Az elmúlt száz év történetéből tudjuk, mek­kora mozgósító erőt jelent a puszta eszme: a kétezer éve el­pusztított Erec Iszrael emlékén a pionírok képesek voltak egy új országot felépíteni. Talán a magyar zsidóság egykori nagy­ságának fantomja is jelent majd mozgósító erőt – hiszen las­san a keményvonalas cionisták is elismerik a diaszpóra létjogosultságát.

Talán összenő még egyszer a templom és az ennek szel­lemétől eltávolodott, ténylegesen létező magyar zsidóság; majd hangversenyeket, színielőadásokat rendeznek a Do­hány utcában kultúrzsidó stílusban; vagy játszóházat, gye­rekprogramokat cionista pionír módra; talán egyszer kikap­csolják az orgonát, hogy a nyomulásban lévő ortodoxia enge­dékenyebb híveit is idecsalogassák; talán utcabált, jótékonysági előadást és vásárt, toleranciára buzdító multikulti prog­ramot tartanak majd a bejárat előtti téren – ki tudja…

És most jöjjetek. Vár az újjáépült templom. Üdvözlet a hí­vőknek.

*

A zsinagóga építésének előtörténetéről szóló írásunkat Történelem rovatunkban olvashatják, a 26. oldalon.