Tudósítás az epicentrumból

Bronislaw Szatyn: Árja papírokkal

Hirosimában és Nagaszakiban 1945 augusztusának első napjaiban két, kezdetleges atombomba robbant fel, s több mint százezer polgári áldozatot követelt. A történészek és a publicisták azóta nukleáris korról beszélnek, s állítják, hogy ez a két gombafelhő alapjában megváltoztatta a nemzetközi politikát.

Európa keleti felében másfajta, sokkal pusztítóbb, de kevésbé látványos tömegtragédia zajlott, melyet az SS szakértői végső formájában a zsidókérdés végső megoldásának, vagyis Endlösungnak neveztek el. Ha Los Alamosban a tudósok az anyag pusztító erejét szabadították fel, Hitlernek sikerült az emberi lélekből és testből tömegméretekben felszínre hozni a gyilkos ösztönöket, s rászabadítani a világ legrégebbi kultúrájú népére. A hosszú évek szervezői és propagandamunkájával előkészített, teljesen irracionális népirtás középpontja Lengyelországban és a Szovjetunió megszállt területein, az Auschwitzot körülvevő, mintegy hat-nyolcszáz kilométer sugarú kör volt. Aki zsidó ezen a területen élt, annak az esélye a túlélésre nem volt több, mint egy a tízezerhez.

Bronislaw Szatyn e kevés túlélők egyike, aki Kaliforniában megjelentetett lenyűgöző emlékirataiban azt az öt évet örökítette meg, 1939 és 1944 között, amikor a lehetetlennel határos módon neki és családjának sikerült túlélnie a több szakaszra bontott, egyre következetesebb népirtást. Az emlékirat tehát az embermentésről szól; ezt a témát a magyar szerzők meglehetősen sokszor feldolgozták, s a hazai olvasó számára nem jelent újdonságot. Szatyn valójában nem tett mást, mint amit Budapesten sok tízezer ember, többek között e sorok szerzőjének szülei több-kevesebb sikerrel megkíséreltek: hamis papírokkal túlélni a vészkorszakot, és megérni a felszabadulást.

Csakhogy a magyar és a lengyel zsidók életben maradási esélyei között számos, alapvető különbség volt. Először is, amikor Hitler és Sztálin 1939 szeptemberében szétszaggatták és megszállták Lengyelországot, a lengyel állam szervezetei és intézményei a hadsereggel együtt megsemmisültek. A lengyelek és zsidók egyaránt arra számítottak, hogy az első világháborút megelőző állapotok állnak vissza, azzal a különbséggel, hogy Varsóban ezután nem az oroszok, hanem a németek lesznek az urak. Szatyn, ez a különlegesen művelt, lengyelül, ukránul és németül anyanyelvi szinten beszélő, a politikában igen járatos krakkói ügyvéd is meglepetéssel látta, hogy a németek Przemyslben – ide vonult vissza a lengyel hadsereg kötelékében – már a megszállás első napjaiban micsoda szörnyű mészárlást vittek véghez a helyi zsidónegyed lakói között. Ez az igen korán megtapasztalt, borzalmas jelenet ébresztette fel Szatynban az elszánt védekezés dacos dühét. Sikerül megtudnia, hogy a Molotov–Ribbentrop-egyezmény értelmében Przemyslt Sztálin csapatai szállják meg, s innen a németek ki fognak vonulni, ezért rászánja magát arra, hogy visszamegy Krakkóba a családjáért, s magával hozza őket. A háborús események közepette, amikor civilek, különösen zsidók egyáltalán nem közlekedhettek, egy efféle vállalkozás lebonyolítása a lehetetlennel volt határos. Ráadásul Krakkóba érve le kellett győznie a felesége családjának ellenállását is. Ez a nagypolgári zsidó család nem hallott arról, hogy Przemysl orosz megszállás alatt lesz, s érthetően nem bízott abban, hogy a kommunisták alatt elviselhetőbb lesz az élet, mint a németek alatt. Szatynnak azonban sikerült magával vinnie a feleségét, s hamis papírokkal visszafelé is megtenni az utat. Az utolsó pillanatban, a pontonhíd felszedése előtt, egy SS-őrt megtévesztve keltek át a San folyón, melynek másik, „biztonságos” partján másfél évig kivonhatták magukat a sorozatos zsidótörvények hatása alól, s felkészülhettek a túlélésért vívott további harcra.

Nem érdemes tovább folytatni a történetet, hanem el kell olvasni, úgy, ahogy a szerző leírta. De már az eddigiekből is kitűnik, hogy páratlan helyzetfelismerés és szerencse volt szükséges ahhoz, hogy ez a kivételes adottságokkal rendelkező ügyvéd végül gróf Potocki birtokának intézőjeként, Auschwitztól mintegy negyven kilométernyire, a családjával együtt túl tudja élni a vészkorszakot. Lengyelországban, ahol a külföldi követségek már 1939 szeptemberében megszűntek működni, s a zömmel falvakban élő zsidóság vallási, gazdasági és társadalmi okokból elkülönült az antiszemitizmusra történelmi okoknál fogva hajlamos többségtől, a németek tudatos dezinformáló és diszkriminatív politikája egy olyan ördögi „örvényt” hozott létre, melynek szörnyű vonzásából csak egy elenyésző zsidó kisebbség vonhatta ki magát.

Mindazonáltal még így is megdöbbentő, hogy a német megszállás terheit nyögő lengyelek nemegyszer milyen érzéketlenek voltak a zsidóság szenvedései iránt: az átlag lengyelek például a Szatyn által megörökített gettóbeli ember-, sőt, gyerekvadászatok (!) híreiről értesülve sem nyújtottak segítő kezet a bújkálóknak, sőt, óvatlanságból vagy anyagi érdekből még le is leplezték őket. Nem véletlen, hogy Szatyn megmenekülését végül az arisztokrata Potocki grófnak köszönhette, aki komolyabb informálódás nélkül felvette a gazdálkodásban is járatos, magát hamis papírokkal igazoló ügyvédet; bár amikor valódi sze­mélyazonosságára fény derül, örömmel vette, hogy távozik a birtokról.

E nagyszerű könyv elolvasása után a recenzens ráébred, hogy a lengyelek és a zsidók viszonyánál tragikusabb paradoxont még soha nem hallott a világ. Ott, ahol a holocaust szinte százszázalékos „eredménnyel” zárult, nem maradt szinte senki, akivel meg lehetne osztani e szörnyű múlt terhét, akivel együtt felül lehetne emelkedni az antiszemitizmuson. Az előítélet tárgya odalett, de megmaradt az előítélet, ahogy ezt Glemp bíboros beszéde az auschwitzi kolostor ügyében bizonyítja.

A fél évszázaddal ezelőtti robbanás utóhullámai még mindig érezhetők, s a pusztító sugárzás tovább roncsolja a lelkeket.

(Európa Könyvkiadó, 1989.)