„Történelem nélküli utód” – interjú Vámos Miklóssal

Vámos Miklós jogi egyetemet vég­zett. Tevékenykedett mint drama­turg, alapítója és egy ideig igazgató­ja az Ab Ovo könyvkiadónak. A Bu­da Stage művészeti vezetője 2003-ig. Fulbright-ösztöndíjas volt az Egyesült Államokban, ahol egyete­men adott elő. Huszonhat kötete je­lent meg, regényeket, elbeszélése­ket, drámákat, filmforgatókönyveket írt. Számos díj. többek között a Jó­zsef Attila-díj és a Pro Urbe díj kitün­tetettje. Több önálló műsorral szere­pelt a tévében. Néhány fontosabb regénye: Zenga zének, Anya csak egy van, A New York-Budapest met­ró, Apák könyve, Sánta kutya. Leg­utóbbi kötete Márkez meg én cím­mel tavaly novemberben jelent meg.

Egyik nyilvános szereplése al­kalmával azt mondta, hogy ilyen­kor álarcot ölt, és nem tud igazán őszinte lenni. Lehet, hogy most sem lesz ez másként?

– Ha az ember publikusan beszél, akkor mindig valamelyest viselkedik. Ez azt jelenti, hogy nem száz százalé­kig őszinte. Nem hinném, hogy az át­lagnál őszintétlenebb lennék, de arra ügyelek, hogy bizonyos témaköröket ne érintsek interjúkban, mert én az a fajta ún. „ismert ember” vagyok, aki nem szeret a bulvárlapok címlapjain szerepelni. Ezért ezeket a sajtóorgánu­mokat következetesen kikerülöm, ilye­neknek tudatosan nem adok interjút, pletykaműsorokban nem szerepelek.

– Hogy kronologikusak legyünk, kezdjük a gyermekkorával, melyet leginkább Zenga zének című regé­nyében jelenít meg. Itt két témát emelnék ki: mint sok más holokauszt-másodgenerációs, csak később vesz tudomást származá­sáról, és hatéves korában átéli 1956-ot. Különben meglepett, hogy 1981-ben így lehetett írni 1956-ról.

– Az akkor jellegzetes, a fejekben uralkodó zűrzavarról akartam írni, a kettős, hármas, négyes nevelésről. Azt a politikai maszlagot, amit már az óvodában, majd az általános iskolá­ban tömtek a fejünkbe, nagyon nehéz volt értékelni, amikor az ember haza­ment és otthon egészen más megjegy­zések hangzottak el. Azután, amikor katolikus hittanra járattak a szüleim, egy harmadik szövegkörnyezetbe ke­rültem. Ráadás, hogy mégiscsak zsidó volnék, ami a mi családunkban jól megőrzött titok volt. Azért választot­tam 1956-ot kiindulópontnak, mert rájöttem, hogy az olyan év volt, ami­kor mindezek a problémák folyama­tosan jelentkeztek már az én gyerek­életemben is. 1956 csupán a hátteret, a politikai zűrzavart képviselte. Ami a regényben szerepel, azt többé-kevés- bé átéltem. Természetesen a korabeli cenzúra nem nagyon örült. A Mag­vető kiadó úgy kihajított, hogy a lá­bam se érte a földet. Ekkor átvittem a kéziratot a Szépirodalmihoz, ahol Il­lés Endrének becsülettel bevallottam, hogy most dobtak ki vele a Mag­vetőtől, politikai okokból. A Szépiro­dalminál többéves huzavona után, ki­sebb húzásokkal megjelent. Aczél ál­lítólag a lapszerkesztőknek tartott he­ti tájékoztatói egyikén azt mondta ró­la, hogy ha lehet, ez a könyv ne ver­jen fel túl nagy port, ne sokat foglal­kozzanak vele. Ez a hír több évvel a megjelenés után jutott el hozzám, ebből derült ki számomra, hogy a re­gény politikailag veszélyes lehet. Amiket kihúzkodtak, nem sokat vál­toztatott a lényegen. Nevetségesnek éreztem az aggályokat.

És arra nem gondol, hogy az újabb kiadásnál visszahelyezze a kihúzott részeket?

Megtettem. Amint az a hátoldalán olvasható.

Nemrég egy ismert szociálpszi­chológus arról beszélt, hogy a túl­élők második generációjának a ho­lokauszt az öröksége. Ezzel az örök­séggel több könyvében is foglalko­zik. Regényeit olvasva különben az volt a benyomásom, hogy származá­sa akkor is érezhető, amikor nem ki­mondottan a zsidóságról ír.

– Szerintem a zsidóság ténye a mai magyar társadalomban a legbonyolul­tabb kérdések közé tartozik. És nem tudom, honnan veszik a bátorságot azok, akik határozottan meg tudják mondani, hogy ki zsidó, ki nem. Pél­dának okáért: nem vagyok körülme­télve, ellenben van katolikus keresztlevelem, nem válik-e ettől kérdésessé a zsidóságom? Pedig egész atyai ágam zsidó volt (az anyai csak félig), őket nagy százalékban ki is irtották a máso­dik világháború végéig. De én nem zsidó környezetben nevelkedtem. Ná­lunk nem voltak zsidó tárgyak, ezért például azt, hogy mi a mezüze, csak gimnazista koromban tudtam meg. Zsinagógába nemigen jártam, a zsidó hagyományok nincsenek benne az idegvégződéseimben. Nagyon sok emberi értéket tartok fontosnak: azt, hogy értelmiségi vagyok, hogy ma­gyar vagyok, hogy író vagyok, hogy fogékony vagyok az idegen nyelvek­re, hogy internacionalista vagyok, te­hát minden nép szándékait és törekvé­seit megértem, és természetesen, fon­tosnak érzem azt is, hogy zsidó va­gyok, ám ez csak egy a szóba jöhető emberi tartalmak közül. Azonban az én kamasz koromban is nagyon igaz volt Malamud kijelentése: ha valaha is elfelejtenéd, hogy zsidó vagy, majd egy nem zsidó eszedbe juttatja. Abban a pillanatban, amint az antiszemitizmus felüti a fejét, én rögtön előállók mint zsidó, mert úgy érzem, ez a mini­mum, amivel tartozom a nagyszüleimnek, nagybátyámnak és a többi megölt rokonnak.

Tehát mégis igaz, hogy az anti­szemitizmus teszi a zsidót?

Egyszer Párizsban, ösztöndíjas koromban, egy bonyolult származású, izraeli, majd arab férjű nő elhívott széderestére, amiről nem is tudtam ponto­san, hogy micsoda. Sokáig kellett sor­ba állnunk egy zsinagóga bejáratánál, közel a Sacré Coeurhöz. A bejáratnál rendőrök álltak, ellenőrizték a papíro­kat. Kérdeztem a nőt, hogy mit el­lenőriznek, azt felelte, igazolni kell, hogy zsidók vagyunk. Hogyan tud­nám igazolni a Magyar Népköztársas­ág útlevelével? Nem is akartam ezt igazolni. Felmenőim évtizedeket töl­töttek azzal, hogy azt igazolják, nem zsidók. Ennek érdekében sokat tettek, például Weissbergerről Vámosra magyarosított a dédapám. Ők magyarok akartak lenni. Ennek ellenére nem úszták meg. Most akkor én álljak neki bizonyítani egy francia rendőrnek, hogy zsidó vagyok? Nem, kiléptem a sorból, elbúcsúztam, sértetten haza­mentem. Ez az én bonyolult kapcsola­tom a zsidósággal. Az a baj, hogy ha ezt elmondom zsidó szervezetekben, ahova meg-meghívnak, őrülten megharagszanak rám.

– Hadd tegyék. Én még ennél megalázóbb esetekről is hallottam. De most térjünk át egyik legérdeke­sebb regényére, az Apák könyvére. A könyv ötlete emlékeztet Ester­házy Péter Harmonia Caelestis-ére, amely, ha jól emlékszem, az önével kb. egy időben íródhatott. Persze egészen más környezetből jöttek, mégis van hasonlóság. Ön többek között megírta az újkori zsidó sor­sot: pogromok, holokauszt, üldö­zés, munkaszolgálat, vegyes há­zasság. Az volt a szándéka, hogy szembesüljön családtörténetével, származásával?

– Nem. Korábban írtam egy re­gényt anyámról, Anya csak egy van címmel. A szocialista cenzúrát akar­tam kicselezni. Úgy véltem, anyám – mániás depressziós volt – eléggé ha­sonlít a szocializmusra, arra a puháb­bikra, amelyben én felnőttem. Mert ő is diktatórikus, hisztérikus, erősza­kos, szeszélyes, kiszámíthatatlan és kegyetlen volt, ugyanakkor azonban humoros és gyermeteg. Azt szerettem volna, hogy az olvasók értsék, a ma­gyar társadalomról írok. Az anyánk­ról szabad lerántanunk a leplet, gon­doltam. Mire azonban megírtam a könyvet, már nem volt szocializmus, de ez mindegy. Úgy éreztem, tarto­zom egy könyvvel apámnak is. Róla akartam regényt írni, de nem lehetett, mert apám nagyon zárkózott ember volt, sohasem beszélgetett sem ve­lem. sem a család más tagjaival. So­kat betegeskedett a szívével, és tizen­kilenc éves koromban meghalt. Igye­keztem anyagot gyűjteni, de már alig akadtak szemtanúk. Leutazgattam Pécsre, ahonnan ő származik, megke­restem a szülői házat, jártam a levél­tárban, kutakodtam a régi anyaköny­vekben. Így derítettem ki, hogy nagy­apám, Vámos Miklós, valójában Vá­mos Mózes Móric volt. Az ő apját eredetileg Weissberger Mendelnek hívták, Homonnán született, életének egy szakaszában izraelita szeszfőző volt Budapesten, a Baross utca 67.- ben. Ennyit tudok. Apámról sem sok­kal többet. Búsan megállapítottam, hogy ebből nem lesz regény. Akkor támadt az a gondolatom, hogy írok egy könyvet az összes magyar apáról. Először Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című munkájának a mintá­ját akartam követni, választottam száz magyar apát a huszadik század­ból. Elkezdtem megírni az életrajzai­kat, de valahogy nem ment. Akkor arra gondoltam, hogy ha írnék egy könyvet a tizenkét asztrológiai alap­karakterről, azok mindenkit repre­zentálnának. A többi aztán már adta magát, legyenek egymás fiai, tehát ti­zenkét nemzedék elsőszülöttei. Apámmal a valóságban az történt, hogy hazajött az orosz hadifogság­ból, a munkaszolgálat és egyéb senyvedések után, látta, hogy gyakorlati­lag mindenkijét kiirtották. Elhatároz­ta, ő többé nem fog emlékezni, elé­gette a régi papírokat, és csakugyan hallgatott a múltról. Nem ezt akartam a regény középpontjába állítani. Ezért találtam ki az Apák könyve cí­mű naplót, amelyet évszázadokon át vezetnek, míg megsemmisül a törté­nelem viharában. Ami adatot találtam apámról, azt az ő évjáratának megfe­lelő karakterbe beleírtam. Tehát tény, hogy Rajk titkára volt, az is, hogy később marós lett, és hamar meghalt. De egy idő után minden regény ön­magát írja. Az Apák könyve végül mintha azt akarná üzenni az olvasó­nak: emberek, ha él az apátok, menje­tek oda hozzá, kérdezzétek ki, írjátok le, mit csinált 1956-ban, merre járt a második világháborúban; ha él a nagyapátok, kérdezzétek meg tőle, milyen is volt az, amikor Isonzónál megsiketült, és amikor Ypernnél gáz­támadás volt; meséltessétek el a na­gyanyátokkal, hogyan ismerte meg a férjét. Még jobb, ha mindezt magnó­ra vagy videóra veszitek. Őrizzétek meg gondosan, mert egy országot, egy nemzetséget, egy családot min­dig a közös múlt tart össze. Boldoggá tett, amikor nagy számban jelentkez­tek olvasók azzal, hogy olvastuk a könyvet, és elmentünk meginterjú­volni az idős rokonokat. Úgy érez­tem, elértem a célom.

Most beszéljünk kamaszkorá­ról, amikor még nem volt író, azaz amikor dalokat írt és gitározott egy „polbeat” együttesben. Erről az el­lentmondásos időszakáról számol be Félnóta című regényében.

– A mi gimnáziumunk egy irodalmilag nagy hagyományú iskola volt, a felszentelt költőnek Dalos György számított. Elsős koromra ő már vég­zett, a Lomonoszov Egyetemen tanult, de akárhányszor hazajött, ellátogatott az iskolába, és mindenki, aki írni akart, köréje csoportosult. Dalos és egyéb véletlenek révén bekerültem egy egyetemi társaságba, akik nálam négy-öt évvel idősebbek voltak. Rendszeresen gyülekeztek lakások­ban, arra készültek, hogy az egyetem elvégzése után átveszik a hatalmat az országban. Csinálnak majd egy igazi szocializmust, mert amiben mi éltünk, szerintük nem az volt. hanem egy rossz irányba haladó, kezdetleges rendszer. Megalapították az illegális kommunista pártot a hűvösvölgyi Nagyréten. Két sejt alakult, az egyik­ben négyen voltak, a másikban talán heten, persze mind a kettőbe beépül­tek a rendőrség emberei. Arra készül­tek tehát, hogy majd kormányzati erővé válnak, addig is – teljesen legá­lisan – ténykedtek a KISZ-ben. Mivel akkortájt az aktuális külpolitikai ügy a vietnami háború volt, tüntetéseket szerveztek az amerikai nagykövetség előtt. Jól megdobáltuk az épületet szí­nes tintásüvegekkel és tojásokkal, úgy éreztük, hogy most végre tettünk vala­mit. A társaság hangadói az új gazda­sági mechanizmust is ellenezték, sze­rintük az visszalépés lett volna a kap­italizmus felé. Háromszáz példányban röpiratot írtak ellene. Mivel a magyar rendőrség azt sem tűrte, ha valaki a kormány oldalán tüntet, az egész tár­saságot szétverték, a hangadók egy ré­szét börtönbe zárták, másokat kiutál­tak az országból, sokan be- vagy le­épültek. A Gerilla együttes ennek a körnek volt a házi zenekara. Mi lep­ődtünk meg a legjobban, amikor or­szágos hírű zenekarrá lettünk, szere­peltünk tévében, rádióban, fesztiválo­kon, miközben a jobb számokat betil­tották, letörölték. Az eredeti rádiófel­vételeknek csupán negyven százaléka maradt meg. Én ezt a korszakot na­gyon kettős lélekkel éltem meg. Ami­kor elkezdtem az írói pályát, kereszt­nevet változtattam, mert nem akartam, hogy azonosítsanak az együttesbeli fi­atalemberrel.

Volt zenész, színházigazgató, dramaturg, médiaszereplő, könyvki­adó-igazgató. Ami az írásait illeti, számomra különösen feltűnő a nyelvkészsége, a nyelvhasználata. Irving Layton kanadai költő beszélt egyszer, Mandelstamról szólván, a zsidók nyelvi promiszkuitásáról, ar­ról, hogy soknyelvűek, könnyen sa­játítanak el idegen nyelveket. New York-Budapest metró című regényé­ben pl. úgy bánik a helyi nyelvvel, mintha sokáig élt volna Amerikában, a Márkez meg én-ben a spanyolban való jártasságáról tesz bizonyságot, míg az Apák könyvében meg a Sán­ta kutyában német, illetőleg sváb nyelvismeretével lepi meg az olva­sót. Mivel magyarázza ezt a nyelvi készséget, rugalmasságot?

– Ebben szerepe lehet a zsidó szár­mazásomnak, hiszen a zsidók előtt számos terület bezárult, maradt a mű­vészkedés és a kereskedelem, mind­kettőhöz szükséges a nyelvek ismere­te és használata. Ám lehet, hogy ezt csak belemagyarázom. Engem szen­vedélyesen érdekel a nyelv, elsősorban a magyar, annak különböző réte­gei, a tájszavak, a szakmai zsargo­nok, a korosztályos kifejezések is na­gyon izgatnak. Megjegyzem, az Apák könyve nyelvi világát nem volt egy­szerű kialakítani. Arra törekedtem, hogy minden fejezet olyasfajta stílus­ban és nyelven íródjék, amilyet akkor használtak, amikor játszódik. Az első három fejezet cselekménye a nyelv­újítás előtt történik, s ezekben nem szerepelnek nyelvújítási szavak, tehát az első három fejezet minden egyes szavát meg kellett néznem az etimo­lógiai szótárban, ez heroikus munka volt. Amikor ezeket a részeket írtam, a családommal otthon csak ilyen antikok nyelven beszéltünk, amit a ku­tya se értett. Mindig jó, ha van a csa­ládnak titkos nyelve. Most, hogy a regényt idegen nyelvekre fordítják, összeírtam azokat a szavakat, amelyek normális szótárban nem találha­tók, ez a szószedet tizenhárom oldalt tett ki. Korábban említetted Ester­házy Pétert. Mi valóban egy időben írtunk valamiféle aparegényt, csak egyikünk se beszélt róla. Egyszer re­pülőn utaztam valahová, amikor az első három fejezet már megvolt, és akkor értesültem a Malév Magazin­ból arról, hogy ő is ír egy könyvet a felmenői több nemzedékéről. Megi­jedtem, hátha ő is azt az ötletet dol­gozza ki, amit én. Olyan depressziós lettem, hogy több hónapra abbahagy­tam a regény írását. Aztán elhívtam őt ebédelni, óvatosan tudakozódtam, mondja el, mit ír. Amikor elmesélte, megkönnyebbültem. Elég sokan em­legetik a két könyvet együtt, de in­kább külföldön. Van egy nagyon jel­legzetes különbség a két regény kö­zött: Esterházy az első kötetben meg­írta a saját családja történetét, vagy inkább legendáriumát, ami szeren­csésen egybeesik a magyar történe­lemmel. Én viszont, az említett okok­ból, történelem nélküli utód vagyok, így kénytelen voltam kitalálni di­nasztiát és történelmet magamnak.

– A Bálint-házban rendezett be­szélgetésen indignáltan szólt arról a recenzióról, amely a Márkez meg én című regényéről jelent meg a Népszabadságban. Ön ezt a meg­jegyzést, többek között, úgy kom­mentálta, hogy valamikor még azt is gondolta: egy kritikusnak akár ne is köszönjön az ember. Mindaddig ez volt a véleménye, amíg Mándy Iván azt nem mondta önnek, hogy azért ez túlzás lenne. Megkockáz­tathatom, hogy ön elsősorban az ol­vasók, semmint a kritikusok írója?

A Márkez meg én-t azért írtam, hogy az elmúlt tizenöt évben össze­gyűlt fájdalmakat rendezzem, lezár­jam. Ennek egyike az én sajátos hely­zetem a magyar irodalomban. De miután megírtam, többé-kevésbé túl is ke­rültem e problémákon. Nagyon örülök, ha az olvasók kedvence vagyok. Vi­lágéletemben az olvasóknak írtam, de anélkül, hogy kompromisszumot kö­töttem volna ezért. Én nem tudom a biztos siker titkát, de a biztos bukásét igen. A biztos bukás titka az, ha az író megpróbál úgy írni, ahogyan az ő el­képzelése szerint az olvasók elvárják. Ha igyekszik a kegyeiket keresni, nem fog sikerülni. Úgy kell írni, ahogyan jónak gondolja, és csak reménykedhet, hogy az olvasók szeretettel fogadják. Ha igen, örüljön. Ha meg nem, akkor se búsuljon. Attól, hogy nem kedvelik, még lehet jó író, csak esetleg épp az írók Van Goghja – ő ugye életében egyetlen festményt sem adott el. Meggyőződésem egyébként, hogy hosszú távon minden irodalmi anomá­lia rendeződik. Az én helyzetem is el­kezdett már rendeződni, különösen külföldön. Természetesen mindannyi­an hiúk vagyunk, szeretetre, megértés­re vágyunk, de – nem adhat az Isten mindent egy helyre.

Az ÉS-ben rendszeresen megje­lenő, a lassan vagy mára már egé­szen feledésbe merülő írókról szóló megemlékezéseivel nagy szolgála­tot tesz. Nemrég Kardos G. György­re emlékezett. Bűbájos ember volt, népszerű, és az egyik legjobbnak tartott magyar író, akinek a Palesz­tináról írott regénytrilógiája talán ma is aktuális lehet. Mennyire érzi reménytelennek, hogy az utókor emlékezzen arra, amit az író ír?

– Az irodalmi hírnévnél nincs inga­tagabb dolog a világon. Shakespeare négyszáz évre feledésbe merült. Van­nak írók, például Fejes Endre, akik az én gyerekkoromban lobogó fáklyák­nak tűntek. Egyszer csak kisodród­nak a pálya szélére, és elfelejtik őket.

Fordítva is ez történik. Szép Ernő annyira nem hitt abban, hogy őt elfo­gadja bárki, különösen miután haza­jött a munkaszolgálatból, hogy úgy mutatkozott be: „Szép Ernő voltam.” Egyik kedves íróm, Kardos G. György tisztában volt azzal, hogy amint meghal, elfelejtik. Ezt néha mondta is. Azt hittem, hogy viccel, de ma már tudom, komolyan gondol­ta. Az ő esetében érteni vélem az okokat. Életművének alaphelyszíne nem Magyarország, márpedig két­ségtelen, hogy a maradandó regények zöme azért érdekes, mert egy bizo­nyos, számunkra fontos vagy ismert helyről számolnak be. Ha elolvassuk Móricz könyveit, kiderül belőlük, ho­gyan ettek az emberek a magyar Al­földön. Milyen volt Budapest a hu­szadik század első felében. Miként nézett ki egy zsellérház, milyen szer­számokat használtak. A három Kar­dos G.-regény egy olyan Palesztiná­ban játszódik, amely már nem is léte­zik. Hiába található a szövegben a rá jellemző nagyszerű emberábrázolás, pillanatnyilag ez, úgy látszik, nem elég az olvasóknak. Olyan időkben élünk, amikor a televízió, az internet, az amerikai film olyan könyvek felé taszítja az olvasót, amelyekben játé­kosságot, izgalmat vagy olcsó szóra­koztatást talál. Kardos G. nem ilyen író volt, de ettől még lehet valamikor reneszánsza. Ez sok más szerzőre is áll. Én ritkán foglalkozom azzal, hogy mi lesz, ha meghalok. Amíg élek, nagyon szilárd törekvésem: nem szeretnék csalódást okozni az ol­vasóimnak, azoknak, akik szeretnek. Ugyanakkor igyekszem csak minden második évben jelentkezni új könyv­vel. Úgy érzem, kímélnem kell olva­sóim pénztárcáját. Csak akkor írok, ha van olyan mondanivalóm, amiről meg vagyok győződve, van olyan fontos, hogy emelt fővel kérhetem az olvasót, töltsön el tíz-húsz órát a könyvemmel. Mert akkor egy kicsit jobb lesz. Hogy mi lesz jobb, és ki­nek, azt nem merem megfogalmazni. Ebben reménykedem. Nem arra cél­zok, hogy nekem lesz jobb, a pénz miatt, hanem másoknak. Persze, a nagy példányszámok jól jövedelmez­nek, de egész életemben arra töreked­tem, hogy ne kelljen megélnem a prózaírásból. Lengyel József 1969-ben az Új Írás hasábjain egy nyilvá­nos levélben arra figyelmeztetett: ír­jon sokat, de vigyázzon, hogy ne ve­szítse el a pénzkereső foglalkozását, mert akkor előbb-utóbb rákényszerül majd, hogy rosszat írjon. Ez nagyon bölcs tanács. Sok mindent írtam pén­zért: cikket, forgatókönyvet, hangjátékot. de prózát soha. Amíg a pénzke­resetet és a hivatását külön tudja vá­lasztani egy író, addig nyugodt lelki­ismerettel nézhet az olvasói szemébe.

Nagy kár, hogy ma Lengyel Jó­zsefet sem olvassák. Utolsó kérdé­sem: ebben a velejéig átpolitizált országban hogyan képes elkerülni, hogy politikával foglalkozzon?

– Mindennap foglalkozom politiká­val, amikor reggel elolvasom az újsá­gokat. Kidühöngöm magam. De őszintén vallom Esterházy nézetét, aki a rendszerváltás körül olyasmit ta­lált írni: abban a pillanatban, amikor az írók már foglalkozhatnak politiká­val, többé nem érdemes. Nézeteinket és hitvallásunkat bele kell írni köny­veinkbe, a napi politikát hagyjuk a szakemberekre. Más kérdés, hogy Magyarországon még nem tartunk ott, hogy a politikusok szakemberek volnának. A felnőtt lakosság nagyobb része a szocializmusból maradt itt. az a rendszer arra tanította az embereket, hogy jellemtelenség bármit is elvál­lalni, nem szabad belépni semmibe, a jellemes ember maradjon kívül. Én máig eszerint élek. Pártpreferenciáim nincsenek. Politikai preferenciáim vannak, véleményeim is, de igyek­szem távol tartani magam a nevetsé­ges bozótharcoktól. 1990 óta több kormány volt, rokonszenvesebbek és kevésbé azok, de a személyes életem, helyzetem, sorsom egy jottányit se lett jobb vagy rosszabb attól, hogy ki volt hatalmon. Kérdezed, hogyan tu­dom ezt megoldani? Szerencsém van. Ennek – és persze az olvasóknak – köszönhetem, hogy nem várok sem­mit az államtól. Nem kérek, nem pá­lyázom, igyekszem a problémáimat magam megoldani. Úgy tartom, nem is volna erkölcsös, ha egy sikeres író közpénzre tartana igényt, maradjanak ezek a források azoknak, akik nem okvetlenül rosszabb írók, de kevésbé szerencsések. Sors bona, nihil aliud.