Ugyanaz a kor, más hangon
Bächer Iván: Rötur; Göncöl Kiadó, 1997. 209 oldal, 699 Ft.
Család: szentség és átok. Akiknek mindent köszönhettünk, és akiket nem válogathatunk meg. Azok, akikre mégis először és utoljára bizton számíthatunk – minden belviszály ellenére is. Az állítás a Malovecz család esetén is megállja a helyét, akiknek történetét Bächer Iván a nagy közép-európai koreográfia szerint állította regénye, vagy inkább e torzan is teljes családi legendárium középpontjába. Torz, hiszen – bár a regény az 1900-as évek fordulójától 1983-ig átfogja a mi kis huszadik századunk éveit – a Malovecz család több megjelenő generációjának képviselői közül mégis csupán Malovecz Arankát állítja a történet középpontjába, hogy aztán az ő sorsán keresztül, furcsán felemás szemszögéből nyeljünk értesüléseket a többiek életéről, és a magyarországi történésekről. Ez a torz, felemás látásmód pontosan a rötur jegyében megfogalmazott koreográfiának köszönheti létét: az itt és ott, a külföld és Magyarország, az itthon és otthon állandóan változó viszonyrendszerében.
A hajdan volt családregények, melyek a műfaj sajátosságánál fogva a család több generációja életének minden apró rezdülését, rítusát, és tárgyi környezetét pontosan, részletekbe menően a jellemzés eszközeiként használták fel, megváltozott és új formát öltve jelennek meg a kortárs irodalomban. Ennek egyik példája Bächer Iván novellafüzére is. Az ősműfaj hagyományához híven érzékeltetni kell a család társadalmi állását és tárgyi környezetét. Bächer Iván ezt apró, ám annál pontosabban meghatározott jelekkel teszi például egy „Dehmal Károly zongoragyárostól (Rákóczi út 19.) kétezer-kettőszáz pengőért vásárolt Lemberger-Gloss márkájú zongorá”-val, vagy éppen a reggeli menüvel. Ennek jelentőségét nem szabad lebecsülnünk, hiszen Bächernél az ételek és az étkezések a szereplők önmagukról alkotott képének, önazonosság-tudatának esszenciájává válnak. Ki, mit, mennyit és hogyan eszik: elég csak ennyit idézni a könyvből ahhoz, hogy pontosan visszaemlékezhessen az olvasó arra, hogy a hőst életútjának – földrajzilag és lelkileg – épp mely pontján láthatja. A józsefvárosi szalonna, sajt, tejföl, kávé alkotta reggelitől messze vezette Malovecz Aranka, a szabó lányának útja, egészen az algériai francia konyháig (crevette, salade nicoise). Bacher szintén nagyon pontosan rögzíti azokat az oly sokszor nosztalgiával emlegetett, unalmukkal és megszokott rítusaikkal mégis megnyugtató – hiszen pontosan kiszámítható – polgári hétköznapokat és vasárnapokat, a kellékek közt nem elfeledkezve a vasárnapi menü részletes tárgyalásáról: húsleves, cupákos marhaszegy, mártások, sült vagy rántott hús hagymás krumplival, zellersalátával, aranysárga fánk, stb. Mindez Malovecz Aranka számára gyorsan semmivé foszlik, mikor a már házas Sprentzl Gyulától, aki a regény másik főszereplője, gyermeke születik. A családból kitaszított nő és lánya, Sprentzl Gyulával együtt elkezdi a nagy vándorlást, ami életükben nem egyszer fog megismétlődni velük – a rötur jegyében. Algériában telepednek le, majd a háború kitörése után – ott idegenként megbélyegezve – újra Magyarországra érkeznek, hogy amint lehet, már 1948-ban visszatérhessenek Algírba, és egy újabb 1955-57 közti magyarországi kiruccanás után, mégis azt gondolják, hogy Afrikában jobb. Mindezek ellenére a Malovecz – Sprentzl pár egy újonnan épített vízivárosi OTP házban fejezi be életét – Budapesten.
Az itthon és otthon, a kik is vagyunk valójában kérdésre adott válasz nem csak a főszereplő számára viszonylagos. Maloveczék barátai létükkel és történetükkel demonstrálják a huszadik századot: Borcsa, a Miskolcról Algírba származott varrónő, akinek félje a legősibb algériai francia család leszármazottja, és a Nemzeti Bankban dolgozik, vagy éppen Edith, akinek ékszerboltja volt Algírban, és valaha Balassagyarmatról jött át mint táncosnő, mígnem a háború alatt idegenként internálták, hogy aztán egy francia ezredes vegye feleségül. A társadalmi kapcsolatrendszerről mindennél többet árul el az a lista, melyet Malovecz Aranka férje halálakor állít össze értesítendő mindazokat, akik valamilyen tekintetben számítanak, úgymint Energiagazdálkodási Intézet, Középület-tervező Vállalat, Pálmay Béláné a Baross utcából, az algíri barátnők, Edith Lyonból, Borcsa Aix en Provence-ból, Annie Párizsból és Kinsky Mária grófnő az új-zélandi Aucklandből.
Noha a ciklust alkotó novellákban soha semmi különös nem történik, apró momentumokból, egy-egy Algériából Magyarországra küldött csomag tartalmából, egy-egy elejtett megjegyezésből egy egész korszak hangulata, íze, szaga, öröme és félelme felelevenedik. Algírból Aranka a következő dolgokat tartja fontosnak az ötvenes évek elején Magyarországra küldeni: szappan, világoszöld gyöngypamut, egy üveg körömlakk, egy pár fülbevaló, tíz deka kávé, egy kis doboz datolya, kis vanília, egy doboz szardínia, egy szivacs, egy Coryphadrin, és egy pár másodrendű, tartósabb harisnya. Milyen messze van már tőlünk a balzaci nagyrealizmus – időben és lélekben, mégis milyen kevés eszköz alkalmas lehet arra, hogy tökéletes tablót adjon. Ennek a mestere Bächer Iván. Ezt különös módon oldja meg, hiszen az Algírban élő Aranka hiányos, vagy félértesülésein keresztül jellemzi a kort, legyen szó a jegyrendszer bevezetéséről, Bajor Gizi haláláról, vagy „valami Rejk” kivégzéséről.
A jellemzés és a nagyon finom társadalom- és korrajz nemcsak a tárgyak, de a mindennapos szokások és életkörülmények leírásában is pontosan tükröződik. A regény zsidó szereplői – Malovecz Aranka lányának férje. Gold Boldizsár és családja – egy más életalternatívát mutat be. A férfi, aki híres zongoraművész feleségével együtt járja a világot. Koncert- körútjai során nem jelent számára gondot, hogy néha útba ejtse Párizst: élete külső körülményei egy nagyvilági polgári életet feltételeznek. Az akkori Magyar- országon talán ennek ellenére sem tűnik ellentmondásosnak, hogy ugyanez a férfi hazatérve a Tolbuhin körúti lakásban a Szabad Népet olvassa, néha meglátogatja bácsikáját a Budakeszi Szeretetotthonban, rengeteget gyakorol, hajnalig kártyázik a Fészekben, és mindemellett időt szakít arra is, hogy a Hazafias Népfront Országos Tanácsának üléséről szóló beszámolót is áttekintse. Ez volt a mi kis furcsa, öszvér világunk.
Malovecz Aranka élete végén, férje halála után a vízivárosi lakásban „naphosszat rakta a rendet’, azonban minél inkább vágyott a rendre annál nagyobb lett körülötte a rendetlenség. Körülötte, vagy talán az egész világban? Bächer éppen ennek a szétzilálódásnak a folyamatát írja meg. Kezdetben, valaha, hajdanán a családi legendárium misztikussá, mesévé lett emléke szerint, egy Károlyi gróf, aki a mama főztjének lelkes híve volt, átrándult a Múzeum és az Esterházy utca sarkán lévő palotájából, hogy megszabadulva Windischgraetz hercegnő feleségétől, egy józsefvárosi konyhában füstölt szalonnát, savanykás, kemény, roppanó savanyú uborkát és omlós friss kenyeret ehessen. Mi hiányzik nekünk valójában, mi olyan vonzó Bächer könyvében? Ezek a mára már elveszett szokások, melyeket semmi ki nem mozdíthatott megszokott rendjéből? Talán ez is. De leginkább az a melegség és emberség, ami hosszúhosszú évtizedeken át összefűzött embereket, még akkor is, ha mindig volt okuk azt mondani: „Jó-jó, csak félek egy kicsit. Tudod, milyenek vagyunk mink. Mindig a legrosszabbat fogjuk ki.”
Benedek István Gábor: Az elégett fénykép; Ezüstpénz – Magyar Könyvklub, 439 oldal, 980 Ft
Ha Bächer Iván novellafüzérét a próza szóhasználatának és az eseményeknek ritmikus ismétlődésével jellemeztük, akkor Benedek István Gábor az Elégett fénykép című gyűjteményes novellakötetének jellemzésekor az ellenpontozást és az egyes novellák hangvétele között fennálló hatalmas feszültséget kell kiemelnünk. Ez olyan erővel szembesíti az írásokat, mely néhol a kötet egységének rovására megy. Benedek István Gábor, akárcsak Bächer Iván a huszadik század – esetében zsidó szemszögből megélt – történetének kvintesszenciáját kívánja elénk tárni, a nagy leleplező, a szókimondó – de a jelek szerint önmaga számára sem teljesen elfogadható – szerepét osztva magára.
A novellák első csoportja a háború előtti zsidó élet eseményeit, a legendássá emelt tótkomlósi zsidó világot jeleníti meg. Ahogy Bächer Iván hősei számára a józsefvárosi családi fészek jelenti minden erkölcsi érzék és gyakorlati tudás alfáját és ómegáját, úgy e novellacsoport hőseinek sincs más viszonyítási rendszerük: csupán szülőfalujuk, Tótkomlós. Csak egy valaha volt és mára már letűnt, gyarlóságaival is tökéletesnek hitt világot lehet akkora szeretettel megjeleníteni, mint ahogy ezt Benedek István Gábor teszi. A családi, vagy tótkomlósi emlékezetben megőrzött események legendássá válnak, a közös örökség és a hagyomány részévé lesznek, mint például Bródy Sándor látogatása. A novellákat a szóhasználat által mindenki számára ismerőssé lett alakok népesítik be, az elbeszélő ránk-ránk kacsint: hiszen tudod, hiszen emlékszel, a „Samu boltos”, meg a „vasas Zsuzsa”. Mindannyiunk ismerőseivé válnak a szereplők, és az így kialakult bensőséges, intim hangulat e novellák világában továbbmaradásra kényszerít.
Benedek István Gábor csak mesél és mesél, és eme elbeszélői pozícióját hangsúlyozza is: „a magunk meséjének idején”; „Itt az ideje, hogy annyi év után felfedjük a titkot”. A novellák témái mindennapos botlások és torzsalkodások: a családi botrány kitörhet egy francia nevelőnővel folytatott szerelmi viszony (A francia nő), vagy éppen az apai örökség elherdálása miatt (Az utolsó hannuka).
A szereplők mindig mindent a saját környezetükről kialakított képük alapján ítélnek meg, akárcsak a nagy rabbit meglátogató kisfiú: „nagy csalódása volt ez a szívemnek. Óriásnak képzeltem őt, hatalmas szakállal és téglányi tenyerekkel, talán mint Mózes; de mindenképpen nagyobbnak vártam Weisz Mártonnál, az otthoni péknél.”
E világ intimitásának és szeretetteljességének megjelenítése csak úgy lehetséges, ha nagyon pontos leírást kapunk a mindennapi élet kereteiről: arról a tárgyi világról (például az Orosházán megvásárolt három Bródy könyvről) és szociális-társadalmi közegről (például a virilis vállalkozóról, aki egyben a Chevra Kadisa elnöke is), ahol az események lejátszódnak. Benedek István Gábor és Bächer Iván eszközhasználata e tekintetben nagyon hasonlít egymásra.
Közös a két kötetben a multikulturális közeg megjelenítése is. Ez a mára már sablonossá koptatott kifejezés új jelentést kap Szerecsen Pisti szinte balladává nemesült történetében. 1930-ban Tótkomlóson Opauszki Magdolna, egy megesett cselédlány „fekete ördögöt szült.” Magát az elbeszélőt is magával ragadja a történet látszólagos abszurditása: „Szűkszavúságuk oka inkább ösztönszerű volt. Az efféle falusi életmeséknek nincs szükségük cifra cicomára, azoknak haladniuk kell a saját végkifejletük felé. Mindazonáltal szívesen odaképzeltem Dolnyicska alakját a Piazzettára vagy a bájos Salute-templom elé, s nemcsak a drámai fokozás miatt. Egyszerűen fontosnak tartom, hogy a magát nagy lépésre elszánó lány lehetséges érzései közül legalább egyetlen változatot végiggondoljak a helyszín szellemétől megihletve. Csakhogy ennél a pontnál újabb csapda vár. A legfontosabb mondatot már leírtam: Dolnyicska megismerkedett egy négerrel. Ám hogyan?”
E novellák hangulatába hihetetlen élességgel vágnak bele a következő írások, melyek egy része a szerző korábbi kötetében már megjelent. Itt is helyet kapnak könnyedebb, fricskának is beillő ironikus történetek, arról, hogy az ember azzá akar válni, ami sohasem lehet – például katonatiszt, csapatparancsnok, aki előzőleg a tükör előtt gyakorolja be a megfelelő mozdulatokat, hogy aztán hadjárata már a konyhában felesége pillantásától kudarcot valljon (Grammosz).
Benedek István Gábor egy a huszadik század második felére általa jellemzőnek tartott zsidó típust állított a történetek középpontjába: múltjával szembenézni nem képes, attól teljesen elforduló, azt eltagadó, kommunistává – sőt ávóssá – lett zsidó származású szereplőket vonultat fel. Kockázatos és vitatható nézőpont ez, ám történetei e transzformációt, majd ennek kudarcát mondják el (Élijáhu pohara, Spitzer, Pobeda, Egy nyári nap). Mi célból teszi mindezt a szerző? A mai magyar irodalomban nem áll egyedül a szembenézés követelésével, e típus megjelenítésével. Egyik kulcsnovellájának, egyben a kötet címadó novellájának hőse következőkkel indokolja ezt: „Egy biztos: a régi rabbik helyesen szóltak. De a rabbik a zsidóságot többre tartották az egyénnél. És ahhoz, hogy ne hulljon vissza a zsidó közösségre, Önre, Tisztelt Főrabbi Úr, és rám az egyesek, így a Laci fiam miatti átok, éppen a mi fájdalmas kötelességünk szembenézni a tényekkel, nekem el kell mondanom, hogy az én fiam is ott áll a szennyes bűnben. És csak remélhetjük, hogy Isten megbocsát, az emberek pedig, ha lehiggadnak, megpróbálják összefüggéseiben mérlegelni a történteket. A történelmet.” Bizonyára létezett ez a típus a magyar zsidóságon belül is, ám a novellák túlzásai és a valószínűtlen megoldások, a hősök hiteltelennek tűnő szembenézései önmagukkal, „megtéréseik” a realitásoktól nagyon távol állnak. Lehetséges feldolgozni az egy életen át folytatott öntagadást és hazugságot? Ez korántsem biztos. Amiről bizonyosak lehetünk, az az, hogy egy Benedek István Gábor által tipikusnak tartott kommunista zsidó esetén elég valószínűtlen, hogy végső kétségbeesésében egy rabbihoz forduljon tanácsért (Pobeda).
Üdítő kivételt képez az a két novella, melyben a kötet első felében olvasható írások hangvétele köszön vissza, bár a cselekmény századunk második felében játszódik. A komlósi Tóra egy olyan rabbit mutat be, aki 1956 októberének forradalmi napjaiban kívül élve a politikai időn mindenáron egy Tórát akar szerezni hitközségének; míg a Török induló című novella azt bizonyítja, hogy Benedek István Gábor akkor talál rá igazi történetmondó, mesélős hangjára, ha a családi anekdoták és a legendássá lett rokonok között keresgél téma után. A brazíliai rokon, Boriska sírós-nevetős történetében minden együtt van, ami jellemezheti félmúltunkat: a főhősnő kérdése: „Miért nem akar itt mindenki jobbat?” és a magyar rokon mentegetőzése: „Hát mi vagyok én egyedül a zsidótlanított világgal szemben? Egy Dzsingisz kán? Egy rabbi Akiba?” A novella abban a nagyjelenetben tetőzik, mikor Boriskától egy lány aláírást kér a KISZ tagkönyvébe, és meghívják egy kultúrotthonba, mígnem megunva az őt brazil kémnőnek gondoló magyar hatóságok zaklatásait, búcsú nélkül elhagyja az országot. Mindehhez az aláfestést a csehszlovákiai bevonulás adja.
A szövegek lendületét pontosan Benedek István Gábor mesélőkedve adja meg, de ezt néhol bántóan szakítja meg egyes fogalmak túlmagyarázása: „gábe, azaz a templomi elöljáró”: „hatalmas koncepciójú drósét (hitszónoklatot) mondott.
Ugyanaz a kor, más hangon, sok azonossággal Bächer Ivánnál és Benedek István Gábornál.
Török Petra
Címkék:1999-06