„Többen megesküsznek, hogy már szervezték a pogromokat”

Gereben Ágnes, az ELTE tanára ez év elején a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület vendége volt, ahol a POLGart Kiadónál most megjelent Antiszemitizmus a Szovjet­unióban című könyvéről Gadó János beszélgetett vele. Alább az interjú szerkesztett változata olvasható.

A szovjet hatóságok viszonya a zsi­dó kulturális önállósághoz tudomásom szerint kezdettől fogva roppant ellent­mondásos volt.

A héber nyelv használatát, tanulá­sát a bolsevik forradalom első pillana­taitól tiltották. A bolsevik vezetés, így Lenin felfogása is az volt, hogy lényegé­ben a volt cári birodalom saját terület­tel rendelkező többi népétől eltérően a zsidóság nem kaphat autonómiát, mert e nép jövője az asszimiláció, és nem az ezt megakadályozó elkülönülés. (Ez volt egyébként a marxi hagyomány is. Marxnak a zsidóság ellen írt brosúrája mindmáig az antiszemita irodalom viszolyogtató gyöngyszeme, amelyet kí­nos olvasni).

A hébert is az elkülönülés demonst­ratív jegyének tekintették, ezért üldöz­ték, a villámgyorsan megszüntetett cio­nista és más zsidó pártokkal együtt. A bolsevik vezetés a jiddist is csak azért támogatta, mert oroszul rosszul vagy sehogy nem beszélő, koldusszegény zsidók millióinak anyanyelve volt. Az 1930-as évek közepétől azonban a Szovjetunióban sorra bezárták a jiddis nyelvű iskolákat, és 1943-53 között – én ezt az évtizedet a szovjet zsidóság hosszúra nyúlt Kristályéjszakájának ne­vezném – minden jiddis kulturális in­tézményt, folyóiratot, színházat sorra betiltottak.

1953-ban a jiddis infrastruktúrát teljesen felszámolták? Nem maradt egyetlen jiddis nyelvű iskola sem?

– A felszámolás már jóval korábban elkezdődött. Erről 1936-ból vannak az első dokumentálható adatok. Ahogy Sztálin közeledett Hitlerhez (ennek már 1934-től számos jele volt a diplomáciá­ban, a gazdasági életben, a katonapoli­tikában), egyre világosabban kirajzolódott a szovjet állami antiszemitizmus eszközrendszere. Elkezdődtek a faji alapú elbocsátások. Érdekes módon ezt a szovjet politikai rendőrségnél, az NKVD-nél érzékelték először. Amúgy ennek az intézménynek nagyon sok zsi­dó munkatársa volt; egy nemrég megje­lent, életrajzokkal és fényképekkel ellá­tott kötet tanúsága szerint a vezetők között a zsidók elérték a 60-70 százalé­kot. Szudoplatov tábornoknak, több politikai gyilkosság megszervezőjének és részben végrehajtójának visszaem­lékezése szerint 1937-ben érkezett először olyan utasítás, hogy ne vegye­nek fel zsidókat dolgozni az NKVD-be. Az intézményes, állami antiszemitiz­mus azonban az elmúlt évtizedben ku­tathatóvá vált, több ezer dokumentum­ból ítélve, 1943-ban lépett fel teljes vértezetében a Szovjetunióban. Ekkor érkeztek Közép-Ázsiából az első népi pogromokról is a hírek Lavrentyij Berija hivatalába, az NKVD-be. A zsidóve­rések általában a nyugati határszélről oda evakuált emberek közönséges, ut­cai konfliktusaival kezdődtek.

1943-tól sokasodnak az olyan levelek, hivatalos bejelentések, amelyekben a zsidók panaszkodnak a hivatalos diszkri­minációra. Ilja Ehrenburg naponta tu­catnyi levelet kapott erről a birodalom legtávolabbi pontjairól; ezek egy részét nemrég kiadták Jeruzsálemben. Egy Tánya nevű végzős orvostanhallgató példá­ul azt írta neki, hogy kiváló eredményei és professzorai támogatása ellenére sem maradhat az egyetemi klinikán. A káderes kerek-perec megmondta neki, hogy „az ok az ötödik pont”, vagyis a személyi igazolvány „nemzetisége”rova­ta. 1938-tól erre a kérdésre senki nem válaszolhatott a saját döntése alapján: a párt Politikai Bizottságának egy határo­zata nyomán, bizony, mindenkinek nürnbergi alapon, a felmenők irataival kellett igazolnia a származását. Ami 1941 nyarától, a Szovjetunió náci német lerohanásától alaposan megkönnyítette a megszálló hatóságok dolgát, a gettók­ba telepítést és a likvidálásokat.

– A szovjet zsidóságnak volt tudomá­sa arról, hogy mire számíthat a német megszállók részéről?

– Sokkal kevésbé, mint más meg­szállt országokban. A Molotov-Ribbentrop-paktum megkötése után, 1939 au­gusztusától ugyanis egyik napról a má­sikra megszűnt az antifasiszta propa­ganda. Molotov külügyi népbiztos nagy nyilvánosság előtt „Németország belügyének” nyilvánította a náci ideológiát, amibe nem illik beleszólni. Így azután olyan is előfordulhatott, hogy az egyik határ menti szovjet településen a helyi zsidó közösség, a rabbival az élen, kenyérrel és sóval fogadta a német meg­szállókat. Másutt azt hitték, azokkal a „kulturált németekkel” állnak majd szemben, akiket az első világháború alatt megismertek a hadszíntérré vált orosz városokban. A Berlinbe küldött jelentések, amelyekből a könyvemben idézek, csodálkozva állapítják meg, hogy a szovjet zsidók egyszerűen nem tudják, mi vár rájuk. Honnan tudták volna? A Pravda meg a rádió egy szót sem szólt a náci rémtettekről. Arról nem beszélve, hogy Moszkva nem volt hajlandó evakuálni a veszélyeztetett la­kosságot. Mindenkit köteleztek, hogy maradjon a helyén. Amikor pedig – he­tekkel a megszállás kezdete után – elin­dult a kitelepítés, csak a gépeket volt szabad menteni. Utána a nómenklatú­rához tartozó kommunista párttagokat.

Viszont a nyugati határon elsőként azok kerültek náci megszállás alá, akik 1939-ig nem a Szovjetunióban éltek, csak a Molotov-Ribbentrop-paktum után csatolták lakhelyüket a Szovjetu­nióhoz. Nekik volt tudomásuk arról, hogy mire számíthatnak a németektől.

Egy Biala Polska nevű lengyel tele­pülés vasútállomásán megállt két szembejövő vonat. Az egyikben a né­metek, a másikban a Vörös Hadsereg elől menekülő zsidók voltak. (A pak­tum értelmében szovjetek megszállta területeken ugyanis éppúgy megkezd­ték az államosításokat, a gazdagok po­litikai túszul ejtését, mint 1917 után mindenütt a Szovjetunióban.) A két vo­natból kihajoltak a zsidók és öklüket rázva kiabáltak egymásnak, „Őrültek vagytok? Hova mentek?”

A megszállt területek népei miként viszonyultak a náci zsidóirtáshoz? Könyvéből úgy tűnik, többségük közö­nyösen nézte vagy éppen részt is vett az üldözésben.

1941-re a szovjet polgár már homo sovieticus volt. A félelem évtizedei áll­tak mögötte, nem igazán lehetett tőlük elvárni a bátorságot, az ellenállást. Sok tanúvallomást ismerünk, amely szerint ha egy társbérleti lakás valamelyik szo­bájából elvittek egy zsidót, azonnal be­telepedett a szomszéd, és rátette a ke­zét az ott maradt kis vagyonra. Az Ilja Ehrenburghoz írt levelekből kitűnően gyakran még el se vitték a szerencsét­len a szerencsétlen minszki vagy odesszai zsidó családot, amikor a szomszédasszony már bement a szobá­ba, szemrevételezni a „szajrét”. Nem szégyellte magát. Nagyságrenddel több ilyen eset volt, mint a segítségnyújtás. Ezért nem lehetett kiadni a háború után a szovjet zsidók szenvedéseiről szóló Fekete könyv-et. Kétszáz holokauszt-túlélő tanúvallomását tartalmazta volna – de a szovjet rendszerről kiállí­tott bizonyítvány lett belőle. Csupán néhány éve jelent meg oroszul.

Mit lehet tudni a szovjet zsidóság 1953-as deportálását előkészítő állító­lagos tervekről?

Oroszországban több tucat kötet­ben kiadták a Szovjetunióban élő né­pek deportálásának krónikáját. Ma már tudjuk, hogy összesen 17 nép és 40 népcsoport kollektív büntetéséről van szó. Az iratokból kitűnően kiderül, hogy egy-egy ilyen akcióhoz komoly technikai előkészületekre, fegyveres alakulatok­ra, vagonokra, az élelmiszerellátás megszervezésére volt szükség. Olyan doku­mentumot azonban még senki nem ta­lált, amely bizonyítaná, hogy a Kreml a szovjet zsidóság deportálására készült. Pedig sokan keressük ezeket az irato­kat. A kortársi visszaemlékezések sze­rint ezt készítette elő mintegy húsz ve­zető zsidó orvos 1953. januári letartóz­tatása. Ebből lett volna az a bizonyos „orvosper”, amit Magyarországon mind­máig sokan összetévesztenek a „zsidó­perrel” (vagyis a Zsidó Antifasiszta Bi­zottság vezetőinek tárgyalásával, amely 1952 augusztusában egy kivételével va­lamennyi vádlott kivégzésével zárult).

Az orvosperre azonban soha nem ke­rült sor: ezt Sztálin 1953. március ötödi­kén bekövetkezett halála megakadályoz­ta. Egy hónappal később, amikor már ja­vában folyt az utódlásáért folyó küzde­lem, az éppen nyerésre álló Lavrentyij Berija egyszerűen hazaküldte a börtönből a zsidó orvosokat. De addigra már a hatal­mas országban iszonyatos gyűlöletkam­pány tombolt „a fehér köpenyes gyilko­sok”, rajtuk keresztül pedig minden zsidó ellen. Feltámadt a vérvád is. Sok város­ban az emberek a gyereküket nem mer­ték orvoshoz vinni, ha az zsidó volt, félve, hogy a kicsi „vérét veszik”. Az országos hisztéria, a nyugatellenes, „kozmopolitizmus-ellenes” „antifasiszta” kampány nem csak a szovjet sajtóban zajlott. Minden munkahelyen szakszervezeti és pártgyű­léseket hívtak össze, ahol a zsidóknak föl kellet állniuk és gyalázni kellet magukat meg a népüket

Ha egy akkor élt szovjet zsidót ma – akárhol a világon – megkérdeznek, ő mindenre megesküszik, hogy már áll­tak a barakkok a kínai határon. A fáma szerint ott akartak afféle „ütközőöveze­teket” létrehozni a kétmilliós szovjet zsidóságból. Abban a reményben, hogy a védelmükben a Nyugat féken fogja tartani Kínát, elhárítani a hagyományo­san rettegett „sárga veszedelmet”.

Az előkészületek része lett volna a szovjet vezetők meggyilkolásával vá­dolt zsidó orvosok nyilvános kivégzése Moszkva, Kijev és más nagyvárosok főterén. Ezt komoly tudományos mű­vekben is olvasni. Bizonyítani azonban nem tudjuk. Többen megesküsznek, hogy már szervezték a pogromokat a Szovjetunióban. Egy visszaemlékezés szerint Sztálin valóban adott olyan uta­sítást, hogy az egyik moszkvai gyárban „verjenek agyon néhány zsidót”.

A hatvanas években is működött nem hivatalos numerus clausus a Szov­jetunióban. Mennyire akadályozta ez a szovjet zsidók előrejutását? Épp oly ha­tékonyan, mint a Horthy-féle numerus clausus?

A Szovjetunióban nemcsak nume­rus clausus, hanem numerus nullus is volt. Tehát olyan oktatási intézmény, szak, ahová zsidó egyáltalán nem jutha­tott be. Ezért sokan nagy pénzért „szláv passzust” vettek a gyereküknek: olyan személyi igazolványt, ahol a „nemzetisége” rovatban nem a „zsidó” szó szere­pelt. Egy moszkvai klinikaigazgató bará­tom 1970-ben négyezer rubelt Fizetett egy rendőrségi tisztviselőnek azért, hogy a lánya belorusz legyen. Ekkor ha­vi 180 rubel volt a professzori fizetése.

A hruscsovi enyhülés nem hozott átmeneti változást?

A hatvanas évek közepén elindult egy ellenkező irányú mozgás, részben a nyugat kulisszák mögötti beavatkozá­sa következtében. A zsidóság fontos kártya lett a politikai harcokban a Kremlben. 1965-66-ban – jellemző mó­don a Moszkvától távoli Rigában – újra engedélyeztek egy zsidó színházat. A Kreml számos más kulturális enged­ményt is tett. Ugyanakkor súlyos retor­ziókkal sújtotta a zsidó nemzeti-politi­kai öntudat élharcosait. Két ellentétes folyamat zajlott tehát: a kulturális iden­titás megélése, nagyon alacsony szin­ten ugyan, de lehetséges volt. Ehhez szüntelenül ki kellett fejezni a szovjet haza iránti elkötelezettséget, elítélni az „izraeli agresszorokat”, a „nyugatot la­kájként kiszolgáló cionistákat” – ezen az áron lehetett például esztrádműsort rendezni, zsidó dalokkal. 1965-65-ben háromezer zsidó dalestet adtak a Szov­jetunióban. Ez akkor valóságos forrada­lomnak számított. Viszont 1965-66-ban hatalmas tempóban megindultak a le­tartóztatások is. Azokat fogták le, aki héberül tanultak, az izraeli rádiót hall­gatták, vagy ki akartak vándorolni.