Testközelből minden más

Írta: Szécsi Éva - Rovat: Archívum, Izrael

Nemzetközi zsidó újságírótalálkozó Jeruzsálemben

Jeruzsálem, 1994. február 25-e. Éjszaka érkeztem, néhány órát aludtam, most délelőtt van, ragyogóan süt a nap. Elindulok a Hyattból, le az Óváros felé; természetesen gyalog, hogy élvezhessem a viszontlátás örömét. Inkább az arab negyeden vágok át, gondolom, hogy mielőbb a Jaffa Kapuhoz éljek. Időnként megkérdezek felnőtteket, persze férfiakat és gyerekeket, akik mind barátságosan igazítanak el. Az út kezd unalmassá válni, s amikor két teherautónyi izraeli katonába botlom, érdeklődöm, merre a legrövidebb. Nem a legjobb napot választotta a sétálásra – mondja egyikük. Miért, hiszen csodás az idő? – Akkor legalább ne viselje ilyen láthatóan ezt a cháj-t a nyakában! Ez az arab negyed és tegnap éjjel megöltek 39 arabot – hangzik a figyelmeztetés. Bevágtatok a Mea Searimba, s onnan végre leérek a Ben Jehudára, ahol hömpölyög a nép; minden kislány Eszter királyné jelmezében, a kisfiúk Hámánok, a presszók felszolgálónői tarka ruhákban, flitteres parókákban, vad sminkek, éneklő emberek, ajándékvásárlás, fényképezés, turisták százai, egyszóval: áll a purimi bál.

Közben a szállodába sorra érkeznek a világ minden tájáról a részvevők, akiknek ez már az ötödik találkozója. Az idei a „Stepping into peace” (Úton a béke felé) címet viseli. Már mindenki tud Hebronról, az áldozatok száma 30 és 60 között lehet, délután a CNN-t nézzük, amely kizárólag Hebronról beszél, de este Lee Levine rabbi, a Judaisztikai Szeminárium elnöke, néhány kemény elítélő mondat után a Purim szép­ségét, s egyben páratlan humorát méltatja.

Küldjétek a gyermekeiteket!”

A szombat Izraelben általában, de Jeruzsálemben különösen, a pihenés, a békés semmittevés, a relaxációs unalom napja. A Hyatt minibusza, amely a városközpontig szállítja a vendégeket, közlekedik, (Csak a rabbinátus meg ne tudja!) A kolléga, akinek rettenetesen tört angolsága azonnal elárulja az oroszt, ugyancsak a városba igyekszik. Egy nyitva tartó presszót keres. Hiába – mondom a jekatyerinburgi szerkesztőnek, aki 1991 óta adja ki a Stern című havi lapot. Korábban is írt; régebben Zalka Mátéról, később haszid történeteket, anekdotákat. Szerény eszközökkel készült lapjában most zsidó sorstársak emlékeznek szovjet láger­életükre.

A kolléga határozottan szerencsés: hol egy 5 centimes-ost talál, hol egy még használható telefonkártyát. Éttermet, presszót, amely szombaton nyitva tartana Jeruzsálemben, még ő sem tud felfedezni. Moszkvából, Számárából, Ukraj­nából, Belorussziából érkezett társai fel-felbukkannak a város néptelen utcáin: egyikük rengeteg második vi­lágháborús kitüntetést visel barna zakóján. (Később már rop­pant könnyen megismerjük őket; nemcsak a barna zakóról, hanem arról is, hogy csak oroszul beszélnek, s minden fogadáson, rendezvényen ők fedezik fel elsőnek a büfét, vagy a keksszel megrakott asztalokat.) Sűrűn találkoznak Izrael­ben élő egykori honfitársaikkal, de legtöbbjük szavaiból úgy érzem, nem fontolgatják, hogy követnék az alijázók példáját.

Este a WZO, a Cionista Világszervezet koktélt ad a kon­ferencia részvevői tiszteletére, majd 9 órakor megkezdődik a megnyitó ünnepség, amelyet személyesen üdvözöl Weizman elnök. A színpadot két hatalmas fénykép díszíti: Szadat és Begin kézfogása (háttérben a mosolygó Carterral), és Rabin és Arafat kézfogása (Clinton biztató ösztönzésére). Az ál­lamfő dühös szavakkal ítéli el a hebroni gyilkosságot. De – folytatja – mégis azt a beszédet mondja el, amelyet eredetileg is el akart mondani, s amelynek lényege: a világ zsidóságának Izrael államban a helye. Az elnök egy pillanatra félbeszakítja saját magát: a második sorban egy kisfiú mocorog. Nem érted, amit mondok? – kérdi angolul, majd héberül. Nemrég érkeztünk – feleli a mama – Szarajevóból. S az elnök, aki az imént még gorombán utasította ki a szemet bántó reflek­torokat és tévéseket, most atyai türelemmel beszélget a kis­ fiúval. A család később az est sztárja lesz: a két gyerek, 6-10 évesek, pár hónappal ezelőtt érkezett, a mama néhány héttel ezelőtt, az apa a heti El-Al géppel, Budapestről. A gyerekek bátran, héber nyelven válaszolnak a riporter kérdésére, any­juk, villamosmérnök, angolul mondja el, hogy már van képzettségének megfelelő munkája, s külön is köszönetét mond a magyarországi Szochnutnak, amiért annyi viszontag­ság után végre együtt a család, Izraelben. A konferencia amerikai, mexikói, argentin, ausztrál részvevői, akik, mint mondják, minden alkalmat megragadnak, hogy Izraelbe „látogassanak”, meghatottan tapsolnak. Óriási taps fogadja Weizman elnök szavait: „Ne adományokat küldjetek! Küld­jétek a gyerekeiteket!” (A gyerekek otthon vannak, Melbourne-ben, Ohióban, Chicagóban).

Egyre határozottabb léptekkel haladunk a béke felé – ez az est „üzenete”, ezt bizonyítják a videoklipek, a felszólalók, a dalok, s a világ zsidó újságjainak szerkesztői derűsen készülnek az egyhetes, gazdag programra.

Önnek a Kneszetben a helye!”

Másnap egyik előadás a másikat követi, s ugyanezt a témát variálja. Ma kedvezőbb a helyzet, mint a Szovjetunió szétesése előtt – mondja Slomo Avineri, a jeruzsálemi Héber Egyetem híres professzora. Ma Izraelnek csak az arabokkal kell szembenéznie, nem pedig egy Vlagyivosztokig terjedő táborral. Mose Samir író, aki a telepeseket képviseli, azt mondja, hogy békét csak azzal lehet kötni, aki már megszűnt ellenség lenni. A kormány politikája nemcsak Izraelt osztja meg, a népet is – hangoztatja. Nincs sikere. A konferencia részvevői keményen vitatkoznak vele. A következő előadó a vízgazdálkodásról tájékoztat, s a béke adta nagy lehetősé­geket ecseteli: újabb tározók, hatalmas területek öntözése, kooperáció. „Végre azt hallottam, amit hallani akartam” – kiált fel egy bécsi kolléganő, aki – felszólalásaiból ítélve – volt már kibucnyik, beszél héberül, s otthonosan mozog a legmagasabb konferenciaszervezői körökben, aztán meg­érkezik Benjámin Netanyahu. „Majd egy óra múlva!” – parancsolja félre a reá váró izraeli tévéseket és rádiósokat, akik hasztalanul bizonygatják, hogy egy óra múlva élő adás­ban lesznek. A Likud vezére ezt pontosan tudja, erre vár. Nekünk viszont kijelenti: a Rabin kormány vissza akar menni az 1967-es határok mögé. Ez elfogadhatatlan. A kormány sakkfiguraként bánik a telepesekkel. „Majd áttesszük őket máshová” – mondta valaki a Kneszetben. „Nem találkoztam boldog kisebbségekkel” teszi hozzá, s kifejti saját prog­ramját: autonómia az araboknak, biztonság az izraelieknek a területeken, szövetség Jordániával.

A már jól ismert bécsi kolléganő, az első sorban, először csak kérdez, aztán már emelt hangon szakítja félbe a poli­tikust, nézeteit bírálja. „Önnek a Kneszetben a helye” – vág vissza Netanyahu, – „nagyon jól csinálja. Ott kiereszthetné a hangját.” A bécsi szerkesztőnő határozottan népszerű a mexikói, New York-i, XY kollégák körében, akik úgy érzik: nemcsak szimpatizálnak Izrael állammal, hanem aktív része­sei az izraeli politikacsinálásnak, függetlenül attól, hogy izraeli választópolgárok, adófizetők-e, vagy sem.

Lényegesen kevesebb emóciót vált ki Jacob Frenkelnek, a Bank of Israel igazgatójának és Petahia Bar-Savit pro­fesszornak, a Bank Hapoalim vezető közgazdászának előadása. Mindketten tárgyilagosan bizakodók: 60 milliárd dolláros évi GDP-je, Izraelt Új-Zélanddal, Írországgal és Portugáliával állítja egy sorba. A gazdaság stabilizálódik, az infláció meredeken csökken, a deficit a GDP 3%-a, ami rendkívül nagy eredmény, a munkanélküliség lement 9% alá. Jacob Frenkel a szovjet bevándorlást az egyik legfontosabb mozzanatnak, mi több: fejlődési mozgatórugónak tekinti az izraeli gazdaság történetében. Miért? – kérdezem. „Azért, mert az új munkaerő nem a közmunkák felé, hanem a magán- szektorba irányult.” Izrael nem eléggé tőkeerős ahhoz, hogy egy Roosevelt-féle New Deal-lel próbálja megoldani a bevándorlók problémáját.

Mindkét közgazdász egyetért abban, hogy a palesztinok és az arabok csak nyerhetnek a békefolyamaton. Gázába, amelynek GDP-je 5-6 ezer dollár évente, a közeljövőben 2,4 milliárd dollárt ruháznak be. Hogy Izrael lehetne a majdani nagy, közel-keleti Közös Piac központja és motorja? „A gazdaságot nem lehet politikai szimbolizmussal kezelni” – mondj a bankember. Az arabok, ha van mit eladniuk, a fejlett Nyugatnak kínálják. Izrael Egyiptomtól üzemanyagot, fűtő­anyagot vásárol. Egyiptom viszont semmit sem vásárol Izraeltől. Szaud-Arábia exportjának 4%-a, Egyiptom kivitelének 6%-a irányul a térségbe. „Könnyű Washington­ban fogadkozni” – jegyzi meg egyikük. Realizmusuk és prognózisuk viszont egyaránt bíztató: Izrael lakossága évente 2,5%-kal nő, a GDP 5%-kal. Reális a remény, hogy Izrael hamarosan a fejlett ipari országok közé emelkedik. Addig? Hát igen, külföldi bank még nincs az országban, a befektetők még mindig az „érdeklődés” szintjén vannak, joint venture, közös beruházás alig akad. Ahhoz a tőkének nagyobb nyuga­lomra és több bizalomra van szüksége. Soros György látogatása? Kérdésemre Frenkel úr röviden felel: „no comment”, – magánemberként jött… és látott.

Másnap indulunk Tverija felé. Némi késéssel, mert Fejszal Husszeini megváratja a társaságot. Jerikó helyett a Hyattban találkozunk a PFSZ ismert vezetőjével, aki úgy értékeli: Hebron után teljesen más alapokra kell helyezni a béketár­gyalásokat. Először kitenni a telepeseket, aztán beszélni autonómiáról. Amikor a „területeken” létesült Naama mosavba (szövetkezetbe) érünk, több kolléga, látván a pusztaságot, amelyen át az út odavezet, lélekben már kész a telepesek visszatelepítésére. Az érintettek sokkal kevésbé. Húsz évvel ezelőtt érkeztek ide, a sivatagba. Azóta jövedel­mező mezőgazdaságot teremtettek. 28 család munkája fek­szik ebben a művelhetővé tett, járásnyi nagyságú szövet­kezetben. „Azt ígérték nekünk, hogy itt maradhatunk, bizton­ságban. A kormány sakkfiguráknak tekint bennünket” – mondja a telepesek képviseletében egy fiatal nő. Hárman igyekeznek válaszolni a záporozó kérdésekre, angolul, de, mint mondják, ők földművesek és nem nyelvészek. Ezt kollégáim olykor elfelejtik. „Mi lenne, ha a békefolyamat egyik feltételeként egynémely mosav az autonómia jegyében…” – a kolléga belebonyolódik saját filozofikus kérdésébe. A telepesek felfogják a lényeget, s azt felelik, hogy akik Oslóban tárgyaltak róluk és helyettük, soha nem tárgyaltak velük. „Nekünk itt van a lakáscímünk, az oslói megbízottaknak pedig manhatteni címre lehet írni.” – jegyzik meg. „A telepeseknek viszont van Tel-Aviv-i lakáscímük is” – mondja egy jeruzsálemi rádiós-író barátom.

Igazi béke?”

A Golan. A buszok lassan caplatnak fel a meredek szerpentinen. Mesébe illően szép a táj: a zöld ezerféle árnyalata, szelíd domboldalak, kristálytiszta levegő. Elképzelhetetlen, hogy 1967 előtt itt nem volt semmi, s hogy 1973-ban itt haltak meg a legtöbben azért, hogy Izrael fennmaradjon. Most itt béke van – ez az egyik legnyugodtabb határ – és a Golan Borászati Központban folyik a borkóstoló. Kollégáim hallat­lan lelkiismeretességről tesznek tanúságot. Mi lesz, ha a Golant vissza kell adni? – kérdem az egyik latin-amerikai borkóstolót. Meghökkenve abbahagyja a tesztelést. Valóban: mi lesz akkor ezekkel a kibucokkal, iskolákkal, s legfőképpen, mi lesz a külföldi versenyeken annyi díjat nyert Karmel borokkal? A gazdaság magánkézben van, mi itt tovább akarunk gazdálkodni – hangzik a válasz. A kolléga megkönnyebbülten sóhajt, s nekilát a kilencedik borfajtának.

A golani Kfar Haruv kibucban gyönyörködünk az idillien gyönyörű gazdaságban, megnézzük az egykori szír bunkere­ket. Vajon meddig virágozna ez a kibuc szíriai fennhatóság alatt? – tűnődöm.

Igazi béke nincs kompromisszumok nélkül” – mondja Éva, a svéd Menora című lap szerkesztője. „Igazi béke – eléggé nehezen elképzelhető fogalom” – felelem. Éva ránéz Hungary feliratú kitűzőmre, s lemondóan legyint.

De ki beszél itt háborúról és békéről, amikor autóbuszaink begördülnek a Golan katonai támaszpontjára. A férfiak a csinos katonalányokat méregetik, a nők pedig Ruven ezre­dest, a tüzérségi erők északi főparancsnokát, aki egy terep­asztal előtt a Golan stratégiai jelentőségét magyarázza.

Kolléganőim valószínűleg nehezen tudnák felidézni az ott hallottakat, viszont tökéletes személyleírást fognak adni még sok idő múltán is a magas, vállas, fekete szakállú ezredesről, aki mellett a fiatal Castro is csak második alabárdos lehetne. A bázison kitűnő a koszt, a borok kifogástalanok, a felszol­gáló katonalányok nemkülönben. A társaság pacifizmusa érezhetően csökken.

Itt most humoros beszámoló következne egy víztározóról, amelyet többször körülautóztunk, s már kívülről tudtuk összes adatait. Verem az írógépet, amikor lányom bekapcsolja a tévét, s hallgatjuk az RTL híradójának in­dulóhírét: legalább nyolc halott, köztük iskolából hazatérő gyerekek, az afulai autóbusz elleni terrormerénylet után. A vérfürdőnek több súlyos, életveszélyesen sérült áldozata van. Jól időzítették, pontosan 40 nappal Hebron után – mondja a jeruzsálemi tudósítónő. A vérfürdőt a szélsőséges palesztin szervezetek vállalták magukra. A szent háború, a Dzsihad folytatódik. A békefolyamat is – mondta azonnal Peresz külügyminiszter.

Azt hiszem, Évának Stockholmban, Arnoldnak Buddalóban és Juditnak Új-Zélandon még bőven lesz módjuk kommentárjaikban hitet tenni az „igazi béke” mellett. A papír türelmes. Az izraeliek kevésbé. Néhány hónapja még örültek és reménykedtek, most nyugtalanul várnak. Nem az „igazi békére”, csak arra, hogy ismét reménykedhessenek.

Címkék:1994-05

[popup][/popup]