Terroristák vagy államférfiak?

A bombamerényletek és a palesztin állam

„Ó Allah, pusztítsd el Amerikát, mert a cionista zsidók irányít­ják… Azok az otthonok, amelye­ket a zsidók építenek, Allah se­gítségével az araboké lesznek. Allah megbosszulja prófétáját a gyarmatosító telepeseken, a majmok és disznók fiain…”

„Bocsáss meg nekünk Mohamed, eme disznók és majmok fiainak tetteiért, akit szentségednek kívántak ártani.” Részletek Ekrima Szabri sejk, „Jeruzsá­lem és Palesztina főmuftijának” az Al Aksza mecsetben tartott július 11-i be­szédéből, amelyet a „Palesztina Hang­ja” hivatalos rádióállomás is közvetített

A mufti szavai azután hangzottak el, hogy Tatjana Susskind, az Izraelben törvényen kívül helyezett radikális Kach csoport tagja, egy rajzon disznóként áb­rázolta Mohamed prófétát. A rajzra vála­szul palesztin tüntetők „A megölt zsidók koponyájával kopogtatunk a mennyor­szág kapuján” feliratú transzparensekkel vonultak föl. Tatjana Susskindet azóta elmeszakértői vizsgálatnak vetették alá Izraelben. A palesztin tüntetők hasonló irányú kivizsgálásról nincs tudomásunk. Az ilyen mondatok hangsúlyozása köre­ikben nem számít elmebajnak.

*

A palesztin arabok negyven éven át a „cionista métely” elleni harc élcsapata voltak. Az arab-izraeli konfliktus tető­pontján, az 1967-es háborút követő másfél évtizedben sikerült Izraelt a nem­zetek közösségében olyan helyzetbe hozni, amelyben a zsidók voltak a gettó korszakában: megbélyegzett, kitaszított páriastátuszban. A „haladó világ” szinte minden országa megszakította vele a diplomáciai kapcsolatot, államalapító ideológiáját az ENSZ legmagasabb fóru­mán rasszizmusnak bélyegezték, külön­böző ürügyekkel rendszeresen elítélő határozatokat hoztak ellene. Miután a zsidó államot így sikeresen az ősgonosz jellemvonásaival ruházták föl, a palesz­tin araboknak jutott az a megtisztelő fel­adat, hogy az ősgonosz áldozatainak megható szerepét eljátsszák. Az 1967-ben elfoglalt területek arab lakossága (amely megtarthatta közigazgatási auto­nómiáját, nyelvi, vallási különállását, egyetemeket létesíthetett, újságokat ala­pított – tehát mérhetetlenül kedvezőbb helyzetben volt, mint pl. az erdélyi ma­gyarság a Ceausescu-korszakban) lelke­sen átélte ezt a szerepet, gyakran való­ban öngyilkos lelkesedéssel vetette ma­gát a harcba, folyamatosan reményked­ve a felszabadító seregek érkeztében. (Legszebb példája volt ennek az a meleg fogadtatás, amelyben a palesztin lakos­ság Szaddam Husszein rakétáit részesí­tette. Az Öböl-háború idején Izraelre ki­lőtt gyilkos lövedékeket az arab lakos­ság a háztetőkről üdvözölte, mint a közelgő szabadság előhírnökét.) Az áldoza­ti szerep csúcspontja az Intifáda volt, melynek során tizenéves kődobáló gye­rekek szálltak szembe az izraeli kato­nákkal. (Vajon milyen sikert remélhettek a tévénézők rokonszenvén túl?)

A Szovjetunió széthullásával a „haladó arab rendszerek” is az összeomlás hatá­rára jutottak: a polgárháború káoszába hullottak (Algéria); magukra maradva el­vesztettek minden mértéket (Irak); vagy már jóval korábban önként az „amerikai imperializmus igájába hajtották a fejüket” (Egyiptom). Nem voltak már nagyha­talmú támogatók, a palesztinok többé nem remélhették, hogy közel a felszaba­dítás, melynek során a diadalmas arab seregek elűzik a cionista elnyomókat. El­jött a valóság keserű pillanata: be kellett látni, hogy Izraelt – legalábbis belátható időn belül – nem lehet letörölni a térkép­ről, a további radikális szembenállás cél­talan. Jasszer Arafat, a palesztin sza­badságharc (öldöklő) angyala, a meg nem alkuvó harcos, aki az igaz ügy leté­teményeseként minden eszközt (így el­sősorban a terrorizmust) megengedhető­nek tartott az ősgonosszal szemben, egyik napról a másikra békeangyallá változott. (Legalábbis a nyugati televíziók kamerái előtt.) Nobel-békedíjjal a zsebé­ben nekilátott, hogy fölépítse a palesztin államot – ha másképp nem megy, hát Iz­rael szomszédságában.

Az a társadalom azonban, amelyet évtizedeken át a mozgósítás állapotá­ban tartottak, amelynek uralkodó ideo­lógiája volt, hogy nyugalom és béke csak az ellenség elpusztítása után jöhet el, nem tud egyik napról a másikra a békés építkezés és demokratikus együttműködés útjaira lépni. Ha egy kö­zösség azonosságtudatának alapját az ellenséggel való szembenállás, a világ­méretű harc élcsapatának szerepe ad­ja, nehéz egyik napról a másikra tudo­másul venni, hogy mindez tévedés volt. Különösen akkor, ha a megváltó ideo­lógia lehanyatlását követi az új megvál­tás: az intranzigens szembenállás har­cosai a szocializmus helyett most az iszlám zászlaját lengethetik, a szívük­nek oly kedves ellenségképet csak má­sik papírba kell átcsomagolni.

Két nyelv – két Arafat

A jeruzsálemi Mahané Jehuda piacon történt robbantás utáni négy órában egy izraeli médiafigyelő csoport hallgatta a palesztin rádió adásait. A Jasszer Arafat gázai főhadiszállásának épületében mű­ködő rádióállomás a robbantást követ­kezetesen „katonai műveletnek” nevez­te. A műsorközök idején a hallgatókat katonai indulók és győzelmi fanfárok lel­kesítették. Maga Arafat, aki a világsajtó­nak adott angol nyelvű nyilatkozataiban egyértelműen elítélte a merényletet, arab nyelven egészen másképp beszélt. A robbantást követően Jerikóban arab újságírók számára tartott sajtóértekezle­tén egyetlen szóval sem határolta el ma­gát a gyilkolástól. Izraeli részről újra és újra felmerült a kérdés: vajon mikor fog­ja Arafat a saját népének a saját nyelvén is elmondani, hogy a háborúnak vége?

A nyugati világ régi öncsalása, hogy a radikálisan más értékeket valló politiku­sok szájából elhangzó szép mondatokat komolyan veszik, hallatukra megnyug­szanak. Nehezen veszik tudomásul, hogy a szavak más közegben egész mást jelentenek. Jasszer Arafat az egyik legutóbbi bombamerénylet elkövetőit a béke ellenségeinek nevezte. Ez már egy­értelmű beszéd – gondolhatnánk. Ám a cionista ősgonosz elleni harcra feleskü­dött fanatikusok büszkén vallják, hogy ők elutasítják a békét Izraellel. Ami a Fe­hér Házban súlyos megbélyegzésnek számít, az a Hamasz és az Iszlám Dzsihad köreiben inkább dicséret. Miután pedig maga Arafat is időről időre dzsihádra buzdít arab nyelvű beszédeiben, a vájt fülű hallgató elgondolkodhat: va­jon Arafat most megbélyegezte az ártat­lanok életét kioltó merénylőket vagy in­kább megdicsérte őket? A „kettős be­széd” művészetét mesterfokon űző poli­tikus egyetlen mondatába két egymás­nak élesen ellentmondó üzenetet kódolt be, így mindenki azt hallhatta ki belőle, ami leginkább kedvére való.

Természetesen a Palesztin Autonómia vezetőjének nem mindig kell ilyen óva­tosan fogalmaznia. A gázai övezet mene­külttáboraiban, ahol a negyven éven át tartó indoktrináció és a kilátástalan sze­génység termőtalaján burjánzik a radika­lizmus, ahol a tüntetéseken a „Halál Iz­raelre!” és a „Mindannyian öngyilkos robbantók vagyunk!” szlogenek napiren­den vannak, aligha lenne népszerű a visszafogottság. Ilyenkor Arafat „szent mártírnak” nevezi a nemrég felrobban­tott Jehja Ajas-t, a „mérnököt”, számos bombamerénylet értelmi szerzőjét; di­cséri a militánsokat; könnyezve csókolja meg egy kislány kezét, aki egy Jaffa (értsd: Tel-Aviv) visszafoglalására buzdí­tó irományból olvas föl részleteket; rész­vétlátogatást tesz az egyik öngyilkos rob­bantó családjánál. Az izraeli és a palesz­tin sajtó (természetesen ellenkező elő­jellel) rendszeresen beszámol ezekről az eseményekről, ám a nyugati médiába mindez alig szűrődik át, vagy ha néha igen, felelős politikusok nem reagálnak rá. Ha ugyanis ezt megtennék, egy-kettő­re le kéne vonniuk a konzekvenciákat: ez az ember összevissza hazudozik.

Ilyet azonban mégsem írhatnak egy Nobel-békedíjas politikusról, a világ vezető államférfijainak tárgyalópartneréről, a médiasztárról! Ezzel megkérdőjeleznék saját politikájuk komolyságát. A helyzet­ben rejlő abszurdumot ezért úgy oldják föl, hogy nem vesznek róla tudomást.” Valóban nehéz felfogni, hogy Jasszer Arafat két olyan világ között ingázik ott­honosan, amelyek értékei kölcsönösen kizárják egymást, ahol az egyik mércéjé­vel mérve a másik torz és gonosz. Ez az abszurd helyzet természetesen kiterme­li a neki megfelelő abszurd magatartásmódot.

Az izraeliek – ismervén a közel-keleti játékszabályokat – tökéletesen tisztában vannak e kettős beszéd természetével, ám hiába mutogatnak ujjal a leplezetle­nül agresszív megnyilvánulásokra: a fent említett okok miatt a nyugati világ tuda­táig mindez nem jut el. Íme egy kis íze­lítő a magárahagyatottság Kasszandra- érzéséből. (A Mahané Jehudán elköve­tett robbantás után az amerikai kormány leállította a Palesztin Autonómiának fo­lyósítandó segélyeket. Ez már talán a szemléletváltozás első jele.)

Kettős beszéd a politikában

A korábban véres terrorcselekménye­ket elkövető Palesztin Felszabadítási Szervezet most a tisztes állami hatóság szerepét vette föl, de itt van az új, törhe­tetlen harcos, a Hamasz, amely az üdvö­zítő iszlám nevében kívánja elpusztítani Izraelt (lásd: A terrorizmus óvodája. Szombat: 1996. február). És ha e harco­sok gyilkos dühével a palesztin társada­lom kisebbik része rokonszenvezik csu­pán, azt már semmiképpen nem támo­gatják, hogy saját hatóságaik a Hamasz elfogott aktivistáit az ellenség kezére ad­ják – ez árulással volna egyenértékű. így aztán Arafat és az ő hatóságai folyama­tosan két, ellentétes értékeket valló vi­lágban kell, hogy számot adjanak tette­ikről. Izrael és Amerika a demokratikus társadalmak felfogásának megfelelően szavahihetőséget, a gyilkos merénylők szigorú megbüntetését várják el, a palesztin közösség viszont mindenekelőtt a „magunk fajtájával” való szolidaritást. Ezért aztán Arafat – ha nem tud kibújni a kényszer alól – időnként nagy hűhóval lecsap a Hamasz egyes sejtjeire, őrizet­be vesz néhány gyilkossággal vádolt ter­roristát, esetleg gyorsan el is ítéli őket – majd az otthoni felháborodás hatására mindenkit szép csöndben elenged. (Vagy éppen saját rendőrségének köte­lékébe vonja a bűnösöket: az izraeliek jelenleg 23 olyan, gyilkossággal gyanúsí­tott terrorista kiadatását követelik hiába, akik a palesztin rendőrség vagy más fegyveres testület soraiban szolgálnak.)

A modern, demokratikus társadalmak az együttműködés, konfliktuskezelés bonyolult technikáit építették ki, me­lyeknek sarkalatos pontja, hogy nincse­nek egyedül üdvözítő igazságok, min­den megvitatható és szükség esetén kor­rigálható. A hirtelen hatalomra került bősz szabadságharcosok viszont általá­ban nem a demokratikus együttműkö­dés lehetőségeit keresik, hanem tovább­ra is katonai tábornak tekintik a társadal­mat és azonnal ellenségeket keresnek, ha a dolgok nem mennek úgy, amint várják. Ezért a legkézenfekvőbb mecha­nizmus továbbra is az, hogy a palesztin hatóságok önkényeskedése és korruptsága miatt elégedetlenkedő lakosságot a cionistákra uszítják. Szép példája ennek egy néhány héttel korábbi eset: az izrae­li biztonsági erők ártalmatlanná tettek három palesztin rendőrt, akik gépfegy­verrel támadtak rá egy Nablusz közelé­ben fekvő zsidó településre. A három rendőr beismerte, hogy akciójukra Dzsihad Maszimi, a palesztin rendőrség nabluszi parancsnoka adott utasítást. Az izraeliek által folytatott vizsgálat kiderí­tette, hogy Gazi Dzsabali. a palesztin rendőrség főnöke is tudott a dologról. Gazi Dzsabalit ezért az izraeli hatóságok felvették a körözött terroristák listájára.

Gyenge gazdaság – erős politika

Nagy kérdés, képes-e vajon a palesztin társadalom arra, hogy megtörje ezt a rossz logikát és ellenségkeresés helyett kiépítse a demokráciákban már kipró­bált konfliktuskezelő mechanizmusokat.

A jelek egyelőre nem túl biztatóak. A gazdasági élet pang, a beruházások szintje öt éve nem ismert mélypontra süllyedt. Palesztin politikusok a nyilvá­nosság előtt ezt a gyakori izraeli terület­lezárással magyarázzák, de belső fóru­maikon másra panaszkodnak: a hatósá­gok önkényeskedése és korruptsága nem kedvező légkör a beruházásokhoz. Legfőképpen pedig: hiányzik a modem gazdasági életet szabályozó törvényes keret. A szocialista hagyományokat őrző palesztin vezetés még a tulajdonviszo­nyokat sem rendezte megnyugtatóan. Egy bank ilyen körülmények között hitelt is nehezen adhat, hiszen nem lehet ben­ne biztos, hogy a biztosítékként fölaján­lott ingatlant megtarthatja-e. A vállalko­zóknak nem a (nem létező) törvények­hez kell alkalmazkodniuk, hanem a he­lyi hatalmi viszonyokhoz: jóba kell lenni a rendőrfőnökkel, a számtalan különbö­ző hivatal vezetőjével, akik segítségük fejében természetesen elvárják az ellen­szolgáltatást. Mindez nem túl vonzó kör­nyezet komoly beruházók számára.

A Palesztin Autonómia egyelőre nem a modern törvénykezésben buzgólkodik, hanem a politikai hatalom megszilárdítá­sán és az erőszakszervezetek kiépíté­sén. A rendőrség létszáma már hatezer fővel meghaladja a megállapodások­ban kikötött mértéket – nem beszélve számos más fegyveres testületről. A fel­halmozott fegyverek mennyiségét iz­raeli részről legfeljebb megbecsülni próbálják: annyi biztos, hogy nem csak mennyiségben, hanem minőségben is túllépték az egyezményeket. A palesztin-­egyiptomi határon virágzik a fegyvercsempészet és Izraelben gyanítják, hogy a palesztinok arzenáljában már légvé­delmi rakéták is találhatók. A jogállamis­ág sajátos értelmezésére következtethe­tünk Arafat azon kijelentéséből is, amely szerint halállal bűnhődik minden palesz­tin, aki földet ad el izraelieknek.

A helyzet tehát – finoman fogalmazva – nem egyértelmű; nem dőlt még el, me­lyik logikát teszi magáévá a palesztin tár­sadalom: a törvények meghozatalára és a politikai irányítás leépítésére felszólító üzletemberekét avagy a menekülttábo­rok Koránt lengető és izraeli zászlókat égető fanatikusaiét?

*

A Mahané Jehudán történt, 13 em­beréletet követelő robbantás után a Pa­lesztin Autonómia egy képviselője nyi­latkozott a CMN televíziónak: természe­tesen elítéli a robbantást, de ha meg akarjuk érteni mindennek a tanulságát, az okokat kell keresni. Az ok pedig a palesztin nép mélységes kiábrándultsá­ga és elkeseredettsége a békefolyamat megtorpanása miatt. Józan szavak ezek – vélhetnénk. Hitelüket csak az ássa alá, hogy a Rabin-kormány idején, mikor a békefolyamat öles léptekkel haladt előre, éppúgy robbantak a bom­bák. „A béke ellenségei megpróbálják megtorpedózni a megegyezést” – szólt akkor a magyarázat.

Magyarázat mindig van. A fanatikusok pedig így is, úgy is gyilkolnak.

* 1995 szeptemberében az amerikai kong­resszus nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó bizottsága Jasszer Arafat videóra rögzített arab nyelvű televíziós beszédeiből tekintett meg egy válogatást. A kongresszusi képvise­lők meglepetten értesültek arról, hogy Arafat arab nyelven még egyetlen egyszer sem hívott föl az Izraellel kötendő békére és egyszer sem ítélte el egyértelműen a terrortámadásokat.