Teremtett teremtő

Írta: Csáki Márton - 2002-06-01 Rovat: Archívum

(Tábor Ádám: Hajóház, versek. Palatinus, 2001, 110 old, 1470 forint.)

Félve írok e kötetről. Ez az első verseskötet, amit Tábor Ádámtól olvastam, és gyanítom, szorosan összefügg korábbi munkáival, egy szövetet alkot azokkal. Hét év után most jelentkezett ismét versekkel. Moha mindig tudtam róla, hogy költő, mégis előbb ismertem nevét régi Bölcsészindexekből, szüleiről és az ő körükbe tartozó szellemóriásokról adott interjúiból, illetve a magyar neoavantgárdról (aminek, mint írja, hol a perifériáján, hol középpontjában mozgott, hol pedig szemlélője volt) szóló kitűnő esszéiről. A név pedig sokat jelent. A kötet mély és erőteljes, szinte félelmetes nyitóverse már címével (Születésnaplemente), előrevetíti azt a kettősséget a meg nem élt múltak párhuzamosságát, mely az egész kötet szervezőerejévé válik, és minden bizonnyal az egyik legkiválóbb a kötetben. A felbukkanó utalások, filozófusokra, misztikusokra, a Kabbalára elültették bennem a gondolatot, hogy a versek egymásutánjában pontos rendezési elvet kutassak, és bár feltevésemet talán maga a szerző cáfolná elsőként, mégis az az érzésem mintha az öt ciklus versei, a kötet két végéről nézve, akárcsak a Dávid-csillag két háromszöge, mint egzisztencia és transzcendencia, földi és égi jelképeként csúsznának egymásba. (A hatszögű csillag eme népszerű értelmezését azonban Gershom Scholem kétségbe vonta). A két rész azonban nem oly éles vonalakkal van elhatárolva, mint a két háromszög, nem illeszkednek, inkább egymásba úsznak, szférák vannak köztük, melyeken, mint lépcsőn jutunk a könyv végére. A versek és azok elrendezése jól modellezhetők a Buber-i gondolatvilággal, mintha lírában látnánk viszont. Annak a Hermész Triszmegisztosztól induló misztikus hagyománynak az örököse, melynek középpontjában az Egy áll, leginkább a lépten-nyomon feltörő misztikus rajongásban az áthagyományozott apanyelvért. A versek is az első császár első napján születtek, a kínai Si huang-ti (az első Császár) első a napján, akinek uralkodása alatt a dolgok a legmegfelelőbb nevet kapták, de aki ugyanakkor elégette az uralkodása előtt írott könyveket, mindennek az alapja tehát a teremtésben és a nyelv, a megnevezés és kimondás misztériumában áll. Számvetés ez, önirónia és múltidézés, ritkán vidám, ahogy nyilván az elmúlt tíz év sem volt mindig az a polgár és nagyhajú vagabund számára sem. Szemérmes vallomások magáról, családjáról (nem ilyen-e minden vers?). Ott vagyunk benne, vele ülünk az éjszakai villamoson a külvárosban, ismerjük emberek közt a magányt, az ésszel megismerhetők Két világ, az elsőnek akaratlanul is mindenki része, a másodiknak mindenki lakója lehet, de mindenki más úton. Itt még csak Én-Az létezik, nem önmagát, hanem a megtalált én helyét keresi. Keresés, ami saját múltjában eredménytelen, ám egy távolabbi múltban, ami nem kevésbé sajátja megleli azt. Szövögeti sorsának alapszövetét önmaga, majd emberek közt, végül pedig egybeszövi az Eggyel. Felfedezi, hogy múltjelen és jövő egyidejű létező benne, és mindenkiben, ezért lehet Blake Ő, és Ő Blake. Kábel összeköttetés a holtakkal, akik mint Blake és Goethe talán megpillantották a felvillanó Egészet. Hőcsere, ihlet csere, hisz az egyetlen lényeg mindenkiben egy, azaz sok. Ezek a kapcsolatok fittyet hányva térre és időre közvetlen kapcsolatba hozzák Őt is az Eggyel, beléphet a Kertbe. Közvetítők, révészek ők, akik segítik átevezni Erósz és Thanatosz hegyei között, hogy egy kabbalisztikus hasonlattal éljünk, a felfelé folyó vizeken a forrásig. A Kertben már csak Én és Te létezik, semmi sem egymás mellett, itt minden egymásban van. Az első ciklusok fő problémája azonban nem maga a lét, inkább az a fáradságos munka, amivel összefonja saját múltját, jelenét és jövőjét, létezéseit, ami egy és ugyanazon lét. Filozófia, ami a misztikát, az irracionálist teszi valóvá, visszazökkenti az időt, ez válasz a kérdésre, hogy van-e létjogosultsága a hagyománynak, ha egyszer megszakadt. Határkövet döf a hétköznapi és gondolkodó élet közé, csupán azért, hogy egyben lássa a kettőt, és elinduljon a lépcsőn, ez azonban csak azután lehetséges, ha képes felfogni, hogy Én, Most, Itt vagyok. A Kert, a szó maga misztika, mágiát és örömöt sugall, öröm kimondani, és benne lenni, mediterrán spanyol-zsidó misztikus versek atmoszféráját őrzi. A Kert, ami minden pátosztól mentes, sokkal derűsebb, mint ahol, amiben addig volt, leheveredve lerázza magáról a tiszta ész rettenetes hatalmát, ahogy Lev Sesztov mondja, megérkezve oda, ahonnan indulunk, és ami az út célja. Nem a célok egyike, hanem maga a cél. A Kert, a válasz az utolsó feltehető kérdésre. Csapongóbb, mégis érzékenyebb versek, ahol nincs szükség keretre, hisz ez az a keret, ami magát fogja közre. Itt, a létben állva, és nem a semmiben lógva bizonyosodik be, hogy a Sok helyett az Egyet választotta, és újra teremtve, teremtődve része a tovahömpölygő, vég nélküli kezdetnek. Szépséges, szomorú versek ezek.