Temetői rapszódia

Temetői rapszódia(avagy valahol Kelet-Európában)

A történetek szereplői a képzelet szü­löttei. Bármiféle hasonlóság csak a véletlen műve. Márpedig véletlenek mindig voltak… északon, délen, kele­ten és nyugaton.

Adva van a kelet-európai zsidóság.

Nevezzük őket – a köznyelvet követve – neológnak, jobb szót hirtelen nem ta­lálva a vallását még felületesen sem is­merő, ám több-kevesebb öntudattal bí­ró, rabbival életében először a temető­ben találkozó hitsorsost.

A zsidóság mellett adva van a rabbi. A misnai kor óta, azaz két évezrede, viseli a neve előtt a kis szócskáé RÁV, RABBI. Jelentése: tanítóm.

A Talmud szerint (Ros Hásáná 25b, il­letve Rási Mózes V. 19/17-hez) a hitéhez hű zsidónak el kell fogadnia saját nem­zedéke vezetőit (feltéve, ha nincs sem­mi kizáró ok ellene).

Vannak jobb rabbik, és rosszabb rab­bik. Bölcsebbek és egyszerűbbek, ami­képpen vannak jobb és kevésbé jó orvo­sok; meg jobb és kevésbé jó kovácsok is. Lehetőség van NEM elmenni hozzá. Lehetőség van önkezűleg esketni, önke­zűleg műteni és patkolni is. Fájdalmunk­ra (és realitásunkra) a zsidó históriában nem csak Mózesek, rabbi Akivák és Majmonidészek éltek. Voltak földrajzi he­lyek és történelmi korszakok, ahol, és amikor gyengébb anyagból kellett dol­gozni gyengébb mestereknek, gyengébb körülmények között.

Ám, aki arra adta a fejét, hogy rabbi­nak tanul azokban a „veszélyesebb” években, ahelyett, hogy boltot nyitott volna, mint annyi zsidó testvére, az való­színű azért tette, mert a zsidóság és a hagyományok hivatalos őrzője szeretett vagy akart lenni.

Történetünk szomorú. A zsidó ember­nek (nevezzük A-nak) meghalt az éde­sanyja. Történelmi család. Már csak ők viselik ezt a nevet. Az elhunyt édesanya szülei még Konstantinápolyban kötöttek házasságot, és az első gyermek is ott születik meg. Ám Atatürk hatalom-átvé­telekor menekülniük kellett. Mintegy nyolcvan család vándorolt ki akkor Tö­rökországból, közülük többen zsidók.

A gyászoló családot a Chevra Kadisa, igazította el amelynek e kelet-európai városban lévő központjáról, hál I-tennek egyre kevesebb panaszt lehet hallani, legfeljebb azt, hogy mindig ugyanazt a sírkövest és virágost ajánlják, ám ezt a kettőt nagyon kedvesen és készsége­sen. Onnan helyből lehet őket felhívni, ezzel is időt, pénzt és feszültséget taka­rítva meg a gyászoló családnak.

Szóval, a családot a Chevra eligazítot­ta egy rabbihoz. (A rabbit nevezzük a munkaköre miatt R-nek.)

R. annak rendje és módja szerint, a te­metés előtt pár nappal elbeszélgetett a gyászoló családdal, és elmondta nekik a gyász ősi törvényeit. A. szomorúan érdek­lődve hallgatta végig ezeket a törvényeket. Talán a család múltja, talán az el­mélyülés a tradíciókban, de lehet, hogy csak a mélyről jövő érzelmek egyszerű parancsa után úgy döntött, hogy szeretne káddis-t mondani édesanyja temetésén. Eddig még soha nem mondott káddist.

Gyors számolás után kiderült, hogy a családban négy férfi van. Rajtuk kívül a rabbi, és a kántor, az hat. R. értelemsze­rűen felajánlotta, hogy keresni fog még négy embert, akik hiányoznak a minjenhez, és elhozza őket a temetőbe, hogy a sírnál ott legyen a tíz férfi.

A temetőben dolgozó néhány zsidó férfi, akik a rituális dolgokban segítenek, bármely rabbi kérésére örömmel mű­ködnek közre, hiszen az egyik legna­gyobb micvéről van szó.

A másik két embert R. a saját zsinagó­gájából hozta. (Hál I-tennek minden nap van ima ott, így meg tudott kérni két em­bert, akiket kivitt a temetőbe, majd visszahozott. Pár nappal korábban ugya­nez a történet zajlott le, akkor nyolc (!) ember hiányzott a minjenhez. Ám ez a közösség ezt is megoldotta.)

Eljött a szomorú nap.

Húsz perc van a kezdés pillanatáig. A. bejön a rabbiszobába. Mindent a hagyo­mány szerint szeretne tenni.

A zsidó hagyomány áldásmondást ír elő a gyászban lévő ember számára, mi­kor a ruháját, a gyász jeleként bevágják.

– Áldott az Igaz Bíró! – hangzik halkan A. szájából.

R. kisétál a családhoz.

• Fonetikus káddis megvan?

• Meg.

• A négy férfi?

• Sajnos az egyik férfi gyenge volt. Nincs itt. Nem tudott eljönni.

Kelet-európai zsidó életkép, hétköz­nap reggel 9. 45.

Negyed óra van egy zsidó embert ke­resni, aki kijönne a sírhoz is. Szinte le­hetetlen…

Vasárnap még csak-csak összejönne, hiszen mindig van valaki a temetőben. Sajnos kevesen vagyunk. Ismerjük egy­mást, segítünk a másiknak. Ám a hét­köznap, az más. De ezúttal szerencsénk van. Kint van a temető igazgatója, vagy felügyelője, vagy főnöke. (Nem tudjuk a pontos titulust, kint mindenki az utóbbi néven hívja, ezért nevezzük a munkakö­re miatt F-nek). R., bízva abban, hogy F. mint egy zsinagóga elöljárója, mint „gya­korló zsidó”, segíteni fog.

R. titokban mindig irigyelte azokat a zsidó embereket, akik „komoly” jihesz-szel bírnak, akik egy nagy múltú zsidó városból származtak el. Csernovic, Máramarossziget, Krakkó, és még sorolhat­nánk. Ezek a nevek egy rabbi lelkében és szívében varázsigék, aminek hallatán a „szolgálattévő angyalok”, kikhez min­den péntek este imádkozunk, még az ég kapuit is kinyitják.

Aki ezekből a városokból származik, az olyan erőt hordoz önmagában, amit mi soha meg nem szerezhetünk. R. min­dig fölnézett ezekre az emberekre, és a nagy cáddikok utódait látta bennük.

F. egy ilyen kisvárosból származott. Romantikus stílusban épült zsinagógája a közelmúltban volt százesztendős. Már egy évszázada is több mint két és féle­zer zsidó lakott ott.

A vészkorszak előtt már majd négye­zer. A város lakosságának kis híján 20%-a. A felszabadulás után is hál I-tennek mintegy ezer ember tért vissza szülőhe­lyére.

R. pillanat alatt visszaemlékszik arra, amikor egy ilyen város zsidó temetőjé­nek sírfeliratait dolgozta fel, és csak azért utazott a hosszabbik úton haza, hogy ebbe a városba beléphessen. Igaz, csak a vasútállomását látta, mégis bol­dog és büszke volt, hogy járt ott.

Ezekkel az érzelmekkel lépett oda F-hez, aki az előtérben ült. R. megállt előtte. F. nem mozdult, ott ült.

Lenne egy kérésem Hozzád. Csak ki­lencen vagyunk…

• NEM MEGYEK KI!!! A rabbinak és a hozzátartozóknak a feladata, hogy meg­szervezzék a minjent! – vág R. szavába.

• De nem magamnak kérek. Egy fiú akar az édesanyja után imádkozni. Mi megszervez…

• NEM MEGYEK KI, nem érted!!?? Ami­kor felmegy az ember a család lakására a pénzért, addig jó, igaz? Szervezze meg a rabbi a minjent is!

• Pont most csinálom…

R-t rázza a hideg. A zsinagógájukban azért szervezték meg egy esztendeje a minjen-t minden reggelre és estére, hogy lehessen káddist mondani. Ez a mai napig is működik. R. és körzete eb­ben az esztendőben három családnál szervezett minjent a sivére, a temetés utáni hét napra, hogy a gyermek tudjon a hagyomány szerint imádkozni a szüle­iért. A Chevra igazgatója, úgy egy eszten­deje – ismerve R.-t – őt kérte meg, hogy segítsen neki egy ilyen esetben. És a tíz zsidó férfi minden reggel hét napon ke­resztül ott volt abban a lakásban.

És ezt a mondatot pont ő kapja meg…

• De meg volt beszélve, csak…

• Nem megyek sírhoz! – vág F. ismét a kérés közepébe.

R. rabbisan próbálkozik:

• Ez nagyon nagy micve! Mindjárt Elül hónap van, még egy hónap újévig.

Van nekem elég micvém. Majd ha neked lesz ennyi, akkor beszélj!

Indulatok a maximumon.

Sóhajtás.

Vége.

„Nekem soha sem lesz annyi, hogy elég legyen…” gondolta R.

• A minjen és a káddis e pillanatban fontosabb mindennél. Gyors telefon egy kollégának. Fejszámolás: ha abban a pil­lanatban elindul, cikkor kb. 10.20-ra ki­ér a sírhoz, és az elég, úgyis ott kell a káddist elmondani.

A mobil kicsöng. Semmi. Újrahívás. Kétszer, háromszor, ötször. Semmi.

Telefon a lakásba, hátha lerakta vala­hova a mobilt, és nem hallja. Üzenetrög­zítő.

R. rábeszél, hátha…

9.50. körül vagyunk.

A kolléga felveszi a telefont. Nem kell magyarázni. Három perc múlva indul.

Sóhaj. Meglesz a minjen!

Ki a családhoz.

• Meglesz a minjen, ne tessenek ag­gódni!

R. még mindig ideges. Lassan nyugvó típus, éppen ezért sok haragossal. Vissza a rabbiszobába.

F. ott áll.

Vékony a folyosó.

A találkozás, az ütközés elkerülhetet­len.

R. kezdi. Nem tudja tovább magában tartani a keserűséget és a csalódást. Ömlik belőle a fájdalom:

• Találtam „valakit”, egy ZSIDÓT, aki jön segíteni. Találtam valakit, aki nem olyan gonosz, mint Te.

Ez erős volt, de nincs megállás.

• Mert nem attól lesz valaki zsidó, hogy hol születik, hanem, mert tesz is érte, és a többi zsidóért is tesz valamit.

F. megkapaszkodott az ajtófélfába. Nem ezt várta. Ezt nem várta. Neki ilyet nem szoktak mondani.

Hirtelenjében csak azt kiáltotta:

• Te nem vagy zsidó! Tudod, mi vagy te??! – ekkor a földre köpött. – Ez vagy!!! – ordított – Takarodj innen!!! Takarodj innen!!!

R. nem lepődött meg. Látta már ezt a stílust. Igaz, akkor az utcai csőcseléktől. Halkan válaszolt.

• Mindent megteszek, hogy Te se ma­radj itt.

• Takarodj innen!!! – válaszolt F.

R. igazából kicsit önmagát okolta az egészért, hiszen akkor kellett volna lép­nie, amikor négy hónapja, sorozatos té­vedések után elcseréltek két elhunytat.

Négy hónapja történt… nehéz elme­sélni.

Aznap az utolsó temetést végezte R. A család még utoljára el akart búcsúzni a nagyitól. Megdöbbenve látták, hogy egy idegen, jóval fiatalabb és testesebb nő feküdt a koporsóban. Ráadásul boncol­va volt, pedig a hozzátartozók külön kér­ték az orvosokat, hogy a 86 esztendős nagymamát ne boncolják.

A temető dolgozói próbálták meggyőzni a családot, hogy a test meg­változik akár néhány nap alatt is. Sőt még a „cédulát” is a koporsóba tették.

Szinte már sikerült is lehengerelni őket. Ám R. nem akart kétségek között temetni. Megkérdezte a családot, volt-e valami különös ismertetőjele a nagyinak.

Elmondták: volt. Kivették a holttestet. A jel nem volt ott.

Telefonok a kórházba, orvosnak, főor­vosnak, hátha ott cserélték el. A válasz egyértelmű nem volt.

Úgyse vallanák be… mondták.

Eközben F. megfenyegette a kántort, „ha erről beszélsz, garantálom, hogy so­ha ne legyen temetésed…”

R. megkérte F.-t, hántolják ki az aznap temetetteket. Nagyon nehéz kérés volt. A végső nyugalom mindenkit megillet…

Esett az eső. „Szerencséjük” volt…

Az első kihantolásnál ott volt a töré­keny nagymama.

Eltemették. Majd utána R. a másik asszonyt is eltemette a zsidó hagyomá­nyokat pontosan őrizve.

Mélyen őrzött titok. Mit kellett volna akkor tenni?

Nem, nem… Akkor az úgy volt jól. Ak­kor két órán keresztül próbálták közö­sen menteni a menthetőt. A megnyug­vás, a lelkek megnyugvása, AKKOR min­dennél fontosabb volt. AKKOR mindenki tette a kötelességét. F. is, R. is.

R. most is próbálta.

Egy perc a temetésig. R. ideges. Re­meg a hangja. Nyugtatja mindenki. Gyors utasítás a kántornak: „Kérlek, las­san énekelj, messziről jön a tizedik!”

Elkezdődik. A szertartás tizedik percé­ben belép egy férfi a ravatalozóba. Lát­hatóan zsidó. A tizedik.

Halk sóhaj a rabbibeszéd közepén. Odaillő. A sóhajok napja.

A sírhelyhez még a káddis előtt odaér­kezik a tizenegyedik is.

A. elkezdte az imát:

JISZGÁDÁL, VEJISZKÁDDÁS SÓMÉ RÁBBO… ámen

MAGASZTALTASSÉK ÉS SZENTELTES­SÉK MEG AZ Ő HATALMAS NEVE… úgy legyen!

Róth Sámuel