Települések kereszttűzben

A Területek (héberül: „Stachim”), az­az Gáza és Ciszjordánia az a két földte­rület, melyet Izrael az 1967-es, ún. „hatnapos” háború alatt foglalt el; azelőtt Egyiptomhoz (Gáza) és Jordáni­ához (Ciszjordánia) tartozott. Bár a Jor­dánon túli területek fölötti uralom meg­szerzése a jobboldali cionisták célkitű­zései közé tartozott, a politikai realitás nem engedte meg ennek megvalósítá­sát. Gáza jelenleg a Palesztin Autonó­mia része, ugyanakkor több, izraeli fennhatóság alá tartozó, kicsiny zsidó település is található a térségben, mely – mivel fegyverekkel, többek között ak­navetőkkel támadják a palesztinok – komoly biztonsági problémákat okoz a zsidó államnak. Ciszjordánia – mely „nyugati Part” néven is elhíresült – egy része szintén még mindig izraeli kato­nai közigazgatás alá tartozik és több mint egymillió arab, valamint százöt­ven-kétszázezer zsidó telepes lakja.

1967. november 22-én az EHSZ Biz­tonsági Tanácsa elfogadta a 242. szá­mú határozatot, mely szerint Izraelnek vissza kell vonulnia az „elfoglalt terüle­tekről”. Ezt a kifejezést Izrael úgy értel­mezte, hogy csak bizonyos területekről kell kivonulnia, míg az arab országok az összes elfoglalt területet értették raj­ta. A határozat beszélt még a térség ál­lamairól, de nem szólt palesztin népről, csak a menekültek problémájáról.

Közben az izraeli társadalom kezdte tudatosítani, hogy „bibliai területek” kerültek fennhatósága alá és me­gerősödtek a megváltást érzékelhető politikai-katonai folyamatként is értel­mező vallásos cionisták. Létrejött az Iz­rael Földje Mozgalom, mely a „bibliai” területek zsidókkal történő benépesíté­sét tűzte ki célul. A tettek következtek: 1968 áprilisában tíz izraeli család svéd turistaként bejelentkezett az egyik hebroni szállodába, majd Mose Lewinger rabbi, a csoport vezetője kijelentette: azért jöttek, hogy újjáépítsék a zsidó életet a városban. (Hebronban ugyanis – mely a zsidó hagyomány szerint az Ősatyák sírjának a városa – 1929-ben nagy pogrom zajlott: a város zsidó lakó­it az arabok lemészárolták.) Az izraeli kormány – komoly hezitálás után – úgy döntött, hogy Lewingerék a városban ugyan nem, de amellett települést hoz­hatnak létre: ez lett a későbbi Kirjat Ar­ba. Mose Dajan ellenezte a tervet, hi­szen hitt a „felvilágosult” izraeli admi­nisztráció szükségességében, és nem akart konfliktusba kerülni a helyi ara­bokkal. Ám a ciszjordániai telepek köz­ben szaporodtak, lakosai számát pedig az izraeli kormánypolitika is növelni próbálta. Az 1977-ben uralomra jutott jobboldali Likud-kormány kitartott az „Erec Jiszrael sléma”, azaz a „teljes Erec Jiszrael” koncepciója mellett, és várossá növesztett több a Területeken lévő települést, így Ariel-t is. A telepe­sek olcsó lakáshoz jutottak, a kormány pedig meg volt győződve arról, hogy az arabokat kész demográfiai helyzet elé fogja állítani. A telepes mozgalom és a vallásos cionizmus kibogozhatatlanul összefonódott, és az utóbbi szellemi vezetői – hagyományos szövegekre hi­vatkozva – azt tanították, hogy ha egész Izrael Földjét zsidók lakják, akkor eljön majd a Messiás. Ezzel magyarázható a – kívülállók számára atavisztikusnak tűnő – ragaszkodás, ahogyan ők viszo­nyulnak például Hebron városához, ahol az ősatyák sírja található, és amely többször volt zsidók és arabok közti véres villongások színtere. A kí­vülálló számára – sajnos – a telepek a tradicionális arab környezettől élesen elütő nyugati fejlettsége enklávé az el­maradott, harmadik világbeli körülmé­nyek közepette. A Területek arabjai kü­lönleges státuszát megtartották, és ka­tonai közigazgatás alatt éltek, míg a te­lepek zsidó lakói minden izraeli állam- polgári kedvezményben részesültek. Etnikai és szociális különbségek össze­keveredtek, a konfliktus gyúanyagát pe­dig a radikális iszlám adta.

Az 1970-es évek elején lépett fel és erősödött meg a Gus Emunim („A Hívők Blokkja”) mozgalom, mely – szin­tén – a Területek betelepítését célozta meg. Szellemi atyja Cvi Jehuda Kuk volt, Avraham Jichak Kuk, a vallásos cionizmus atyjaként tisztelt rabbi fia volt. A mozgalom „idegen uralomnak” tekintette az arabok jelenlétét, és több akcióval is kiprovokálta új telepek léte­sítését. Az akciósorozat sátrak felállítá­sával kezdődött Eilon-Morénél (Nablusz mellett). 1973 decemberében jött létre Maale Adumim („Vörös magaslatok”) települése, a Jeruzsálemet a Holt-ten­gerrel összekötő út fölött. A város sajá­tos látványt nyújt: a Jeruzsálemet az es­ti órákban elhagyó Egged-busz utasa, néptelen tájak után a hegyvonulaton pi­ros lámpák és lakótelepek tömkelegé­nek sziluettjeit pillantja meg. Maale Adumim stratégiai jelentőségű hellyé változott, ma több mint húszezren lak­ják. 1996-ban a Netanjahu-kormány különleges övezetnek minősítette, és az „A” fejlesztési zónába sorolta.

A Sinai-félszigeten lévő településeket 1978-ban, a Camp David-i megállapo­dás során a Területeket csak ősi nevén, Júda és Somrón elnevezéssel illető Menachem Begin vezette izraeli kormány átadta Egyiptomnak. Felszámolták pél­dául Jámit települését, melynek lakosai ellenálltak, amikor a hadsereg kiürítet­te a várost.

A hebroni történet nem ért véget: 1979-ben Mose Léwinger rabbi beköl­tözött a Hadasza-klinika (volt) épületé­be, oda, ahol 1929-ben az arabok zsi­dóellenes pogromot rendeztek. A rabbi kikényszerítette a hadsereg aktív jelen­létét: ezentúl nagyszámú katonaság védte és védi az ott lakó maroknyi zsi­dót, akik jesivát is létesítettek.

1980-ban a Kneszet elfogadta az „egy és oszthatatlan” Jeruzsálemről szóló alaptörvényt, mely Izrael főváro­sává, oszthatatlan centrumává tette a várost, és a város zsidó jellegét több, kelet-jeruzsálemi zsidó lakónegyed fel­építésével erősítette.

A Likud-kormány az 1980-as évek­ben nagyobb lakásokat, alacsonyabb lakbéreket és törlesztő részleteket, va­lamint nagyobb adókedvezményt nyúj­tott azoknak, akik a településekre köl­töztek. A Munkapárt viszont a paleszti­nokkal kötendő béke legnagyobb aka­dályának tekintette létezésüket és azt ígérte, hogy – hatalomra jutása esetén – megszünteti ezeket a kedvezményeket. Ez 1992-ben be is következett, ám 1996-ban a Netanjahu-kormány idején folytatódott a kedvezménypolitika. A telepek helyzetét alapjában változtatta meg az ott lakást egzisztenciálisan is veszélyeztető 1987-ben kitört intifáda, mely a palesztin területek huszonhét menekülttáborára alapozta erejét. A Te­lepek sokszor váltottak ki politikai viha­rokat: a Samir-kormánytól például az amerikaiak az 1980-as évek végén nagy összegű kölcsönhitelt tagadtak meg, mert attól féltek – nem is alapta­lanul – hogy a Nagy Izrael mellett elkö­telezett miniszterelnök újabb telepeket fog építeni az összegből.

A mai helyzetet az Oslo I. és II. meg­állapodások alakították ki. Az 1993. szeptember 13-án, Washingtonban alá­írt megállapodás megteremtette a gázai és jerikói palesztin autonómia alapját. A bukaresti, majd kairói megállapodás során megalakult a Palesztin Hatóság, és 1994-ben több közigazgatási szférát kaptak meg a palesztinok. Közben azonban a Területeken állandósultak a terrorcselekmények, és a telepesek ál­landóan életveszélynek voltak és van­nak kitéve. Az 1995-ös megállapodás alapján a Területeket három részre osz­tották. Az A-körzethez tartozik a Nyuga­ti Part területének 3 százaléka, ahol a palesztin lakosság 29 %-a él: ez hét nagy arab várost jelent, melyekben tel­jessé vált a palesztin ellenőrzés. A B- körzetbe palesztin falvak kerültek, elvi­leg itt közös palesztin-izraeli ellenőrzés van. A C körzet (ez a Nyugati Part 74%- a) izraeli ellenőrzés alatt maradt, eze­ket speciális utak kötik össze Izraellel.

Jichak Rabin miniszterelnök meggyilkolása, majd a Netanjahu-kabinet megalakulása lelassította a politikai megoldások keresését. Az új kormány „kedvezményezett nemzeti körzetek­nek” minősítették a Területeket. Másfél éve, Camp-Davidben Ehud Barak ak­kori baloldali izraeli miniszterelnök (sa­ját lakossága ellenében) óriási enged­ményeket ígért Arafatnak: a települé­seket összevonták volna pár blokká, és – bizonyos kompromisszumok beikta­tásával – még Jeruzsálem keleti felét is megkapták volna a palesztinok. Arafat ekkor új követeléssel állt elő: tudva lévő, hogy a zsidó állam kikiáltását kö­vetően hatszázezer arab menekült el Iz­raelből, és e népesség létszáma az év­tizedek alatt hárommillióra nőtt: ezek „visszaengedését” követelte Arafat, rá­adásul eredeti otthonaikba. Ezt az izra­eli fél nem tudta elfogadni, mert szá­mára öngyilkossággal ért volna fel: az ország lakosságának felét kitevő, ellen­séges emberek tömegeinek befogadá­sa (nem számítva a Hinterlandként funkcionáló arab államokat) felszámol­ta volna Izraelt. A tárgyalások ezen a ponton meg is szakadtak, azóta pedig a Területek jogállásában nem történt semmilyen változás.

A jelenlegi helyzetben a palesztin arabok számára sem túlzottan kelle­mes az ottani élet. Hiába van minden nagyváros a kezükben, az izraeli hadse­reg – egy-egy merénylet után – lezárja a városokat egymással összekötő utakat, és elszigeteli egymástól az ott élőket. Izrael nem nagyon tud mást tenni, a pa­lesztin lakosság közel hetven százaléka támogatja az öngyilkos merényleteket, a különféle iszlám szervezetek, így a Hezbollah és a Hamasz által is uszított lakosság korlátlan Izraelbe történő áramlása pedig biztosan megfelelne az emberi jogi elvárásoknak, nem úgy az ország biztonsági érdekeinek: még több merényletet követnének el izraeli civil lakosok ellen. A politikai létbizony­talanság és a roppant ellenséges légkör a telepesek életét teszi nehézzé. Az an­nak idején olcsón lakáshoz jutottak – egy esetleges felszámolás után – állami kárpótlásban reménykedhetnek. A tele­pesek az izraeli társadalom leginkább viták kereszttüzében álló alakjai, akikről külföldön sok igaztalan hír ke­ring, az izraeli baloldal és a palesztinok pedig főleg őket vádolják a konfliktus kiterjesztésével.

De hogyan néz ki egy település közelről?

Tomi Jichak magyar ajkú is­merősöm, aki a Hebron melletti Kirjat Arba településen lakik, jemeni zsidó eredetű feleségével együtt magától ér­tetődő természetességgel osztotta meg velem házát a Sabbat tiszteletére. A Je­ruzsálemtől mintegy harminc kilomé­ternyire fekvő településre az izraeli kor­mány által épített út vezet, amire azért volt szükség, hogy a telepesek biztonságosan közlekedhessenek.

De hogyan is jutunk el a Területekre? Ciszjordániába is az Egged izraeli busztársaság járatával mehetünk. A jeruzsálemi Jaffa-útról induló 160-as buszt speciális golyóálló üveggel szerelték fel, elülső ablakán pedig védőrács van. Ennek ellenére szinte minden további probléma nélkül vihettem fel táskámat a buszra, senki sem kérdezte meg, hogy mi van benne. Az előző izraeli kormány a dél-jeruzsálemi Gilo város negyedénél alagutat épített a Területek felé, ami egyértelmű határ. Onnan kijőve, a szintén az izraeliek által épí­tett úton a sofőr idegesen pillantgatott balra és jobbra, az út mentén lévő pár arab kocsira rádudált, majd nagy ívben kikerülte azokat. A sofőr reakciója ért­hető: ismert technikája az öngyilkos merénylőknek, hogy a robbanószerrel megrakott autóval nekihajtanak bu­szoknak. Arról nem is beszélve, hogy minden héten lőnek le orvlövészek olyan izraelieket, akik személygépko­csival vagy motoron utaznak. A sűrű katonai ellenőrző pontoknál átenged­ték a buszt: a talpig felfegyverzett kato­nák több helyen úttorlaszokat emeltek. A veszélyes vidék még szép is lehet, Júdea hegyei és dombjai, mintha ügyet sem vetnének az éppen aktuális villon­gásokra, zölden pompáztak a júniusi napsütésben.

A településen Tomi várt rám. Nyuga­lom és béke honolt, csak a házak körü­li szögesdrót és az érzékelhető katonai jelenlét utalt a feszült helyzetre. Ven­déglátóm fia, a hebroni jesivában tanu­ló és arabul is beszélő Jonatán a konf­liktust természetesnek tartók mozdula­tával mutatta meg azt a helyet, ahon­nan az arab orvlövészek lőtték a falut, és ahol a hadsereg – válaszul – kikap­csolta az áramot.

Tomi 1969-ben érkezett Magyaror­szágról Izraelbe, felesége jemeni szár­mazású. A családban inkább az utóbbi hatás érezhető, bár Tomi édesanyja délutánonként Gelléri Andor Endrét és (ha van) magyar lapokat olvas, ám a júdeai hegyek között gyakrabban hang­zanak fel a jemeni arab-zsidó imák és énekek, mint a magyar-zsidó sirámok. A konyha is jemeni: csípős leves, nagy olajos pita és zöldségek várják a meg­fáradt vándort. A házaspár közösségét az izraeliség formálta meg: a héber nyelv és a vallási hagyomány köti össze a teljesen más kulturális és szociális miliőből érkezett embereket. A pár – mint sokan mások – az 1977-ben uralomra jutott jobboldali Likud-kormány regnálása alatt került Ciszjordániába, és így a telepesek nem csak, a jobbol­dali párttömörülésre szavaznak, de a baloldali és velük nem túlzottan szim­patizáló Ha’Arec („Az Ország”) című na­pilap helyett a Makor Rison („Első for­rásból”) nevű jobboldali orgánumot ol­vassák. Tomi azt mondta, hogy a tele­pek vonzásához az is hozzájárult, hogy a júdeai hegyekben (itt 900 méter fölött vagyunk) nagyon jó a levegő, hasonló a jeruzsálemihez: a nyári 30-35 fokos száraz nappalt hűvös esték vált­ják, s a csípős éjszakákon a kiskabát vagy a pulóver is elkél. A klíma így sok­kal elviselhetőbb, mint a metropolisszá növekedett Tel-Avivban, ahol a beton­rengetegben a nagy meleget az óriási páratartalom is fokozza.

Persze Tomi a helyet maga küzdötte ki: „Ezt a házat több éven át a saját ke­zemmel építettem” – mutat büszkén otthonára, amelyet kényelmesen be­rendezett magának és családjának. Ar­ról is beszélt, hogy – hasonlóan az ara­bokhoz -, a „hegyi emberek” nem moz­dulnak olyan könnyedén, ragaszkod­nak a földjükhöz. Ez magyarázza azt, hogy minden nehézség ellenére marad­ni akar.

A dombokra épült és több ezer lako­sú Kirjat Arba vallásos település, vallá­sosság nélkül nem is lehetne elviselni az állandó politikai feszültséget. Há­rom, ráadásul építészetileg rendkívül modern zsinagóga található a települé­sen: askenázi (európai zsidó), jemeni és szfárádi (ma mindent szfárádinak neveznek, ami nem európai és jemeni zsidó). Jonatán a jemeni zsidó temp­lomba vitt el engem, hiszen édesanyja révén ehhez a közösséghez erősen kötődik. Az imateremben imádkozó férfiak ütemes kántálása betöltötte a termet, a semmihez sem hasonlítható jemeni rítus egy pillanatra – mintha va­lami varázsszőnyegen lennénk – a messzi Arábiába röpített vissza minket. A jemeni zsidó közösség ősrégi, egyes tudósok a bibliai Sába-királynőig teszik vissza eredetüket. A középkor nagy zsi­dó vallástudósa, a XII. században élt Majmonidesz „Jemeni levél” néven írt levelet, ami jelzi, hogy már akkor komoly zsidó közösség élt ott. A környe­zetükkel békében élő jemeniek főleg kézművességgel foglalkoztak, és egé­szen Izrael kikiáltásáig komoly problé­máik nem voltak: ekkor viszont több pogrom is volt az ország városaiban, így a jemeni zsidóság nagy része – na­gyobb részt messianisztikus elvárásai okán is – kivándorolt a zsidó államba.

A jemeni zsidók egy része telepes, de nem mindegyikük. Bár a szélsősé­ges palesztinok szerint minden zsidó telepes Palesztina földjén. Ezt a nézetet maguk a telepesek is osztják: csak szá­mukra az Erec Jiszrael-i letelepedés (hitjasvut) a messiási idők kezdetét je­lenti. Hitüket lassan erodálja a nagypo­litika és a létüket fizikailag is meg­kérdőjelező erőszak: ma a Területek zsidó telepesei a nagypolitika, azaz a történelem foglyai.

Novák Attila