Teccig tudni

Teccig tudni, itt valamit nem értek, hirtelen olyan más lett minden. Egy azonban stabil maradt, mint a hajdani béketábor, ugyanis mindenért továbbra is én vagyok a hibás. Én voltam és én maradtam.

Igazság szerint ez egyáltalán nem új dolog, már illene is megszoknom, ha lenne bennem egy kis jóakarat. De nincs. Talán hiányozna is az a mindig kijáró, bátorítóan vállveregető, gúnyosan becsmérlő, folyton mocskolódó szó, amit lépten-nyomon a fejemhez vágnak.

Ami rossz volt, azt mind én csináltam, én terveztem, én építettem és én tettem tönkre. Miattam jár ritkábban a hatos és válik egyre kellemetlenebbé közép-kelet-európai helyzetünk. Mindez igaz lehet, hiszen egyre többen mondják. Itt élünk úgy tízmillióan, és akkor én meg körülbelül hetvenkilencezerkilencszáz-kilencvenkilenc tönkretesz mindent: az egész keresztényi, patyolat tiszta erkölcsű, angyalhajas Magyarországot.

Szánom-bánom, és beismerem, ami rossz volt, azt én találtam ki, és én csináltam meg egyedül. És a többiek? Valószínűleg házon kívül voltak eközben, vagy talán hazán kívül, vagy talán sehol.

Nehéz megmagyaráznom a bizonyítványom, mert én mindig a haszonélvezőkhöz tartoztam. Engem itt – ugye – csak ajnároztak, dédelgettek, simogattak …

A magyar süvegeken én voltam a csalánbokréta, én, a betolakodó, a nemzetidegen, a zsidó. Van is mit szégyellenem – vagy van esetleg valaki, aki velem együtt vállalja? Mert egyedül valahogy nehezen viselem a bűnbak-szerepet. Szívesen megosztom ezt mindenkivel. Szárba (talán ékezet nélkül helyesebb len­ne?) szökkenő demokráciánk is engem talált meg, hogy példálózzék, s miközben a keresztény erkölcs tisztaságát hirdeti a zsidó származású professzor és elnézően legyint, ha a „törpe kisebbség” tiltakozik a sárral, mocsokkal dobálózás ellen -, alakul, épül a „keresztény” Magyarország, az igazi magyar szellem.

És ehhez én csak asszisztálok; figyelek, és megállapítom, hogy nem lesz semmi baj, mert ezek csak szavak, és attól még nem kell megijedni… És különben is, soha nem ismétlődhet meg, mert… Mert???

Szégyellem magam. Szégyellem magam ebben a mindig emberközpontú, mindig olyan fejlett, mindenkor élen haladó, a nemzetiségeket, a vallásokat, a humanitárius eszméket annyira tiszteletben tartó, egyedülállóan toleráns országban – kilógok a sorból, én, egyedül, vagy talán mi, egypáran.

A földnek ezen a pontján a leglegsúlyosabb elmarasztalás, bélyeg, átok, ha valakire azt mondják, hogy zsidó. Ez után már nincs semmi. Lehet az illető őskeresztény, lehet egy mozgalom radikális, ha félnek tőle és mocskolni akarják, a fő átok és vád rá, hogy zsidó.

Teccig tudni, valahogy elegem lett. Nem igaz, hogy Auschwitz után nincs költészet, mert Auschwitz után van Auschwitz is. Szemünk előtt „virágzik” újra az aszfaltra festett új „irodalom”, világítanak a falakról a frissen mázolt horogkeresztek, a Dávid-csillaggal megcsúfolni kívánt fejek. Valami megint készül? Teccig tudni, szerintem nem is a rendszerekkel lehet itt a baj, hanem… mindannyiunkkal. Vagy talán – mégis velem??!

Vajda Róbert