Távolítás

A kétkedő kérdés, amely Koltai Lajos, a kiváló operatőr első rendezésének hírére egyre markánsabban fogalmazódott meg az emberben – hogyan lehet Kertész Sorstalanságát mozgóképpé formálni? -, a film megtekintése után egyre élesebben merül föl. A Nobel-díjas regény nyelv­teremtő nagysága, különleges perspek­tívája miatt válhatott a modern magyar irodalom ékkövévé. Eseményeket, tör­ténéseket ír le, egyenes vonalon halad előre az időben, de tartalma mellett el­beszélőmódja számít kiemelkedő érté­kének. A regényből, az ismert előzmé­nyek után Kertész Imre maga írt film­forgatókönyvet, amely könyv alakban meg is jelent 2001-ben. Különös olvas­mány volt ez, oly módon meglepő, mint amikor valaki hirtelen egész más szög­ből lát egy jól ismert arcot, tájat, tárgyat – a regény bűvös anyagába, nyelvi szö­vetei közé mintha erős fényű lámpával a kezében hatolt volna be (bő negyed­századdal később) szerzője.

Koltai filmje alázattal, lelkiismerettel ragaszkodik a regény, és kiváltképpen a filmforgatókönyv jelölte szikár nyomvonalhoz. Hű hozzá, ameddig csak lehet, de szinte minden egyebet le- hánt, elhagy, felcserél és levált. A re­gény nyelvét, a minden más irodalmi nyelvtől elütő, sajátos elbeszélői módot nem emeli át, nem adaptálja, nem termékenyül meg általa. A Sorstalanság című regényre sajátos, rendhagyó, kli­séktől mentes vizuális nyelv megalko­tásával kellett volna „felelni” – ehelyett Koltai alapvetően (számos, az egészet sajnos meg nem mentő apró bravúrral, remek kicsi töredékkel gazdag) meg­szokásban utazik. A regény kíméletlen közelképekben, a hatmillióból egyetlen sorsát láttatva, létfilozófiává emelve ábrázolja a vészkorszakot. Kertész szá­mára „az apró dolgok fontosak”, szö­vegének részletessége, tűélessége, rea­lizmusa által vagyunk képesek mi, érintetlen befogadók, egészen különös azonosulással, szinte a sorstársi élmé­nyig eljutni. Mert a regény megkínoz, míg a film legfeljebb megrendít.

Koltai Lajos rendezésének egyik leg­súlyosabb terhe Ennio Morricone zené­je: e kompozíció a magyar filmtörténet egyik legnagyobb tévedése. Émelygős, felszínesnek ható rutinmunka, pánsípos-okarinás révület, aminek Kertész világához bizony semmi köze: emelke­dettségre törekvése idegen az eredeti alkotás minden betűjétől. Schnittke, Gorecki, Kurtág, Ligeti, Pärt Kelet-Közép-Európája hemzseg a (megnyomo­rított életű) komponistazseniktől – a választás érthetetlen.

Nagy Marcell Köves Gyurija igen sokat ment a filmen: az élete első film- szerepét játszó fiú megfelelt a roppant kihívásnak: története gyakran egészen kiválik, izolálódik a film szövetétől. A halál torkában felnőtté váló, megroppantott, megnyomorított gyermekem­ber rettenetes drámáját láthatóan ko­molyan sikerült átéreznie. Különös kérdés, hogy a regényt olvasva, annak szövege kinek a hangján is szólal meg bennünk. A monológot először kamaszként, később a Nobel-díj átvétele idején olvastam. Mindkétszer egy fel­nőtt ember – a visszaemlékező – hang­ját hallottam. A filmben a tizenöt éves Köves Gyurit alakító szí­nész a narrátor. Lehet, hogy ez csak engem ejtett zavar­ba, lehet, hogy (ma újra) le­hetetlenség elképzelni, hogy mindaz egy gyerek­kel, sok százezer gyerekkel megeshetett. De a der­mesztő tényt, a gyermekholokausztot nem tette átélhetőbbé a „látszó színészként” bizony kategóriákkal jobb főszereplő hangja.

A regény természetességként kezeli a népirtást, Köves Gyuri haláltábor-honvágya, a budapesti villamosban, a „demokratikus lap” újságírójával foly­tatott beszélgetésének abszurditása, egyszerűen elsikkad a filmverzióban. Előbbi párbeszéd a könyv egyik legzaklatóbb, legkeserűbb, mesterien megírt momentuma. A filmben Lukáts Andor izzadó-lánglelkű zsurnalisztá­jának túlhabzó, tolakodó, együgyű részvéte szinte fel sem tűnik. Igazán nincs mitől elütnie.

Az emberi lélek talányait, a jó em­ber-rossz ember felosztást cáfoló ha­táreset-karakterek némelyikét remek színésszel, sikeresen filmre vitte a ren­dező. E figurák – így Szarvas József csepeli csendőre, vagy M. Kecskés András munkácsi „finn”-je – lenyű­göznek. Koltai Sorstalanságában a magyar színművészet színe-virága ját­szik: a legapróbb szerepeket is kiváló színészek keltik életre, roppant alázattal. Harkányi Endre, Kishonti Ildikó, Haumann Péter, Rajhona Ádám, Be­nedek Miklós, Máté Gábor, Bán Já­nos, Gazsó György, Schell Judit, Lá­zár Kati, Gyabronka József és a többi­ek alakításai önmagukban mesteriek. Zsótér Sándor – mint a haláltábori pe­ronon életről és halálról döntő orvos­tiszt – másfél perces jelenlétére nem találni szavakat: játéka delejező. A Citrom Bandit megformáló kolozsvári színész, Dimény Áron szintén remek. Hátborzongató jelenés az appelen bil­legő-hullámzó tömegben feltűnő tánc­művész, Ladányi Andrea.

A megrendülés katarzisa hiányzik talán leginkább ebből a filmből: nem enged közel a sorshoz-sorstalansághoz. mert hiába igyekszik, hogy lep­lezze önnön monumentalitását, nem segít átélni, hogy mindaz, amiről Ker­tész ír, mindössze hat évtizede történt meg, itt. ahol élünk, vagy karnyújtás­nyi távolságban. Auschwitz-Oswieczim hat óra kocsival Pestről. Hogy ha­zánkban még mindig havonta kerül­nek elő a földből világháborús bom­bák és csontok, hogy innen félmillió ember hiányzik, és hiányoznak meg nem született gyerekeik és unokáik, az utcákról a lépteik nesze. Aki látta a közelmúltban az Auschwitz-Birkenauban, a tábor felszabadulásának 60. évfordulóján tartott megemlékezés ké­peit, az evidens, dermesztőén egysze­rű performanszot, amint lángba borult a fél kilométer hosszú vonatsín a ba­rakkok közt, majd fénnyel-hanggal egy vonat érkezésének illúzióját kel­tették, az tudja, miféle megrendítő, ne­mes egyszerűségről beszélek.

Káprázatos képek, remek színészi pillanatok sokaságát kínálja Koltai Lajos rendezése, miközben gyakran távol tartja magát a regény örök-kényelmetlen igazságaitól. A természetességtől, a „saját holokauszt” holtig levethetetlenségétől, attól, hogy min­dahhoz, ami akkor történt, személyes, örök közünk van. „Mert úgy érzem, hogy amikor Auschwitz traumatikus hatásán gondolkodom, ezzel a mai ember vitalitásának és kreativitásának az alapkérdéseihez jutok el; s Auschwitzon gondolkodva így, talán para­dox módon, de inkább a jövőn, sem­mint a múlton gondolkodom” – fejez­te be stockholmi beszédét Kertész.

Halász Tamás

A Szombat következő számában inter­jút közlünk a film rendezőjével, Koltai Lajossal.