Tarbay Ede versei

Tarbay Ede

Ábrahám

Most úgy idézlek, ahogyan megéltem

a csönd-határok közti burok-létet,

mit átszakított szikrázó élénkséged.

Majd újra semmi. Rám néztél. Keményen.

 

Egy mozdulatban vadul villámlottál,

és visszaizzott közöttünk az élet,

míg rőzsetűztől magas lánggal égett

az áldozatra váró üres oltár.

 

Csak álltam ott, mert nem tudtam követni

a ki nem mondott mélyre merülését,

s bár mérőónként hagytál vízbe esni,

 

utánam nyúltál. Bennem újra békéd.

Kezed fogását véltem felismerni,

a megújulás perzselő kötését.

 

Izsák

Hiszem, hogy Az.

nevezlek Istenemnek.

Ha elfogadsz,

én nem feledlek,

akár vihart,

csitulván, néma lombok,

hol ott maradt

egy ág, amit lecsonkolt.

 

Ha őrizel,

mint láb nyomát az ösvény,

és elviszel,

akár egy tárgyat vihar-örvény,

én ráteszem

szent móriai oltár

kövére életem,

mely voltál.