Múltidézés

Múltidézés

(Mezei András: Eredet. Múlt és Jövő Könyvek, New York-Budapest-Jeruzsálem, 1996, 100 oldal, 328 Ft)

Az elmúlt években Mezei András lel­kiismeretes makacssággal halad vissza­felé az időben. Az Adorno kötet versei a holocaustot idézik, s most továbblép, a szülők, nagyszülők korába. Nemcsak az érett ember életkora – amikor mind­annyian hátratekintünk -, hanem sok­kal inkább a belső kényszer vezeti, ahogy ezt legújabb verseskötete elő­szavában megfogalmazza: „Gyerekkori élményeimet, annak teljes égboltját föld alá süllyesztette a magyar holoca­ust… mindaddig, amíg én magam le nem emeltem róla mindazt, amit itt zsi­dóként átéltem, árulás lett volna halottaimmal szemben is azt a magyar ég­boltot, ami itt bennem most felszaba­dult – korábban felszabadítani.” Az Ere­det kötet versei a magyar égbolt alól azt a szeletet szakítják ki, amely a gyer­mek Mezei Andrásé volt: szülővárosát, Budapestet, a nagyszülőknél töltött he­teket. Azt a falusi életet, melyben összemosódtak a magyar és zsidó hét­köznapok, az egymásra ható életforma. Teszi, mielőtt mindez a múlt kútjában végleg elsüllyedne.

A kötet egyik visszatérő motívuma a Parasztkenyér, az „Egy karéj parasztke­nyeret szelt le / neki az anyja reggelire”, mely közösséget jelez, akár a kenyérszegés ünnepi pillanata. A Birka, kenyér kettős áhítatában fogant vers, a szertar­tással végzett birkahalál, és a teremtő kenyérdagasztás, melynek utolsó stáci­óján „fehér liszttel beszórták, / kisütöt­ték és megszegték”. A téma itt is, mint máskor, túllép önmagán: „A gyapja jó, a héja jó. / Jó a béle, a húsa jó.” A sza­vakba sűrített kép átcsap az Adorno kö­tet tényverseinek hangjába: „Trágyája elsőrendű. / A cigányé a kifolyt vér”, majd ismét sűrítés: „Dagasztóláb. Birka. Kenyér.” Mindez a Szerelmes versben shakespeare-i utalással vallomássá vá­lik: „De jó volt kenyeret szegni a jobb­kezemmel! / A veknit ballal a mellemre ölelni, (…) ha nincs rajtad ruha, / ha a balkezemmel a mellemhez szorítlak”. A kenyérmotívum végül földivé, és mégis kozmikussá tágul: „búza, liszt, kemen­ce, / kenyér: ez az átkozott-áldott Kár­pátmedence, / melyben, amíg jó volt a jobbkezem észre se vettem, / hogy mennyire szeretlek!”, de az „aranyló bú­zatáblák” képében Juhász Gyula is fel­dereng.

A versek hangja, világképe mögött Kiss József nyelvi és témaazonosulása is érzékelhető (Kubikusok, zsellérek, A gyerek, Antik, Ősöm szokása). Ez a vi­lág mintha állna a századvég-századfor­duló peremén, amikor még minden bé­késnek tűnt, de a valóságban a parázs fölött már elkezdte hamut ziláló, pusz­tító munkáját a szél. Ez a gyerekkori fe­nyegetettség-érzés olykor áttételesen megfogalmazott (Helyzetkép), máskor (éppen csak érintett, mint a Legelő szimbólumában, vagy a Talpam nyoma kezdő soraiban: „Mezítelen talpamat a földtől / nem választotta el anyag, / azt hittem, hogy a föld fia / vagyok, s nem féltem semmitől.” Az antaioszi őskép még biztató erőt ad a pucér gyerekláb­nak, testnek, mert beleolvadhat a környező gyerekvilágba, legyen parittyavá­gásról szó (Kísértés, Parittya), vagy zsákhordásról (Zsákoló), a falusi élet villanásairól (Belső kép, Ásó, Árnyék­ban, Akkor, Itatás). Ez a mindennel és mindenkivel eggyé oldódó tudat van je­len A nyájban: „gyapjas hajammal, / rejtőzködőben benn a nyájban / bol­dog volt minden oldalam, / minden fű­szálban egy dallam / hersegett”. De a kívülállás is jelen van a Tényversben: „Köpködjük meg neki! – Hallatszott / körülöttem és már szaladt is, menekült is / a kis Rozi / … / én, aki nem vettem részt a mókában, amit / nekem rendez­tek, no meg nem voltak libáim sem, / hátul kullogtam.” S ez van jelen az Ava­tás keserű emlékében, a kegyetlen gye­rektréfában, „férfi-próbájában”, mely­nek végén „az Édenből le a tarlóra / visszavittek a fiúk, talpra emeltek egy-kétszer / hátbavágtak, fejembe nyom­ták a sipkámat.”

A gyerekkori éden végleges elveszté­se, de a megnyugvás megkövetelt hite is jelen van a Hol van otthon? utolsó soraiban: „itt ráng a tested ezen a földi / magasfeszültségű árammal teli / örök, auschwitzi kerítésen / könyö­rögsz némi figyelmet, / szeretetet, mely ide temet, ahol az utolsó / zöldellő föl­di fűszál is / te vagy.” Mert a gyerekkor minden ellentmondásával (A kés nyele, Eszmélés) éden volt a visszatekintő költőnek. Erről szól a kötet címadó ver­se, az Eredet, mely egyszerre a szülő és a Teremtő, a gyerek és a jelen idejű Me­zei András: „Mint kit a vízszintesből a függőlegesbe / emelnek csecsemőként / … / ott alszom el, / ahová fölemeltek a kezek, hónom alatt, / öreg bordái­mon még ott tapad az Ő tenyere, / vá­rom, hogy Ő tegyen le a függőlegesből / vízszintesbe.” Tiszta-édeni, családi kép van jelen a Lámpásban, az Anyám vasaiban, ahogy a letisztult múlt ele­venné, összegezővé válik: „Egy ing­gomb gyöngyházfehérje csillan ide az ágy alól, / miközben mindenki másutt keresi, most már tudom, hogy / mit je­lent, hogy a tér elhajol az idő sebessé­gében.”

A kötetzáró versek egyike, a Mert volt idő… egy régi vers (Ez a házad) közel­múlttá szűkített és kibontott változata, melyben a tegnapi Budapest jelenik meg, a Vörösmarty térrel, költőivel, Zelk Zoltánnal, Nemes Nagy Ágnessel, Pilinszkyvel. Tér és idő mosódik össze a Két égbolt alak soraiban: „mint Adynak, a város / a vadonom nekem is, / de nem Párizs, hanem / Buda, Pest és a Duna // különösképpen (…) a két vá­ros // közötti acélíveken / lebegő men­nyei / Jeruzsálemben – vagyok / ár­nyékként átsuhanó // utas…” Minden­nél több a Látkép a hegyről imádságos hangja: „a tűz-melegben / zeng az Ige, belül a testben / megtestesül. A madár lába / mintha nem is a vaskereszten, / hanem a kereszt benne állna (…) A bo­ruló testi csönd mondja: / elmúlhat fönt az ég, s a föld lent, / hanem az ő örök szavának / az anyag illő porladá­sa, / leépülése mit se árthat (…) Sza­márcsikó, mit kikötöttek / az isteni elol­dozáshoz, / hol az olajfa áll magában, / s ezerszer is föl Jerichóból / minden életért egy halálban”. Ez a vers is egy régi (Példa), teljessé lombosított válto­zata, ami természetes, hiszen a múlt és jelen együtt van bennünk, ahogy a rossz és a jó a Régi új mese utolsó so­raiban: „Apám hallgatott, / majd mint­ha azt mondta volna: / ’A rossz is öröm, a baj is jó fiam’ – és a jövőt sar­kig nyitotta.”

Tarbay Ede