Tanító bestseller

Leon Uris: Exodus

A Pentateüchosz, a Tóra második könyvében foglaltatik az Exodus his­tóriája sziklánál is szilárdabb kő­táblákba vésetten. Benne Isten Mó­zes által szól hozzánk, megtudjuk, hogyan menekül el az egyiptomi rabság megalázó, ám szegényességé­ben állandó „húsosfazekat” biztosító, hosszú távon életveszélyes csapdá­jából a zsidó nép. Az ígéret földjére, Kánaánba szenvedésekkel teli út ve­zet. A kishitűek sokszor kívánkoztak vissza a biztonságosabbnak tűnő szolgasorba, melynek végső pontján az asszimilálódás vagy a teljes ki­pusztulás alternatívája várt volna a választott népre.

Joggal és találóan kapta hát Leon Uris regénye az Exodus címet. Egy hajó nyomán, mely 1946-ban brit gyűjtőtáborban fogva tartott három­ezer gyereket szöktetett volna Pa­lesztinába. Valódi céljuk ennél sok­kal lenyűgözőbb volt. Fölhívni végre a világ közvéleményét az abszurd tényre: Nagy-Britannia ott folytatja 1946-ban a zsidóság üldözését, ahol a németekkel abbahagyatták a szö­vetséges nagyhatalmak. Mindenáron megakadályozná, hogy kétezer évi hányattatás után Isten népe visszataláljon ősi földjére „Erec Izraelbe”. Az arab olaj reményében ehhez a sztálinizmus és a nácizmus infernális kínzókamráját, az ördög legször­nyűbb földi agyszüleményét, a kon­centrációs tábort is latba vetette. Nos, mint ahogy a valóságban, a re­gény hasábjain is sikerrel jár a hajó heroikusan reménytelennek látszó vállalkozása. Nem kell a végső meg­oldás kedvéért kollektív kamikaze-akcióban levegőbe röpülniük. Ez Uris regényének első szegmentuma. A mű második szférája gigantikus visszapillantás-sorozat a második vi­lágégés pokoli bugyraiba. Majd még szélesebbre tágul a horizont, s föl­tárul a múlt századi orosz pogromok elől menekülő Rabinszkij testvérek kálváriája, magán-exodusa, s ezen keresztül a cionizmus, az új Sion megalapításának genezise.

A flashbackben fölvillantott 1897-es bázeli kongresszustól (ahol Theodor Herzl eszmeileg újjáalakítja a zsidó államot) 1948-ig terjed a mű nagy történelmi horizontja. A har­madik tételben, a tönkrement brit világbirodalom utolsó „ajándéka­ként” egymásra uszított arabok és zsidók háborújának forgatagában, az Exodus robosztus hősei megtalálják a harmónia ígéretét a magánlét szfé­rájában. S valami távoli reményt: lesz majd egyszer béke az olajfák hegyén.

Leon Uris 1968-ban megjelent re­génye minden tiszteletet megérde­mel. Lenyűgöző újságírói, dokumentumregény-írói teljesítmény, ahogy az alkotó kis híján nyolcvanezer ki­lométert végigjárva, könyvtárak mé­lyén kutatva elénk tárja az új exo­dust, a cionizmus gondolatának szü­letésétől kezdve közel-, illetve immár félmúltunkig végigpásztázva az eseményeken. De mivel nem elége­dett meg a krónikás szerepkörével, s szépirodalmi művé alakította a gi­gászi méretű nyersanyagot, így olva­sója is kénytelen a nagyszabású igénynek megfelelő esztétikai mér­cét alkalmazni. Mint irodalmi mű, az Exodus markánsan magán viseli az „úthenger típusú” nagyregények minden jellegzetes fogyatékosságát. Hasonló opusok mint például Borisz Paszternák Zsivágó doktora, Kenneth Roberts Északnyugati átjárója, Woulk Zendülés a Cain hadihajón, Jones Most és mindörökké című al­kotásai. Íróik, mint az úthenger, mindent maguk alá akarnak gyűrni, ami az útjukba kerül. A művészi szelekció hiánya tehetséges, ám fe­lemás alkotásokat eredményez. Az Exodusban is, differenciálatlanul együtt élnek a totális társadalmi tablófestésre törekvő realista nagy­regény s a sorsmetszetszerű, intenzív és intim, belső teljességet megcélzó long short story (magyarán kisre­gény, kisromán) elemei. És a histó­ria folyamának erős sodrában gyak­ran eltűnik a már-már követhetetle­nül sok fő- és mellékszereplő.

Ezek után csak részletezhetünk, hiszen az Exodus minden fogyaté­kossága e kettősségből eredeztethető. Uris egyszerre törekszik lineáris cse­lekményvezetésre és flashbackekre. Ide-oda ugrál az időben. Amint föl­tűnik egy-egy új hős, éles fölvételt készít róla, kinagyítja, kívülről-belülről jellemzi. Ez hatásos és célra­vezető fogás, ami itt spekulatívnak hat. Még akkor is, ha az író hősét az eleve megadott képletnek megfele­lően cselekedteti, ha az eseménysor később rácáfol gyanúnkra.

Ám, hogy védelmembe is vegyem Leon Uris 515 oldalas bestsellerét kifogásaim ellen, azt a paradox ki­jelentést teszem: a hasonló művek óriási jelentősége éppen fogyatékos­ságaikból adódik. A bestseller, az if­júsági regény, a long short story, a nagyepika eszközeinek hibrid alkal­mazása teszi hozzáférhetővé az ilyen művekben (jelen esetben az Exodus­ban) felhalmozott ismeretanyagot szinte minden olvasó számára. Hány tanulmányt, értekezést kellene elol­vasnia különben egy „laikusnak”, aki egyszerre kíváncsi Herzl cionista teóriáira, Palesztina kialakulására, a Hagana, a Moszad Alija Bet, a Palmach, a Makkabeusok, a különböző izraeli szervezetek, harci különítmé­nyek közötti hasonlóságokra, kü­lönbségekre, a legfontosabb zsidó ünnepekre (pészach, hanuka, purim, bármicvó).

A magyar olvasók előtt torzan, az arabok javára magyarázott esemé­nyek teljes megvilágításban tárulnak föl, a felsorolt ismeretekkel együtt. A szórakoztatva tanítás szándékának megvalósulása tette bizonyára világ­hírűvé – ha nem is világszínvona­lúvá – Uris bestsellerét, amelyet Békés András fordításában olvasha­tunk.

Pósa Zoltán