Tabuk, tilalomfák, öncenzúra és asszimiláció

A háromnapos rendezvény befejezé­seképpen került sor a kerekasztal-be­szélgetésre, amelyen a résztvevők – Bikácsy Gergely (B.G.), filmkritikus; Kovács András (K.A.). szociológus, az ELTE Szociológiai Intézete Etnikai és Kisebbségszociológiai Tanszékének docense; Herskó János (H.J.), filmren­dező; Lengyel László (L.L.), politológus, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezér­igazgatója; Simó Sándor (S.S.), filmrendező, a Hunnia Stúdió vezetője – azt vizsgálták, hogy a magyar játék- és dokumentumfilmek mit mutattak meg és hogyan, milyen eszközökkel, milyen ideológiai, történeti kontex­tusba helyezve, a magyar zsidóság sorsából, életéből, problémáiból. Az alábbiakban a – Gervai András, filmkritikus vezette – kétórás vita rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre.

– Beszélgetésünkben megpróbáljuk a nagyobb összefüggéseket, a filmek hát­terében munkáló körülményeket, erőket, politikai, kultúrpolitikai indítékokat, szándékokat is valamilyen formában kita­pintani. Másrészt – ami ennek nem mond ellent – az lenne jó, ha a résztvevők saját élményeiken, emlékeiken átszűrve szól­nának hozzá a kérdéshez.

L.L: Szerintem az ezzel a témával, illet­ve a zsidó szereplőkkel foglalkozó filmek­nek három fő típusa volt. 1945 előttről a legjellegzetesebbnek azt tartom – és ez­zel lehet, hogy mindjárt a fejemre szakad az egész mozi – ahogy a Hyppolit, a lakáj sajátos kettőse tökéletesen kifejezi a zsi­dó-magyar együttélést a 30-as évek végé­ig. Az egyik oldalon itt van Schneider Má­tyás. Nem mondjuk ki, de az egész kö­zönség tudja, hogy zsidó kereskedő. A másik oldalon ott van Hyppolit, a lakáj, aki viszont – szintén nem mondjuk ki, de teljesen egyértelmű – keresztény és nem­zeti. Meg tudná tanítani ezeket viselked­ni, s ha nagyon akarnak, ők is tudnának. Szerintem azért jó a film, mert erre nem kell gondolni, viszont teljesen áthatott minket Egy pillanatra sem kérdés a két sajátos kultúra együttélése; ezt a dolgot így kezeljük, a kulturális közegünkben ez van. Érdekes kérdés – amit persze nem szabad feltenni – , hogy mit csinált a lakáj 1944-ben; esetleg rejtegette, esetleg feljelentette a gazdáit.

A másik filmtípus a Budapesti tavasz: a szegény szerelmesek sajátos vegyes párosa. Szerintem egyébként állandósult forma a vegyes páros. Itt van egy szeren­csétlen nő, akit el akarnak pusztítani. A dolog lényege, hogy mi tulajdonképpen ártatlanok vagyunk, tehetetlenek. A ma­gyar katonaszökevény éppúgy szeretné megmenteni, de hát mit tehetünk. Ez tör­tént itt 1944-ben. A harmadik típus, amit nagyon sokat megcsináltak a Jób lázadá­sától a Szerencsés Dánielen át az Eldorádóig, hogy egy gyerek szemén keresz­tül nézzük az egész helyzetet Az unoka kisfiú, 7-8 éves, esetleg kislány; a nagy­papa nagyon karakteres, ez néha Major Tamás, máskor Zenthe Ferenc. A lé­nyeg az, hogy egy ártatlan kicsi gyerek előtt föltárul a világ, amely nagyon csú­nya; a nagypapáról kiderül, valójában zsi­dó és csúnya bácsik elviszik. A holo­causttal nincs az a szembenézés, mint a Hideg napokban a szerb és magyar civilek Dunába lövésénél, itt áll egy csendőr, és puskatussal beleveri a va­gonba az embereket, egy-kettő, a tizen­kettedik ütést is látom. De, hogy mit gon­dol a csendőr, a katonatiszt, s főleg az a zsidó, akit belevertek puskatussal a va­gonba, nem láttam. A Szerelmesfílmben elmeséli egy nő, hogy lőtték bele a Duná­ba őket, de azt, hogy valaki áldozatként szembesülne ezzel magyar filmben, nem látom, s másik oldalról a gyilkost se lá­tom. Az volt a hamisítás az elmúlt kor­szakokban, hogy ez az oldala nem jött ki, mint ahogy megjelent néhány regényben és Bibó Istvánnál.

– Ezt a kérdést szeretném feszegetni: meglehetősen sok film készült zsidó té­máról, úgy számolom, legalább 50 játék- és dokumentumfilm foglalkozik direkten a zsidó problematikával, ezek közül nagyon sok a holocausttal, nagyon fájó do­lognak érzem, hogy olyan Hím viszont nem készült, ami a morális felelősség, a nemzet felelősségének a kérdését vizs­gálta volna.

Egy nagy közös kompromisszum szerint ez a kérdés nincs

K. A.: Szembetűnő a különbség akö­zött, ahogy a zsidók a lengyel és a magyar filmben megjelennek. A lengyel filmben úgy jelennek meg, mint vonzó, misztikus, kihívó, de a lengyel társadalmon kívülálló alakok. A magyar film pont az ellenkező­jét sugallja Azt, hogy ezek a zsidók a ma­gyar társadalomhoz tartoztak, annak vol­tak a tagjai. És akkor történt valami, ami megzavarta ezt a szimbiózist Ez súlyos és fájdalmas dolog, s valahogy vissza fog állni, helyre fog billeni. Az Apám néhány boldog évében van két nagy, metaforiku­sán szimbolikus jelenet Az egyik, amikor a kisváros zenekara összeáll a felszaba­dulás után. Mindenki, a burzsuj és a mun­kás, a gazdag és a szegény, a zsidó és a keresztény együtt zendít rá a szimfóniára. A másik a karácsonyeste, aminek még rá­adásul vallásos dimenziója is van. Ezt a zsidó főhős családjáról megfeledkezve a kocsmában tölti, együtt lerészegedve vá­rosbeli tisztelőivel, akik társadalmilag, vallásilag, mentalitásukban mások, mint ő, de mégis maradéktalanul maguk közé tartozónak tekintik, és ő is egynek érzi magát velük. Mindkét jelenet azt sugallja, hogy itt tulajdonképpen helyrebillent a nagy egység, amit valami időlegesen megzavart Az azonban nem derült ki a filmből, hogy mi zavarta meg, hogy kik is zavarták meg, és mit is csináltak akkor a “városlakók”. A fontos az, hogy most újra minden visszazökkent arra a jó útra, amelyiken korábban is haladt Szerintem ez az a szemlélet, amin belül nem jelen­het meg az, amit a Lengyel László rekla­mál. A Két félidő a pokolban című filmben a magyar fasiszták, a keretlegények karikatúrák. Az a magyar antiszemita, aki­ről Lengyel beszélt, nem jelenik meg a magyar filmben, pedig nagy szükség len­ne rá, hogy feltűnjön, belülről ábrázolva, mert csak akkor lehetne megérteni ezt a történetet

Megjelenik, de csak mondjuk a pus­katus szintjén, még a Jeles filmjében, a Senkiföldjében is csak villanásnyira.

HJ.: A kérdés ennél mélyebb, ahogy Bibó is mondta. Egy körülbelül 100-150 éves együttélésnek a nagyon komplikált ellentmondásai – ami a Hyppolit, a lakáj kapcsán elhangzott – 1945 után nincse­nek benne a magyar filmben. Arról lehe­tett volna filmet csinálni, hogy a csendőr verte az öreg zsidót vagy a gyereket Fő­leg azok csinálhattak volna, akik a csend­őrt ismerik jobban. Aki a zsidót ismeri jobban, annak pedig azt kellett volna megmutatni, hogy miért nem volt ellenál­lás, miért volt ez a borzasztó megalázottság. Mindkét magatartás bemutatása hi­ányzik. Hogy mi történt itt akkor, erre sen­ki nem felelt. Se szociológiailag, se filozófiailag, se a filmekben, még egy bizonyos fokig az irodalomban se.

Talán az is ok, hogy ez a problemati­ka annyira feldolgozatlan szociológiai­lag, történetileg?

HJ.: Nem. Az ok, hogy egy nagy közös kompromisszum szerint itt ez a kérdés nincs. Mert, úgy érezzük száz évre vissza­menőleg, hogy ez a kérdés elintéződik, ha mindkét fél hallgat. Aztán minden tíz-tize­nöt évben egyszer az egyik nem hallgat, és akkor mindenki megijed, hogy az isten szerelmére, hogy mondhatsz te ilyet?!

Csak adalékként ehhez a kérdéshez: túl azon, hogy nincs magyar Hím a morá­lis felelősségről, de annak mi lehet az oka, hogy az e témakörben valaha szü­letett legkitűnőbb – ma már klasszikus­nak számító – alkotást, Claude Lanzmann 1985-ben készült, s a világ számtalan országában bemutatott filmjét, a Soah-t nálunk a mai na­pig nem sugározták?

L.L.: Mert, akkor ez ránk is vonatkoztat­ható. Nézzen szembe magával, aki akar. A franciák és az osztrákok egyébként ugyanazt játsszák, mint a magyarok. A né­meteknek minden okuk megvan a meg­bánásra, nekünk viszont semmi. Helyet­tünk majd a németek elintézik. Tehát ők készítenek majd egy filmet, mi bemutat­juk, ezzel letudtuk. Végül is, nálunk is a németek csinálták a kalamajkát: ha nem jöttek volna be, mi még mindig ölelget­nénk egymást Itt a probléma, s ezért is gondolom, hogy ezeket a filmeket nem­csak 1948-ban kellett volna megcsinálni, még mindig meg kell csinálni. Ha egy tár­sadalom nem tudott szembenézni a saját ügyeivel 1945-ben, akkor nem tud 1999-ben, és 2000-ben se. Tehát még mindig aktuálisak lennének ezek a filmek.

H.J.: Ide azokkal a filmrendezőkkel, akik ebben az ügyben mondhatnának va­lamit, mert a Jelesé az utolsó generáció, amelyik még gyerekként részt vett ebben. Nem spórolhatjuk meg, hogy ezt a problé­mát száz évre visszamenően, és most már hatvan évre előre, irodalomban, film­ben és mindenféle műfajban megnézzük.

B.G.: Érdemes elválasztani a játékfil­met és a dokumentumfilmet Az a véle­mény kezd bennem erősödni, hogy játék­filmben ezt nem lehet megcsinálni, min­dig hiányérzetünk marad. Hozhatnánk példát Jelestől Spielbergig. Viszont a magyar dokumentumfilmben nagyon sok kísérlet van erre. Például Ember Judit: Pócspetri, Ne vígy minket a kísértésbe, Sára Sándor: Pergőtűz, és Forgács Pé­ter több filmje. Készült film a zsidómen­tő főhadnagyról, Reviczky Ádámról is.

– Nagy probléma, hogy a dokumentumfilmeket moziban nem mutatják be, azo­kat legfeljebb az MTV és a Duna Tv sugá­rozza éjszaka.

Egy néző: A sugárzási idő bizonyos fo­kig cenzúrát jelent.

A filmes feldolgozatlanság oka a kérdés társadalmi feldolgozatlansága

LL: Én úgy gondolom, hogyha ez a do­log nincs játékfilmen földolgozva, akkor a közönséghatása a nullával egyenlő. Ez megint visszavezet ahhoz a vitához, hogy Spielberg hozzányúlt ehhez a témához, és csinált belőle egy olyan filmet, amilyet csi­nált, s a világ – ebbe beleértve Magyaror­szágot is – tulajdonképpen ennek révén értesült a témáról. Arról, hogy mit jelentett a holocaust Friderikusz Sándor be tu­dott mutatni egy játékfilm erejű dokumen­tumfilmet Martin Borman fiáról, amit hatmillió ember nézett meg. Soha többé nem fog előfordulni, hogy ilyen témáról ennyi ember nézzen meg egy filmet. Azt tartom problematikusnak, hogy ez a téma olyan mértékben távolodik – nemcsak tör­ténetileg, hanem minden szempontból – hogyha ezzel a filmrendezők nem kapnak észbe, ez a téma a magyar filmgyártásban feldolgozatlan marad.

– Simó Sándortól kérdezem mint stúdi­óvezetőtől, hogy az olyan fajta filmek té­májával, forgatókönyvével, amit Lengyel László hiányolt, meg amit mindannyian hiányolunk, jelentkeztek-e, megkerestek- e a rendezők?

S.S.: nem. Ezt a fajta játékfilmet nem nagyon lehet elvárni, ezt a témát nem na­gyon sikeresélyes dolog feldolgozni. Álta­lában azok a dolgok ritkán szoktak játék­filmben használhatóan megjelenni, ame­lyeket egy társadalom nem dolgoz fel va­lamilyen használható szinten. Ezeket az ember valamilyen módon értelmezi, szemben a dokumentumfilmekkel, amely tulajdonképpen a tények csoporto­sításának egy lehetősége. „Midőn a vér” című dokumentumfilmem a vérvádakról szól, arról, hogy két-három évvel a hábo­rú és a holocaust után Magyarországon zsidó pogromok voltak. A film néhány je­lenetének tanúsága szerint a még fellel­hető tanúknak semmiféle szembenézési készségük nincs. De nem volt 1944-ben sem. Ez felveti azt a kérdést, hogy annyi­ra homogén fogalom az antiszemitizmus? Ezzel az egy szóval mindenféle magatar­tásokat be tudunk söpörni? Mondanék egy példát: legalább 15 évvel ezelőtt Bruck Edit elmesélte nekem hazalátoga­tása történetét. Meg is írta. És B. Révész László csinált filmet belőle. Bruck egy nagy fekete autóval végigment a falujá­ban, az ajtók becsukódtak mögötte. Mi­után kiszállt a kocsiból, elkeseredetten, sí­rással küszködve, valahonnan előkevere­dett egy néni, és azt kérdezte, te nem a Bruck Editke vagy? És pillanatokon belül lassan kinyíltak az ajtók, előjött a falu, és elindult egy menet. Az írószövetség feke­te Volgájának csomagtartóját dugig meg­rakták kolbásszal, tojással, mézzel stb. Úgy gondolom, ennél példásabb jóvátételi történet Magyarországon nem volt El­meséltem ezt egy társaságban, és mi volt a válasz? Látod, milyen rendesek az em­berek! Ez a veszély erősen fennáll, ami­kor az ember egy ilyen történetet el­mond.

K.A. Ha tragikus dolgok zajlanak le egy ország történetében, akkor azokat később a kollektív emlékezet feldol­gozhatja, és a feldolgozás folyamata so­rán ellenanyagot is kitermelhet hasonló történések újbóli bekövetkezte ellen – ezt mutatja a német példa. Mindez Magyarországon nem történt meg. Marad, mint alternatíva, a felejtés. Jön egy kö­vetkező generáció, amelyik nem tud semmit az egészről. Olyannyira nem, hogy azokat a szavakat se tanulja meg, amelyekkel ezekről a dolgokról beszél­ni lehet. Felmerül a kérdés: ha már elmaradt a feldolgozás, nem jobb-e a fe­lejtés, mint bármi más?

L.L.: Én azt gondolom, néhány nagyon szép film készült, amelyeket nem ezen az alapon nézünk. Mondok egy egészen tri­viális példát. Makk Károly szerintem leg­gyönyörűbb filmje a Szerelem. Ott valójá­ban a mama és fia zsidók, amit az öreg­asszony csodálatosan el is játszott a sajá­tos, kettős kultúrájával. A film ügyesen nem mondja ki, hogy miért beszél az öregasszony törve magyarul. Törőcsik Mari megint igazi magyar parasztlány, akinek el kell hitetnie valami olyasmit, ami bizonyos szempontból egy kvázi ho­locaust. Ahogy az anyósához fordul, ahogy titkolja előle ezt a szörnyűséget, a Szerelem csodálatosan oldotta meg. Va­lami olyat mutat fel a film ebben a kettős viszonyban, amiről a Hyppolit kapcsán beszéltünk. Makk emberábrázoláson túl­menő legnagyobb erényének azt tartom, hogy a tárgyi világot remekül idézi meg. A tárgyi világ jelentős részét egy sajátos zsi­dó kultúra hozta létre. Nagyon érdekes, hogy ez hogyan él tovább.

S.S.: A Szerelemben persze csak az tudta ezt a dolgot beazonosítani, aki is­merte Déryt, a származását, a legendári­umba tartozó, de valós történeteket. És ez nagyon sok dologgal így volt.

– Ezek a filmek tulajdonképpen mind retrospektíve, a múltban játszódnak, a múltat idézik fel. Nagyon kevés, vagy ta­lán egyetlen olyan filmet se találni az el­múlt évtizedekben készült zsidó temati­kájúak között, amelyek jelen idejűek let­tek volna, s azzal foglakoztak volna, hogy mit jelent zsidóként élni, mit jelent a zsidó identitás, vagy az asszimiláció. Ennek a problémának egy alfejezete, hogy sok filmhősről a rendezők csak sej­tetik, hogy zsidók. Heller Ágnes A zsidó irodalom létformái című tanulmányában a zsidótlanított zsidóról beszélt. Mi az oka, hogy sok filmben ilyen rejtőzködve, személytelenül jelennek meg a zsidók?

„Dehogy vagyok, kérem, zsidó, csak ma olyan rossz napom van”

B.G.: Heller Ágnes tanulmányában azt bizonyítja, hogy Déry Befejezetlen mon­dat című regényének – hasonlóan a Sze­relemhez – nyilvánvalóan zsidók a hősei, de Déry gondosan ügyel arra, nehogy ez kiderüljön. Ebben nagyon sok elemezni való volna. Heller Molnár Ferenc Pál ut­cai fiúk című regényében, a Nemecsek fi­gurájában is zsidót vél felfedezni. Nem tudtam a tanulmányt ilyen mélységekben követni.

H.J.: Csak Geréb, az áruló zsidó.

B.G.: Van egy Weiss nevű figura is.

– De azzal egyetértenek, hogy jelen idejű történetek nem készültek?

B.G.: Gondolkozom, hogy melyik ma­gyar játékfilmben van a legjelenidejűbben zsidó tematika. Ilyen értelemben, Szabó István az utolsó 1966-ban. Bevallom, az N.N., a halál angyalában nem vél­tem felfedezni zsidó problémát.

S.S.: Miről beszélünk? Vannak par excellence zsidó problematikák, meg par excellence nem zsidó problematikák?

H.J.: Na végre, hogy ide jutottunk.

S.S.: De most az N.N.–ről beszélek, ami kicsit közelebb esik hozzánk 30 év­vel. A Gábor Miklós alakította figuránál olyasmiről lehet szó, hogy bizonyos identitású emberekkel bizonyos dolgok mintha gyakrabban történnek meg, mint másokkal.

H.J.: Egyszer be kéne látni, amit Bibó nem fedezhetett fel vagy nem akart. El­mondok ennek illusztrálására egy viccet.

Kovács úr – mondja az orvos – nem is tud­tam, hogy maga zsidó! Dehogy vagyok, kérem, én zsidó, csak ma olyan rossz na­pom van. Na, ugye! Ezen Európában senki nem nevet Nem is értik, hogy miről van szó. Nem kell felfedezni, hogy az N.N-ben van egy úgynevezett zsidó gondolkodásmód, mert a másik oldal ugyanúgy gon­dolkodik. Ez a magyar társadalom át van itatva ezzel a gondolkodásmóddal.

– A magyar zsidóság sorsának feldol­gozásával. bemutatásával kapcsolatban többféle hiányról beszéltünk. A hiányok közé sorolnám azt is, hogy nálunk nem léteznek bizonyos fajta vígjátékok: arra gondolok, hogy a Woody Allen-féle figu­rát és humort inkább európainak érzem, mint amerikainak. Az a nagyvárosi zsidó miliő nálunk még jellemzőbben jelen van, a figura pedig létező típus egy élő. szellemi közegben. Elég furcsa ugyanak­kor, hogy ilyen filmek, tipikus pesti zsidó hősökkel – egy-két kivételt leszámítva – nem készültek, csak veretes súlyos fil­mek. Pedig gazdag kabaré kultúra volt nálunk, gazdagok az irodalmi hagyomá­nyaink is, de mindennek igazán nincs nyoma a filmekben.

H.J.: Az úgynevezett budapesti humor iránti érzék volt a leggyanúsabb, ez volt a támadások alapja, ez volt az antiszemitiz­mus egyik alapja. A magyar filmtörténet­ben ennek hősi halottja Szász Péter, aki a magyar Woody Allen lett volna. Kétszer próbált ilyen filmet csinálni.

S.S.: De nem figurára építve.

HJ.: Hanem szellemre építve. A ma­gyar narancsot is ő találta ki. A Dobd vissza naranccsal már majdnem elké­szült. És miért nem? Mert ez tabu volt.

A specifikusan zsidó vonatkozású kérdések nem jelentek meg a magyar filmen, és most már nem is fognak

Beszélgetésünk elején azt mond­tam, hogy sok zsidó témájú film ké­szült. Hogy ez sok-e vagy kevés, ezt nem tudjuk eldönteni. Hogy érzik, ezek az ismert korlátok és keretek kö­zött készült filmek mennyire adtak vi­szonylag kerek, teljes képet?

S.S.: Nem adtak kerek képet. Annyit le­het mondani, valamit mutattak. De azt gondolom, soha nincs is olyan kor, ami­kor erre törekednének. Ha néha úgy sike­redik, akkor az jó.

H.J.: Bizonyos képet kapunk. Ha el kel­lene mondani az összes korlát dacára, hogy mi történt Magyarországon 1955-70 között, akkor körülbelül 80 óráig mutat­hatnék filmeket. De teljes képet erről a kérdésről nem adtak.

De azt mondhatjuk, hogy szándékos torzítás, hazugság vagy lakkozás nincs ezekben a filmekben ?

H.J.: Szándékos nincs.

K.A.: A zsidó témák az 1948-49 utáni magyar filmekben áttételesen, nagyon óvatosan, nagyon historizálva jelentek meg, nagyon alkalmazkodva ahhoz az emancipáció kora óta uralkodó elképze­léshez, hogy a zsidóság végül is teljes mértékben beolvad majd a magyar társa­dalomba, és legfeljebb vallásként, sőt családi emlékként fog fennmaradni. Te­hát alapjában véve, ha megszűnik az an­tiszemitizmus, nem lesznek többé zsidók. Valahogy ez az elképzelés jelent meg egy csomó változatban a magyar filmben. Az egész beszélgetés arról szólt, hogy a ma­gyar film nem adott képet arról, ami való­jában a magyar zsidósággal történt és tör­ténik. Azt is lehetne mondani, hogy arról szólt, amit az alkotók kívánatosnak tar­tottak. Ez még nem von le semmit ezeknek a filmeknek az értékéből, ettől még nagyon jó filmek lehet­nek. De, egy hallgatólagos és meg fogalmazatlan konszenzusra hivatkozni csak azért, hogy ezektől a filmektől úgy beszélhessünk, mint hogyha ezek zsidó problémákról szóltak volna, inkább a lel­kiismeret megnyugtatására szolgál. A nagy, specifikusan zsidó vonatkozású kérdések nem jelentek meg a magyar filmben. És most már nem is fognak.

S.S.: Igen. Nem jelentek meg, s nagy valószínűséggel már nem is fognak.

A vitához a hallgatók közül is hozzá­szóltak. Szekfű András: Elképzelem, hogy ezt a rendezvényt a Magyar Fórum hívta össze. Itt ülnek a MIÉP jeles filmren­dezői és filmesztétái, és arról beszélnek, hogy miért nem jelenik meg a magyaror­szági filmekben a magyar sors, miért csak a zsidó sors jelenik meg. És akkor a kö­zönség lelkesen helyesel, hogy magyar sorsokat a magyar filmbe.

L.L.: A magyar filmnek volt egy nagyon jó korszaka, s úgy tűnik, akkor a filmren­dezőkből nem hiányzott a bátorság. Te­hát nem lehet arra fogni, hogy egy általá­nos bátortalanság volt Ugyanazok a film­rendezők, akik nagyon bátran belevágtak másba, nem gondolták, hogy ez a téma kellene. Ez a téma távolabb feküdt tőlük. De elfogadom, hogy például a Hideg na­pok ezt azért részben érintette, s néhány filmben megjelennek ezek a sorsproblé­mák. De nem ez volt a fősodor.

– Ezzel mindannyian egyetértünk. Kö­szönöm a beszélgetést.

(Összeállította: Gervai András)