Sztrájkok és terror – amúgy minden rendben

„Kritikus év a mostani az izraeli gazdaság történetében.” Ezt a mondatot az ország fennállásának 55 éve alatt bármikor el lehetett mondani.

Távolról talán úgy tűnik, hogy minden baj oka a terror. Csakhogy Izrael, fenn­állása óta, szüntelenül hadiállapotban van – ami igaz azokra az évekre is, amelyeket nem neveztek háborúsnak. Mindemellett építette gazdaságát, kul­túráját, létrehozta vitathatatlan techno­lógiai eredményeit. A terror negatív gazdasági következménye főként a tu­rizmusra van hatással. A gazdaság 17 százalékát érintő ágazat felemás hely­zetben van. A szállodákat a belföldi turizmus tartja a víz felett, amely egyre in­kább arra rendezkedik be, hogy néhány napos békességet, nyugalmat, testi­-szellemi felüdülést nyújtson az erre vá­gyó izraeli átlagpolgárnak. Naponta zár­nak és nyitnak éttermek, kávéházak. A vendégek szempontjából határozott javulás tapasztalható: jobb ételek, előzékenyebb kiszolgálás, igényesebb belső környezet. Bár a költségek emelkedtek – annál is inkább, miután saját költsé­gükre kell fegyveres őrt tartaniuk a be­járatnál az árak maradtak, sőt! Vagy­is, akinek van munkája, pénze, jobban él, kevesebb kamatot fizet a lakásvá­sárlási kölcsönre, többet engedhet meg magának.

A palesztin állam létrejöttének valódi lehetőségei pedig túlságosan távoliak, éppen azért, mert – a zsidókkal ellen­tétben – a mai napig nem képesek vagy nem hajlandók saját gazdasági rend­szert kiépíteni. Politikai-katonai függet­lenséget igen, de saját polgári infra­struktúrát – energiabázist, munkalehe­tőséget – meg sem kísérelnek létrehoz­ni. Arafat telefonját, villanyát, ivóvizét is Izrael biztosítja. Az intifáda mini­mumra csökkentette a palesztin mun­kások izraeli munkalehetőségeit, így munkabér helyett segélyeken tengőd­nek. (Egy mondat Gandhitól: „Addig nem válhatunk önállóvá, amíg nem bi­zonyítottuk be, hogy képesek vagyunk önállóak lenni.”) Minderre nehéz éssze­rű magyarázatot találni – hacsak nem fogadjuk el a zsidó szélsőjobb feltétele­zését, mely szerint a terror célja Izrael állam felszámolása. Ekkor valóban fö­lösleges még egy erőművet építeni.

A segélyekből élés sehová nem vezet, pontosabban csak olyan válságba, ame­lyet ma él át az izraeli gazdaság. Itt nem az amerikai segélyekre gondolok – en­nek politikai-katonai okait elemezni túl­megy e cikk határain -, hanem arra a szociális hálóra, amelyet a szocialista eszmék által jelentősen befolyásolt, de alapvetően kapitalista ország hozott lét­re az évtizedek folyamán. A ma 6 millió 700 ezer állampolgárt számláló ország munkaképes lakosságának alig 50 szá­zaléka foglalkoztatott, miközben a mun­kanélküli-segélyen élők száma megha­ladja a 10 százalékot. Az évi népszapo­rulat 1,9 százalékos, Tel-Aviv nem nö­vekszik, de jelentősen gyarapszik az or­todox vallásos települések lakossága, különösképpen Judea és Somron területein, valamint a Gázai övezetben (5,7 százalék). A gyermekgondozási segé­lyen kívül rohamosan nő a 18 éven fe­lüli férfiak vallási oktatásának állami tá­mogatása is. E lakosságréteg nem vesz részt a termelőmunkában, viszont egyre több segélyt követel.

Az izraeliek egyharmada fizet a felső- oktatásért, egyharmada fizet adót (a dolgozók jelentős részének jövedelme nem éri el az adóminimumot), egyhar­mada szolgál a hadseregben, minden évben legalább 30 napot – és ez min­dig ugyanaz az egyharmad! A középosz­tály a legnagyobb teherviselő, amely­nek fiai és lányai katonának mennek, az egyetemen magas tandíjat fizetnek, később, dolgozó polgárokként, adóterhük meghaladja a 60 százalékot, és a férfiak 48 éves korukig évente egy hó­napot a katonaságnak áldoznak. (Ez utóbbi különösen nehéz a munkaválla­lók magánszférában dolgozó kétharma­dának.) Amíg az állami alkalmazottak (32 százalék) érdekeit a Hisztadrut jele­sen védelmezi, akár hetekig tartó sztrájkokkal is, a dolgozók kétharmada szenvedő alanya ezeknek az idősza­koknak, amikor az alapvető szolgáltatá­sok is szünetelnek.

A brit mandátum idején az önálló zsi­dó gazdasági infrastruktúra kiépítésé­ben jelentős szerepe volt az 1920-ban megalakult Hisztadrutnak. A haifai munkások érdekeinek védelmére létre­jött szakszervezetet a történelmi szük­ség tette munkaadóvá, amely később számos problémát okozott, ma pedig egyik alapvető oka a gazdasági pangás­nak. A Hisztadrut a szocialista eszmék utolsó roskadozó raktára, amelyet vagy fel kell újítani, vagy lebontani, és telje­sen újat építeni helyette. Egyelőre a kormány és a szakszervezet közötti hu­zavona az izraeli polgár idegeit jobban igénybe veszi, mint a palesztin terror. A Hisztadrut képes leállítani a tömegköz­lekedést, bezárni a légi és tengeri kikö­tőket, elzárni a vizet, kikapcsolni a tele­font, bezárni a kórházakat, és egyéb kellemetlenségeket okozni, miközben a kormány szeretne megszabadulni az állami cégektől és megtörni a monopó­liumokat.

A Hisztadrut sztrájkot szervezett a ki­kötői monopólium fenntartásáért, vala­mint a költségvetésből finanszírozott nyugdíjakért is. Utóbbi esetében azt követelte, hogy az állami költségvetés vállalja magára azokat a nyugdíjakat is, amelyek tőkéjét ő maga, vagyis a Hisztadrut az évek során elherdálta. A kikötői sztrájkok komoly károkat okoznak a mezőgazdasági és az ipari termékek kivitelének, az import kése­delme pedig a kereskedelemben okoz fennakadásokat.

Az izraeli mezőgazdaság fő export­cikkei az egzotikus gyümölcsök, zöld­ségek és virágok, valamint az élelmi­szer-ipari termékek (bor, tejtermékek). Az ipari exporttermékek három alapve­tő csoportra oszthatók: feldolgozott gyémánt és ékszerek (40 százalék), elektromos termékek, gyógyászati mű­szerek és alkatrészek, számítástechni­kai rendszerek vagy részegységek (30 százalék), kémiai, kozmetikai cikkek (20 százalék), egyéb (10 százalék). Az EU országaiba évi 7 milliárd dollárt ex­portál Izrael, így érthető a kereskedel­mi miniszter Ehud Olmert döntése, hogy a „megszállt területeken” készült termékeket – az európaiak követelésé­re – megjelölik, vállalva ezekre a bünte­tővámot, mivel ez utóbbiak összesen 120 millió dollárnyi bevételt jelente­nek. Ám ha alaposabban megvizsgál­juk, milyen termékekről van szó, az eu­rópaiak e látszólag politikai követelése mögött nyilvánvaló gazdasági érdekek húzódnak, miután a megjelölés alapve­tően mezőgazdasági termékeket érint, amelyek behozatalában egyes európai országok nem érdekeltek. Az ipari ter­mékek származási helyét roppant egy­szerű rendezni, hiszen minden vállalat­nak lehet „belterületi” lerakata. Ugyan­ezt nem lehet megtenni az élelmisze­rekkel: goláni bort nem lehet tel-avivi illetőségűvé változtatni. Az izraeli bo­rok az utóbbi tíz-tizenöt évben sorra nyerték a világversenyeket, nemegy­szer maguk mögött hagyva patinás francia cégek termékeit. Az izraeliek pedig nem nagyivók (bár a borkultúra terjed, de ez nem mennyiségi jellegű), így a termékek java exportra megy. Ha­sonló a helyzet a sajtok piacán. Ezek nagy részét a Golán-fennsíkon állítják elő. Hozzátéve ehhez a gyümölcs- és a virágkivitelt, kiderül, hogy az intéz­kedés újabb csapás az izraeli mezőgaz­daságra, amelynek bevételeiben nagy szerep jut az exportnak.

Az intézkedés hatására volt olyan szélsőbaloldali képviselő, aki követel­te, hogy a belföldre kerülő termékekre is kerüljön a megkülönböztető jelzés. (A képviselő vélhetőleg már régen nem vásárolt élelmiszert, különben láthatta volna, hogy melyik helyi rabbi írta alá a kósersági tanúsítványt.)

Pár hónapja szalagcímben adta hírül az egyik napilap, hogy a legjobb export­cikk az izraeli ember. Pontosabban a jól képzett szakember. Nos, a valóság nem ennyire egyszerű. Az izraeli fiata­lok jelentős része a katonaság után né­hány évet utazik a világban. Távol-Ke­let, Dél-Amerika a kedvelt kirándulóhe­lyek. Mindehhez pénzt kell keresni, és ezek a fiatalok hajlandók dolgozni bár­hol, szinte bármit. Japánban, Ausztrá­liában, az Egyesült Államokban… Az életritmus más, mint Európában: gyor­san tanulnak, gyorsan alkalmazkodnak, minden lehetőséget megragadnak. Tisztában vannak azzal, hogy amint el­kezdenek tanulni az egyetemen, meg­házasodnak, lakást vesznek, gyermeke­ket hoznak a világra – a kóborlások ide­je lejár. 2001. szeptember 11. óta kü­lönösen megnőtt a kereslet a katonai szolgálatot végzett fiatalok iránt. Aki já­ratos az Izraeli Véderő haditechnikájá­ban, az bárhol a világon megállja helyét a számítástechnikában. Ismeretségi kö­römben számos olyan, harmincas évei­ben járó házaspár van, akik külföldi munkával keresték meg a lakásra valót. Kétségkívül fennáll a veszély, hogy évekre ott ragadnak, de a kapcsolat többnyire szoros, az izraeliek külföldön is közösséget alkotnak, saját iskolákat tartanak fenn, gyermekeik zöme ivritül is beszél.

A számítástechnikában dolgozók nagy része „ingázó” – az iparág globális jellegénél fogva minden cég kiegészül egy amerikai vagy a világ más tájain dolgozó részleggel. A sikeres vállalkozó szép példája Say Agasi hétéves korá­ban (!) kezdődött karrierje. A ma 34 éves fiatalembert választotta az ameri­kai Time magazin és a CNN tévétársa­ság az év menedzserének. Agasi szerint az izraeli high tech biztos alapokon áll, és rohamos fejlődését az izraeli gazda­ság válságai nem érintik. Az iparág fej­lettségéhez hozzájárul az otthoni számítógépek magas száma és a magas szintű haditechnika. Évről évre újabb „csodagyerekek” tűnnek fel, az izraeli szakemberek megtalálhatók a világ bármely nagy cégének munkatársai kö­zött, s a számítástechnikai konferen­ciák „félhivatalos” nyelve az ivrit. A high tech ipar az ország ipari termelésének 47 százalékát adja.

A gazdaság fő gondját az állami alkal­mazottak magas számán és költségve­tési hányadán túl a hagyományos ipar­ágak jelentik. Az ötvenes években a pe­riférián létesített gyárak az akkor töme­gesen bevándorló, szakképzetlen mun­kaerőre támaszkodtak. A szakszervezet ezen a területen viszonylag erős, hi­szen az akkor létesült magánvállalatok is szervezett munkásokkal voltak kény­telenek dolgozni. Ezek a gyárak sorra mennek csődbe, hiszen az izraeli mini­málbér (700 dollár) jóval magasabb, mint a jordániai vagy a kínai. A gyárak tehát külföldre települnek, míg alkal­mazottaik munkanélküli-segélyért áll­nak sorba, nem lévén más munkalehe­tőség a környéken. A Hisztadrut foggal-körömmel ragaszkodik ezekhez a gyá­rakhoz, hiszen a fejlett technológiával dolgozó új létesítmények alkalmazottai már nem lépnek be a szakszervezetbe, így a szervezet politikai súlya zuhan. A gazdasági kérdések politikai oldala ennél is bonyolultabb, mivel a periféria (Negev, Jordán-völgy, Galilea) betelepí­tése híján az ország területe egy politi­kai döntéssel tetszés szerint csökkent­hető.

Moha a gazdasági pangás évek óta emészti az építőipart, egyre több kül­földön élő izraeli (zsidó) vásárol lakást itthon. Erősítik ezt a tendenciát az anti­szemitizmus hullámai Európában és má­sutt. Az építőiparban csupán az izrae­liek 5 százaléka dolgozik, de igen ma­gas a vendégmunkások aránya. Miután az intifáda a palesztinok munkavállalá­sát lehetetlenné tette, ma az építkezé­seken leginkább románokat és kínaia­kat látni. Miután az építési vállalkozók szoros kapcsolatban vannak a politiku­sokkal (legfőbb pénzügyi támogatói a választásoknak), nehéz visszaszorítani a nem túl egészséges folyamatot. Bár a lehetőség fennáll, hiszen minél korsze­rűbb a technológia, annál inkább izrae­liek a foglalkoztatottak. A magasan képzett vállalkozók jó része már ezen elvek alapján alakítja ki munkásgárdá­ját. Részarányuk az építőiparban nő.

Az izraeli egyre igényesebb, ha lakást akar venni. Fiatal pár gyerek nélkül „kis lakást” vásárol – 4 szoba, 100 négyzetméter, maximum öt-hat évre. Az átlag­család háromgyerekes, ami azt jelenti, hogy minden gyereknek külön szoba kell, közös fürdőszoba és háztartási he­lyiség, szalon, nagy amerikai konyha, szülői háló gardróbbal, külön fürdőszo­bával, dolgozószobával – utóbbi fon­tos, hiszen a szülők sokszor otthon is dolgoznak. Ahhoz, hogy mindezt előteremtsék, fenntartsák, gyermekeiknek jó iskoláztatást biztosítsanak – sokat dolgoznak. Helyesebben: rengeteget dolgoznak.

2003 kritikus év volt az izraeli gazda­ság történetében: az állami cégek há­rom hónapig nem dolgoztak – ez több, mint amit az igen lojális izraeli polgár hajlandó elviselni. A magas adók és a segélyeken élők nagy száma szintén tarthatatlan. Kérdés, hogy ebből a hely­zetből a hagyományőrző Hisztadrut, vagy a kíméletlen piaci kapitalizmust hirdető gazdasági miniszter, Benjamin Netanjahu kerül ki kevesebb sérülés­sel. A palesztinokkal való egyezkedés, terror, hudna (avagy béke esélye) olyan jóslás, amelyre még Nostradamus sem vállalkozna.

Eva M. Amichay