Szomorú búcsú

Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, a Rabbiképző Intézet nyugalmazott igazgatója visszavonult utolsó nyilvános tisztségéből: július 11-én utolsó alkalommal tartott péntek esti istentiszteletet a Rabbiképző zsinagógájában. A búcsút méltóság­teljesre, ünnepélyesre tervezték, ehelyett azonban az indulatoké lett a főszerep.

A visszavonuló főrabbi végül az Új Élet augusztus 15-i számában utódjára és a hit­községi vezetőkre tett indulatos megjegyzésekkel hagyta el a „küzdőteret”.

Schweitzer József élő szimbólum: benne testesül meg mindaz, ami a mai zsidó közösség önképe számára fontos: a zsidó hagyományban otthonos rabbi, a magyar kultúrában jártas, művelt em­ber, aki mindemellett a holocaust túl­élője. Valószínűleg egyetlen magyar rabbi sem részesült még ennyi kitünte­tésben, díszdoktori címben, oklevél­ben; egyetlen magyar rabbinak sem volt alkalma ennyi, főpappal, állam- és kor­mányfővel, és más kiemelkedő szem­éllyel találkozni.

A vele készült interjúkötetben* úgy fogalmaz, hogy a nagy elődök méltób­bak lettek volna e sok megbecsülésre. Az ő idejükben azonban a helyzet eh­hez nem volt kedvező. Csak 1989 után jött el a lehetőség, hogy nyilvánosság­ban szó essék a zsidóság kulcsfontossá­gú XX. századi szerepéről és mérhetet­len tragédiájáról. A magyar nyilvános­ság ekkor emblematikus személyt kere­sett, aki lehetőleg mindazt képviseli, amit a zsidóságra rávetítenek. Az 1990 körüli forradalmi időkben Schweitzer József mellett Raj Tamás rabbi látszott erre a legalkalmasabbnak, aki egy személyben volt rabbi, értelmiségi és ellenzéki. Ez utóbbi tulajdonsága azon­ban csak a magyar nyilvánosságban volt erény. Hitközségi körökben az ellenzéki magatartás ismeretlen volt, így Raj Ta­más és a zsidó establishment között örökös volt a súrlódás. Ez végül oda ve­zetett, hogy 1996-ban Raj nyugdíjba vo­nult (ez a rabbik körében addig ismeret­len dolog volt). A magyar baloldali mé­dia, amelynek zsidóság iránti lojalitása nem különül el a zsidó establishment iránti lojalitástól, így lassan „átfóku­szált” Schweitzer Józsefre, akinek konciliáns politikai magatartása nagyon is megfelelt a hitközségi mentalitásnak.

Schweitzer József megszólalásait mindenkor feltétlen tisztelet és a kriti­kai hangtól való tökéletes tartózkodás kísérte mindeddig a mértékadó nyilvá­nosságban. Ilyen légkör övezte őt saját hívei körében, a Rabbiképző templomá­ban, valamint azokon a fórumokon, ahol a zsidóság képviseletében jelent meg. nehezebb dolga volt viszont a hit­községi berkekben, ahol természetesen nem léphetett föl a zsidóság egyedül au­tentikus képviselőjeként. Ö azonban, szimbólum szerepével egyre inkább azonosulva nehezen tűrte azokat a hely­zeteket, ahol ellenérdek, kritika jelent meg. A hitközségi belpolitika pedig szükségképpen ilyen terep.

Amikor a Rabbiképző Intézet egyetem­mé avanzsált, Schőner Alfrédot rektorrá nevezték ki, az intézet zsinagógájában vi­szont Schweitzer József maradt a rabbi.

Az egyetem és a zsinagóga intézményeit ekkor a szó fizikai és adminisztratív értel­mében is külön kellett választani. A szo­katlan helyzet automatikusan hozta ma­gával a súrlódásokat. Az interjúkötetben tizenöt oldalon át olvashatunk a külön­böző intrikák során elszenvedett sérel­mekről. Schőner Alfréd részéről – a kötet tanúsága szerint – két sérelem érte Schweitzer professzort. Az egyik az, hogy a rektori hivatal megpróbálta kitúrni őt a számára fenntartott szobákból. A másik, hogy az új rektor külön péntek esti isten­tiszteletet szervezett a hallgatóknak, akik így távolmaradtak Schweitzer József templomából. „Nem tudom ezt másképp látni, mint szervezett bojkottot e zsinagó­ga ellen” – nyilatkozta erről a professzor a Szombatnak. A 2002. november 21-i Mazsihisz közgyűlésen ezt nyíltan szá­mon is kérte utódjától, majd amikor utóbbi vonakodott válaszolni, Schweit­zer József gyávának nevezte őt. Az emlí­tett interjúkötetben is elég sok szó esik Schőner Alfrédről, s ezek közt nemigen akad dicsérő jelző. (A maga részéről Schőner Alfréd nem kívánt nyilatkozni. Mindössze annyit mondott: „Nem hábo­rúzok rabbival, főleg nem azzal, akitől a diplomámat kaptam.”)

A komoly személyes ellenszenv alig­hanem meghatározó szerepet játszott abban, hogy Schweitzer professzor visszavonta májusban bejelentett nyug­díjba vonulási szándékát. A fordulat júli­us negyedikén következett be. E napon, egy héttel a tervezett búcsúztató előtt a péntek esti kidus vendége volt Zoltai Gusztáv, a Mazsihisz ügyvezető igazga­tója. Miután illő módon méltatta a távo­zó érdemeit, az új rabbi tervezett lépé­sei próbálta magyarázni, aki szombaton és nagy ünnepen nem kívánja használni az orgonát. Schőner Alfréd – mégoly visszafogott – pártolása azonban olaj volt a tűzre: a hívek zúgolódtak, Schwe­itzer József védelmébe vette az orgonát, majd kijelentette, hogy amennyiben utódja a híveket ilyen diktátumok el kí­vánja állítani, akkor ő a helyén marad. A közhangulatot látva, Zoltai száznyolcvan fokos fordulatot vett: örömtelinek ne­vezte, ha Schweitzer professzor mégis maradni kíván, s felajánlotta, hogy amennyiben a szombati hazagyaloglás számára túl fárasztó, közeli szálláslehe­tőségről is gondoskodnak. Ez akkor álta­lános tetszést és megnyugvást keltett.

Ekkor azonban Schőner Alfréddal már megállapodtak, amit a hitközségi veze­tés nem kívánt felbontani. E tényt a következő hétfőn, Zoltai helyett, Heisler András Mazsihisz-elnök közölte Schweitzer Józseffel, aki – elszánt hívei nem lé­vén jelen – a közlést tudomásul vette.

„Miért tett ilyen ígéretet Zoltai, ha tud­ta, hogy nem fogja teljesíteni?” – kér­dezte az egyik Schweitzer-hívő néhány nappal később az elnöktől.

„A közhangulat nyomására” – vála­szolt a kérdezett.

Ezután került sor a július 11-i búcsúzásra. A nevezetes eseményről az egyik – névtelenséget kérő – jelenlévő számolt be. Elmondta, hogy a szép istentisztelet megindította őt, mivel úgy érezte, egy korszak zárult le. Schweitzer József a magyar zsidóság megtestesítőjeként bú­csúzott. Az istentiszteleten legalább két­százan voltak, s a gyülekezet többsége, szerinte hasonlóképpen érzett. A főrab­bi szép beszédet mondott, melyben el­búcsúzott mindenkitől, és közölte: saját döntése az, hogy nyugdíjba vonul.

„Ekkor még semmi nem utalt arra, ami később történt. A kiduson a főasztalnál Schweitzer professzor mellett ült az izra­eli nagykövet asszony, Deutsch Róbert főrabbi, Fröhlich Róbert főrabbi és He­isler András. A kidus előtt került sor a be­szédekre, ami nekem kicsit furcsa volt. A nagykövet asszony érdekes beszédet mondott, nagyon kedves volt, ahogy megszokhattuk tőle, és tréfásan, csipkelődően a következő szavakkal fordult Schweitzer főrabbihoz: „Jóskám, te min­ket nem győztél meg pedig a rabbinak az a feladata, hogy meggyőzze a híveket. Miért akarsz elmenni!?” Mindenki hango­san nevetett, hogy milyen aranyos.

A gyújtózsinór a Hitközség elnökének hosszú és nem túl szerencsés beszéde volt. Heisler azzal kezdte, hogy: Bárki bármit is mondjon, mi nem akartuk, hogy Schweitzer József elmenjen.“ Ez furcsa volt, olyan, mintha védekezne. Ilyen volt az egész, lehetett látni rajta, hogy feszült. Hosszasan méltatta a fő­rabbi tudományos, kulturális tevékeny­ségét. Ezután hozta szóba az orgonát, több más pont között. Ekkor már zúgo­lódott a hallgatóság. Sokan nem fogad­ták jól ezt a beszédet, úgy érezték, nem méltó a helyzethez. Ha valaki éppen tá­vozik, nem szerencsés, hogy az utána életbe lépő változásokról beszélni a bú­csúztatása során, körülbelül így: „Beszéljük meg hogy nem fog elmenni az orgona“, stb. Ezeket ráértek volna a kö­vetkező alkalommal bejelenteni. Az sem volt szerencsés, hogy Schőner rab­bi úr előre rendelkezett, annak ellen­ ére, hogy nem volt ott. Többen utaltak arra, hogy az előző héten ott volt Zoltai, aki mintha ígéretet tett volna, hogy a fő­rabbi esetleg mégis maradhat.

Schweitzer elég feszült volt a beszéd alatt, időnként ingerültnek látszott. Rossz érzés volt számára ez az egész. Heisler beszéde közben elkezdtek köz­bekiabálni, hogy „Üljön le!” „Elég volt!” , “Hagyja abba!”, de az elnök tovább beszélt, gyakran kérve: „Engedtessék meg, hogy végigmondjam!” Forrtak az indulatok, mint egy falugyűlésen, hogy erősen fogalmazzak. Heisler után leg­alább hét vagy nyolc beszéd hangzott még el, amelyek mind Schweitzer Józsefet méltatták. Mezei András felállt egy székre és azt mondta: „Téged mega­láztak, Jóskám! Ezt nem lehet hagyni!” Hetven-nyolcvan éves emberek, mellényzsebükből elővett kockás papírjaik­ról nagyon szép beszédeket mondtak. A közösség éljenezett, mindenki mara­dásra buzdította, méltatta és sajnálta a főrabbi urat. A terem két részre sza­kadt: egyrészt Heislerre, Deutschra és Fröhlichre, másrészt a Schweitzer mel­letti tömegre. Schweitzerről minden méltató elmondta, hogy milyen csodála­tos ember, egyetlen rabbi sem ér a kö­zelébe – amit a jelenlévő másik két rab­binak alighanem kellemetlen volt végig­hallgatni. Schweitzer ekkor fölállt és azt mondta, hogy ő tényleg el akart menni, mert fáradt és fárasztó volt ide elsétál­nia, de ha közösség ezt így akarja, és ennyien akarják, akkor ő nem mond ne­kik nemet. Heisler talán válaszolni akart. Nem állt fenn annak a veszélye, hogy bárkit megtámadnak, de – mondjuk ki egyértelműen – tömegpszichózis alakult ki. Én úgy menten el onnan, hogy tudtam: a történtek ellenére a fő­rabbi úr nem fog maradni, mert nyilván­valóan megszületett már a döntés.

Nagyon sok tag, ahogyan az én csalá­dom is, most azon tanakodik, hogy maradjon-e vagy menjen, és ha igen: hová?”

Az utóvédharcok ezután néhány nap alatt lezajlottak. Miután az emlékezetes kiduson a golyófogónak elküldött, s az ostromot keményen álló Heisler András nem volt hajlandó garanciákat adni arra, hogy Schweitzer József a helyén marad, az idős rabbi hívei aláírásgyűjtésbe kezdtek (mintegy százötven aláírás gyűlt össze), majd személyesen megkeresték Heislert, aki összehozott egy beszélge­tést a Schweitzer-hívek és az ORZSE vezérkara közt. (A két rabbit nyilván nem lehetett egy asztalhoz leültetni.) Ez eredménytelenül zárulván, néhány nap múl­va már Zoltai Gusztáv titkárnője kereste Schweitzer Józsefet, kérvén, adják át a tórákat és egyéb zsinagógái kegytárgya­kat. (Még ez az aktus sem zajlott le súr­lódások nélkül: többszöri egyeztetés után – nyilván nyomatékként – népes deputáció vonult a kegytárgyakért.)

Augusztus elsején az Új Élet úgy szá­molt be a búcsúestről, mintha ott Schweitzer József lelkes ünneplésén kí­vül más nem történt volna. A felháboro­dott professzor erre tollat ragadott, s a lap következő számában súlyosan el­marasztalta a Mazsihisz vezetését. Állí­tásait a Szombatnak adott nyilatkozatá­ban is megismételte: „a Mazsihisz veze­tősége a hívek több fórumon elhangzott és írásba foglalt akaratát – hogy marad­jak a József körúti zsinagóga élén – semmibe vette, s ragaszkodott Dr. Schőner személyéhez… Az én lelkiis­meretem nyugodt. Ám nyugodt-e azoké, akiknek a lelkén szárad a gyülekezet szétverése?” A vádakra a Mazsihisz ve­zetői az Új Élet ugyanazon számában válaszoltak, szárazon felsorolván a le­mondással kapcsolatos események kro­nológiáját. Mondandójuk lényege: visszavonulását Schweitzer József je­lentette be, az ő lépéseik csak ezt kö­vették. Utolsó lépésként Schweitzer Jó­zsef interjút adott a Magyar Hírlapnak, a magyar nyilvánosság elé terjesztve ez­zel ügyét. Ezzel ő maga függesztette föl az általa vallott szabályt, mely szerint zsidó belügyeket nem szabad a nyilvá­nosság elé vinni.

Epilógus

Az emlékezetes este után következő kidust már Schőner Alfréd tartotta a Jó­zsef körúton. Bölcsen nem vette föl a kesztyűt, épp ellenkezőleg: elődjét mél­tatva kezdte mondandóját. A Schweit­zer-hívek egy része nem jár többet a templomba: számukra a nyugalomba vonult főrabbi lakásán tart kidust min­den második pénteken. A hitközségi int­rikáktól immár távol, hűséges hívei kö­rében, talán most adja majd a pro­fesszor tudása legjavát. A méltatlan har­cok után ez már rabbihoz méltó „küzde­lem”: a Tóra magyarázatával, drósékkal gyarapítani a hívek táborát.

Gadó János

* Kertész Péter: Nehéz zsidónak lenni. 2003. Ulpius kiadás.