Szombat Helsinkiben

– Ha megkérdezed nálunk az embe­reket, hány zsidó él Finnországban, ta­lán öt-hatezerre is becsülik a számun­kat, pedig nem éri el a másfél ezret… Szóval, az átlagosnál jóval aktívabban vagyunk jelen a közéletben – mondja Mindele Zweig, a Helsinki Zsidó Hit­község – állami támogatásban részesü­lő – lapja, a Hakehila szerkesztője. Er­délyi magyar-zsidó származású férje, André Zweig a hitközség kántora, önironikusan hunyorítva tárja szét a kezét: „Persze, a zsidók hangos népség…” Ő borúlátóbb, szerinte a finn zsidók szá­mát firtató kérdésre a válasz ez volna: „Túl sok.” A magnószalag reménytele­nül kísérletezik a hozzászólások nyo­mon követésével, mindenki máshogy vélekedik arról, van-e Finnországban antiszemitizmus.

Az identitás zűrzavara

A szombat estét Helsinki szívében, a vadonatúj Operaháztól kőhajításnyira, a Mannerheim sugárút egy „behóved” polgári lakásában, meghitt társaságban töltöm. Seela Sella, ünnepelt színmű­vésznő, a néhány éve elhunyt, jól is­mert kántor, színész és folklórénekes, Elis Sella özvegyének étkezőasztalát üljük körül. A sarokban még ott a havdalagyertya. A társalgás nyelve a finn, de Zweigék egymás között időnként iz­gatott héber tanácskozásokat folytat­nak, hogy aztán André a következő pil­lanatban a lehető legpestiesebb ma­gyarra váltson…

A finn zsidóság közös jellemzőit fir­tatom. Vallás? Nyelv? Közös – a cári Oroszország itt szolgált zsidó katonáitól eredeztethető – származás? Mindele a fejét ingatja. „Kevesen, viszont ahányan, annyifélék vagyunk. Ma két em­ber sok tekintetben hasonló, az már egy irányzat. Igaz, a többség az egykori orosz birodalomból – főleg Lengyelor­szágból és Litvániából – származik, de talán a rendkívül gyakori vegyes házas­ságok következtében nem nagyon szoktunk foglalkozni a gyökereinkkel.

Az eredetileg döntően jiddis anyanyel­vű zsidók ma kétnyelvűek, egyformán “bírják” a Finn és a svéd nyelveket (az ország két hivatalos nyelvét), de talán – a germán nyelvcsaládhoz tartozván – közelebb áll hozzájuk a svéd. Ami pe­dig a vallást illeti…”

Az örvény sodrása elragadja a társa­ságot, egyre mélyebbre merülünk az identitásprobléma szemmel láthatóan itt is virulens zűrzavarába. A felszín: egyértelmű és egyöntetű, vallási alapon álló öndefiníció. (A hitközség becslése szerint a zsidó származású finnek 95 százaléka hitközségi tag. „Már csak azért is, mert az ország törvényei előír­ják mindenki számára az egyházi adó – az adóalapot képező jövedelmek 1,6 százaléka – fizetését… Ki másnak fizet­nénk?” – mondta a nála tett látogatá­somkor Dan Kantor, a hitközség titkár­ságának vezetője.) A mély: lagymatag – s többnyire csak a tradíció ápolásaként kifejtett – vallási aktivitás, az ateizmus térhódítása. Mindez felemás, logikával nehezen nyomon követhető módon. Hüpe alatt alig esküszik valaki (a jelen­levők név szerint emlékeznek a sok hó­nappal ezelőtti, utolsó menyasszony­ra), ugyanakkor bármicvók és bátmicvók szinte hetente vannak, s az 1977 óta működő, a gyerekekkel tizenhat éves korukig foglalkozó zsidó általános iskolába (állami támogatással a hitköz­ség tartja fenn, a tanulók létszáma 90) a Helsinkitől akár harminc kilométer tá­volságban lakó családok fiait, lányait is – beíratják. „Ezen néha mi magunk is csodálkozunk, s azt kérdezgetjük egy­más között: vajon miért jönnek?” – jegyzi meg az apró termetű, örökmoz­gó, fanyar humorú André (civilben „tru­badúr, szórakoztatóművész”), s hozzá­teszi: „Régen ez nem így volt. Ez egy komoly, ortodox hitközség volt. Ma kó­ser háztartást vezetnek ugyan még né­hányan, de a sábbátot családi körben már alig-alig tartják, s az üzletek is ki­nyitnak szombaton. Igaz: a nagy ünne­peken és sábbátkor tele van a temp­lom, de egy közönséges hétköznapon már csak nehezen, öregekből és néhány Izraelből ide nősült hátaiból áll össze a minjan.” Ami a fiatalokat illeti: több­nyire ugyan a zsidó iskolát járják ki, de azután nagy részüknek „nyoma vész”. Vagy asszimilálódnak, vagy alijáznak. „Aki zsidó házastársra vágyik, nem is tehet egyebet: itt túl kicsi a vá­laszték…”

Hanuka mint utcai ünnepség

Az ellentmondások sorolása folytat­ható: ha a többség életvezetésében el­szakadt is a vallástól, halálában min­denki ragaszkodik a zsidó hagyomány­hoz. Magától értetődő, hogy a temetéseket a Chevra Kadisa intézi – zsidó te­metőben rabbi, kántor vezeti le. Aztán: igaz, jelen van jó pár cionista szervezet (WIZO, Keren Kajemet Lejiszrael, Keren Hajeszod), vannak világias zsidó szer­vezetek is (nagyon aktív a Makkabi, van ifjúsági szervezet, nemzetközi hímévre tett szert a Zsidó Kórus, és figyelemre méltó, hogy szövetségbe tömörültek a zsidó háborús veteránok – a Szovjet­unió ellen harcolt finn hadsereg egyko­ri katonái – is), ami azonban a zsidó kultúra ápolása érdekében történik, többnyire a hitközség vezénylete alatt áll. André pontosít: „Főleg a személyi összefonódások miatt van ez így. Való­jában minden az egyéni kezdeménye­zésen s azon múlik, van-e elég kitartás az ötletgazdában, hogy végig is vigye el­képzelését. Ha ő megcsinálja, támogat­ják. Egy ilyen akciónak például én vol­tam a főszervezője: akkor az egész vá­ros megtudta, hogy nálunk hanuka van. Megszerveztük a daloló gyerekek felvo­nulását, ott volt a televízió is, utána egy szállodában nagy fogadást tartottunk. De ritkán akad ember, aki vállalkoznék egy ilyen szervezésre.”

Múlik az idő, szeretném végre meg­tudni, „idegen testnek” érzik-e magukat a zsidók Finnországban; van-e itt anti­szemitizmus. Seela és André lehurrogja a gyerekkora óta tapasztalt probléma- mentességről beszámoló Mindelét. „Azért van antiszemitizmus. Csak nem veszed észre. Meg aztán a finnek nagy része nem is tudja, milyen egy zsidó…” Szó, ami szó, a finn államvallás, az evangélikus-luteránus hit atyja, Luther Márton megrögzött antiszemita volt. De a pápai nyilatkozat óta nem tapasztal­ható az egyház részéről zsidóellenesség – ebben egyetértenek. Az is igaz, hogy Finnországban, meglehetősen fia­tal független nemzetállam lévén, két­ségtelenül tapasztalható bizonyos álta­lános idegenellenesség. Mindazonáltal a finnek legnagyobb része igen tole­ráns, s ha a másságot számon tartják is, ez egyúttal a másfajta értékek iránti nyitottságot jelenti legtöbbjüknél. Szá­mos zsidó politikus vállal közéleti sze­repet – a legutóbbi választásokon min­den párt jelöltjei között volt egy (!) zsi­dó -, s ha az ő esetükben föltétlenül szó esik is zsidóságukról, ez általában nem sértő szándékú – erre a konklúzió­ra jutunk végül. Vendéglátóim, akár va­lamennyi finn zsidó, akivel módomban volt találkozni, sietnek hozzáfűzni: a háború alatt az a furcsa helyzet állt elő, hogy a náci Németországgal szövetséges Finnország hadseregében zsidó ka­tonák is szolgáltak. (Ők tehát Hitler ol­dalán harcoltak.) Ezt persze a németek nehezen viselték el, és követelték a zsi­dók kiadatását, de Mannerheim marsall ragaszkodott a finn állampolgári jogok tiszteletben tartásához.

Az „egyetlen” zsidó író

Amikor néhány hét múlva erdő mé­lyén álló, vidéki tanyájában – villany, víz, telefon, komputer, amúgy mestergeren­da, kandalló, ódon parasztbútorok – rá­török Daniel Katz íróra, Sólem Aléchem finn szellemi rokonára, ő öntuda­tos finnsége ellenére a soha sehol nem indokolatlan „zsidó paranoiát” élteti, s ar­ról biztosít, hogy ő a maga részéről min­denre felkészült: fegyvere is van… Ami­kor pedig arról faggatom, miféle zsidó identitás az, amiből hiányzik a holocaust iszonyata, tiltakozik: „Ez csak egyik té­nyező a zsidó identitástudatban, s ráadá­sul a finn zsidók számára egyáltalán nem egyszerű feldolgozni ’kitüntetett’ helyze­tüket… Sokan – a túlélő áldozatokhoz hasonlóan – bűntudatot éreznek, s vala­mennyien elég erősen azonosulunk az üldözöttekkel. Végül is a pogromok em­léke nekünk is a zsigereinkben él.”

Hol atyai meghittséget árasztó zsidó családfő, hol kedves-faragatlanul termé­szetes finn gazdaember, hol a Bibliáról, a végtelen világmindenségről és a pa­rányi emberi lényekről elmélkedő intellektuel, hol pedig huncut, vagabund. Az Amikor nagyapám átsíelt Finnország­ba című, emlékezetes (magyarul 1979-ben megjelent), de tucatnyi többi köny­vében is bőven foglalkozik a zsidó té­mával, számunkra gyakran igencsak sajátos megközelítésben. Amikor pedig más témakör jobban foglalkoztatja, az olvasók – de legalábbis a kritikusok – azok, akik megpróbálják megtalálni írá­sában a zsidó hátteret. „Ez egy kicsit za­var engem, terhes szá­momra – panaszkodik.

– Úgy tartanak számon, mint Finnország egyet­len zsidó íróját. Ebben van igazság, de néha úgy tűnik, tőlem nem is várnak mást, mint hogy zsidó legyek, és nem értik, hogy ez csak egy része az életemnek. Én Finn író is vagyok. Kü­lönben jiddisül írnék, kimondottan zsidók­nak. Szinte belekényszerítenek ebbe az etnikai szerepbe: van egy lapp írónk, egy török, egy cigány, egy zsidó…

Pedig most éppen elég­gé kiírtam magamból a zsidó témát, és egé­szen mással – egy krí­miszerűséggel – foglal­kozom. Egyszer majd talán visszatérek. Ezékiel próféta érdekel, az első galutpróféta, aki a babiloni fogságban ki­jelentette, hogy nem kell föltétlenül vissza­térnünk őseink földjére: a lényeg az, hogy bárhol vagyunk is, őrizzük meg önmagunkat, ne felejt­sük el a zsidóságunkat. Ápoljuk a ha­gyományt – egyisten-hitünket, emlékez­zünk a történelmünkre. Szóval, én nem hiszem, hogy az oldaná meg a zsidóság problémáit, ha visszatérnénk Paleszti­nába…” Azután búcsúzkodik: „Találko­zunk hamarosan Budapesten, megjele­nik magyarul a német disznókutya című könyvem…”

Szombaton délelőtt a valaha rongyke­reskedésbe száműzött zsidók egykori ócskapiacának helyén épült, frissen re­novált helsinki zsinagógában figyelem az arcokat. Sokan vannak, magával ra­gadó a családias légkör. Mindenki min­denkit ismer. Bármicvó van, utána kiddusra invitálnak. Az ifjú férfiembert svéd beszédek köszöntik, udvarias-hivatalosan elhangzik néhány finn mondat is, aztán a bőséggel kínált kóser pálinkától felhevült társaság jiddis dalokra zendít…