Szlovákia és a zsidók
Akár más kelet-európai államoknak, Szlovákiának is nehezére esik megemészteni saját fasiszta múltját. Ha – mint Nyugaton – előbb a hidegháború akadályozta a teljes tisztázását, úgy 1989 után a nacionalizmus. Ma már azonban nem lehet tovább eltusolni a nácibarát, klerikális-tekintélyuralmi Tiso-rendszer (1938-1945) bűneit.
A vidéki szlovák pap, Andrej Hlinka már az első világháború előtt megalapította Szlovák Néppártnak elnevezett mozgalmát. 1918 után, Masaryk Csehszlovákiájában ez mind agresszívebb nacionalista párttá vált.
Amikor Hitler Csehszlovákia szétzúzása után 1939 márciusában létrehozta a „Szlovák államot” a Hlinka-párt (HSLS) a führer-elv alapján szervezett csatlós állam vezető erejévé vált.
Az állam és az állampárt élén egy pap állott: Jozef Tiso, akinek „führer”-pozícióját a „Szlovák Állam” alkotmánya is rögzítette. Tiso papi mivolta ellenére Hitler csodálója volt, aminek számtalanszor kifejezést is adott. A Tiso-féle állam hatóságai buzgón kaptak a németek javaslatán, hogy deportálják a szlovákiai zsidókat Lengyelországba. Szlovákia volt Európa egyelten országa, amely kész volt minden deportáltért „költség-hozzájárulást” fizetni a náci hatóságoknak (500 birodalmi márkát). A szlovák rezsim abban is egyedülálló volt, hogy minden antiszemita intézkedést a parlament útján legitimált, majd pedig alkotmányosan „legalizálta” (1942. május 15-én) a zsidók elhurcolását is az országból.
A szlovák kormány már 1939. április 18-án, egy hónappal az önállóság kinyilvánítása után meghozta az első zsidótörvényeket. Ezeket számtalan, publicisztikai csinnadrattával kísért zsidóellenes rendszabály követte. Csupán az 1940/1941 évben száznegyvenegy ilyen rendelkezés jelent meg. Mérföldkövet jelentett a 198/1941 számú rendelkezés a második „zsidótörvény”, aminek kapcsán szlovák hivatalos körök még büszkélkedtek is: ez némely pontban keményebb, mint az úgynevezett nürnbergi törvények.
Az Eduard Benes elnökletével a londoni száműzetésből Prágába visszatért kormány 1945-ben komoly dilemmával találta szemben magát: a Csehszlovák Köztársaság egy része többé-kevésbé saját kezdeményezéséből Hitlerhez szegődött, az ő oldalán részt vett a Szövetségesek elleni háborúban és a legsúlyosabb náci bűntettekben. Ugyanakkor az volt a feladata, hogy új életre keltsék Csehszlovákiát mint egységes államot, és megőrizzék az 1918-1938 közötti köztársaság jogfolytonosságát. Hat évig tartó szünet után, az állam megőrzése kapott elsőbbséget. Szlovákia a csehekkel azonos elbánásban részesült, noha akkori szemmel a szövetségesekkel ellenséges nemzet volt. Javára szolgált, hogy a szlovákok egy része 1944-ben fellázadt Németország és a szlovák náci rendszer ellen. (Ezt a „Szlovák Nemzeti Felkelést” egyébként pontosabban és valósabban fedné az „elit-felkelés” fogalma.)
A háború befejeztével Szlovákiában csak ötvenöt halálos ítélet született, ebből huszonkilencet hajtottak végre. Elsősorban német háborús bűnösöket végeztek ki, a szlovákokkal nehezebben ment a dolog. Hóhérkézre jutott Vojtech Tuka, az ultraradikális miniszterelnök, Anton Vasek, Szlovákia Eichmanja, valamint Otomar Kubala, a Hlinka Gárda nevű, az SA és az SS mintájára formált terrorszervezet vezérkari főnöke. Pozsonyban felakasztották végül – persze nem minden prágai nyomás nélkül – a legfőbb felelőst, Tisót, Szlovákia führerét és elnökét. A szlovákiai nácizmus más fő képviselői elkerülték az akasztófát, akár mert megszöktek, akár, mert kihasználtak zavaros viszonyokat. így például Alexander Mach, a Hlinka Gárda főparancsnoka, aki a szlovákiai „Endlösung” egyik legfőbb felelőse volt. Machnak kapcsolatai voltak a kommunistákkal – barátai közé tartozott Gustáv Husák, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság későbbi elnöke -, így megúszta börtönbüntetéssel. A közelmúlt politikailag „méltányos” kezelésétől már csak egy lépés volt e múlt teljes kiszorítása a köztudatból.
A múlt személyei a jelenben
Ezt a lépést meg is tették 1948 után a hatalomra jutott kommunisták, akiknek nagyhangú „antifasizmusa” inkább a hatalom megtartásához és a szovjeteknek való udvarláshoz kötődött, ám vajmi kevéssé Szlovákia náci múltjának a feldolgozásához. Ellenkezőleg: a „népi demokrácia kibontakozása” jegyében nem utolsó sorban épp arra törekedtek, hogy a saját zászlajuk alá sorakoztassanak fel korábban nácibarát, plebejus tömegeket. Így aztán bizonyos személyi folytonosság alakult ki olykor még exponált tisztségekben is. Milo Urban író, a zsidóellenes uszításra szakosodott Gárdista című lap főszerkesztője hamarosan az új urak szolgálatában folytathatta működését, immár természetesen „szocreál” színben. A jogász Petger Colotka, aki a Hlinka Gárdának a partizánok elleni harcban és a zsidók legyilkolásában közreműködő „készültségi részlegeinél” (POHG) tevékenykedett, a kommunista uralom utolsó éveiben, Husák idejében, Szlovákia miniszterelnöke lett.
A túlélő zsidók nem jutottak nyugalomhoz. 1946-1948 között Szlovákiában kisebb pogromok voltak. 1950 után eljött a „kozmopolitizmus” és a „zsidó nacionalizmus” elleni harc ideje. A Cionista Szövetség vezetői és más zsidó személyiségek elleni bírósági eljárás Pozsonyban a vádlottakra kiszabott kemény börtönbüntetésekkel ért véget. A hitközségek szövetsége kivételével feloszlattak és betiltottak minden zsidó szervezetet, mint „az amerikai imperializmus ügynökségeit”, az emberbaráti szervezeteket sem leszámítva. Azokban az évtizedekben a holokauszt témája természetesen tabu volt. 1968 után a kormányhű sajtóban még mindig az „anticionizmus” kísértett (a gyakorlatban ez semmi mást nem jelentett, mint közönséges antiszemitizmust): Husák a Prágai Tavaszban is „az amerikai irányítású cionizmus” művét látta.
Három évvel az 1989-es „bársonyos forradalom” után az derült ki felmérésekből, hogy a szlovák lakosság harmada a zsidókban „a politikai fejlődésre nézve veszélyt” lát. Szlovákia lélekszáma 5,4 millió, a zsidók számát legfeljebb ötezerre becsülik.
Az eltelt nyolc évben a Szlovák Köztársaság kormányai ismételten kinyilvánították, hogy az új állam nem tekinti magát a Hitler-barát „Szlovák Állam” utódának. Nacionalista jobboldali körök azonban más nézeten vannak, az ő számukra a Tiso-rezsim tisztára mosdatása a cél. (A politikai irányultság fogalmait viszonylagossá teszi Szlovákiában a szélsőbal – és a szélsőjobboldali erők összefonódása.). Minthogy pedig annak a zsidóüldözés volt a leggonoszabb, legszégyenletesebb tette, a revízió problémája lényegénél fogva összekapcsolódik az antiszemitizmus komplexumával.
A revizionisták „szelídebb” válfaja számára elsősorban Tiso rehabilitációjáról van szó az ő állama – úgymond – kereszténydemokrácia volt, csak épp „hadidemokrácia”, a zsidók tragédiája kizárólag – vagy legalábbis túlnyomólag – a németek számláját terheli. Megszólalnak azonban jóval gorombább hangok is: a zsidók a szlovákság ellenségei voltak, idegen test, mely tobzódva élt, és maga okozta balsorsát.
A szlovákiai jobboldali radikális mozgalmak körén belül a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) vált a szélsőjobb legnagyobb erejévé. 1998-ban a szavazatok 9 százalékát kapta meg, 14 helyet szerzett a 150 tagú törvényhozásban, és éveken át partnere volt Vladimir Meciarnak. Az SNS ellenségképét a zsidókon és a cigányokon kívül a magyarok testesítik meg. A párt a nyugat-európai jobboldali radikálisok testvérpártjának tartja magát, azonban olyan nyelvezetet használ, amilyet Nyugat- Európában nem mernének vállalni a politikai palettán hasonlóképp elhelyezkedő erők. Finomabb formában, de más pártok is élnek nacionalista, fasiszta jelszavakkal, ha szavazatokat akarnak nyerni. A nagy pártok képviselői olykor ott asszisztálnak jobboldali radikális szervezetek emlékünnepségein és más rituáléin, így például a különböző Tiso- és Hlinka-társaságok rendezvényein (Ezek szemlátomást szalonképeseknek számítanak.) Különösen szégyenletes, hogy a nagy múltú kulturális intézmény, a 19. századig visszanyúló gyökerű Matica Slovenská, valamint a katolikus klérus egyes részei azonosulnak szélsőséges követelésekkel, és részt vesznek egy gyilkos rezsim szerecsenmosdatásában. Súlyos tény, hogy ehhez a táborhoz csatlakozott Szlovákia katolikus egyházának legnagyobb méltósága, Ján C. Korec bíboros, valamint Ján Sokol érsek és néhány hangadó püspök.
Kinövések
A könyvpiacot már régen elárasztották hasonló szellemű irodalommal – a Cion bölcseinek jegyzőkönyveitől és a náci idők főbűnöseinek emlékirataitól a történelemhamisító, áltudományos művekig. Vezető szlovák politikusok ismételten kijelentették – különösen a külföld felé -, hogy küzdeni akarnak az antiszemita és neonáci tendenciák ellen. Ám a hatóságok csak tétlenkednek, noha meg lenne a törvényes lehetőség arra, hogy fellépjenek ezek ellen. Ezzel szemben gyakran még támogatnak és ünnepelnek is olyan antiszemita publicistákat, mint a már említett Durica. Hiányzik a politikai akarat az anyagi jellegű jóvátételi intézkedésekhez is. Mi több: egykor „árjásított”, azután a kommunisták által kisajátított ingatlanokat az elmúlt években számos esetben az „árjásítóknak” szolgáltatnak vissza.
Ilyen körülmények között szimbolikus gesztusokká satnyulnak különféle pozitív, jó szándékú hivatalos intézkedések. Például zsidó temetők megtartására bizonyos pénzösszegeket biztosítottak a hatóságok. 1998-ban bélyeget adtak ki a hírneves pozsonyi rabbi, Mose Szófér emlékére. A Nemzeti Múzeum részlege gyanánt létrehozták és évek óta finanszírozzák a fővárosban a Zsidó Múzeumot. A szlovákiai zsidóságnak ez a roppant fontos kulturális intézménye időközben Pavol Mestan professzor vezetése alatt a maga kiadványaival és nemzetközileg látogatott konferenciáival megbecsült intézménnyé vált.
A már említett revizionista, antiszemita történész, Durica írt egy könyvet Szlovákia és a szlovákok története címmel. Ezt kilencvenezer példányban osztotta szét a középiskolák között az SNS-hez tartozó akkori oktatásügyi miniszter, Slavkovská. A könyv megjelenését különben hanyag módon az EU pénzelte. Durica történelmi vázlata a nacionalista mítoszok, a vaskos antiszemita hazugságok, a cinikus elbagatellizálások, torzítások és elhallgatások egyvelege. Az EU kiküldötteinek nem minden fáradtság nélkül sikerült csak az iskolákból kitiltaniuk a még ma is díjtalanul kapható kötetet.
A Vojtassák-ügy
Végül még az időközben a világsajtóban nagy port felvert Vojtassák-ügyről: Jan Vojtassák szepesi püspök a Tiso-féle köztársaság államtanácsának az elnökhelyettese volt. Történészek az ő magatartásának tulajdonítják, hogy ez a testület ellentmondás nélkül hozzájárult a deportálásokhoz. Dokumentumszerűleg bizonyított, hogy az antiszemita püspök az egyházmegyéjéből legalább egy zsidót név szerint denunciált és a deportálását követelte. Bár Izrael és más zsidó körök többször tiltakoztak, a Vatikán azon van, hogy eleget tegyen a szlovák püspöki kar kérésének, és boldoggá avassa a néhai püspököt, mint az egyház vértanúját, akit a kommunisták alaptalan vádakkal évekig börtönben tartottak. Egyes megfigyelők szerint még ez lenne „a kisebb baj”: bizonyos szlovák körök ugyanis a legszívesebben magát Jozef Tisót is szentté avatnák.
Neue Zürcher Zeitung, 2001. június 16/17.
Gadó György fordítása
Címkék:2001-11