Szilágyi Dénes, Tábor Béla, Pap Károly: három zsidó önkép a vészkorszak küszöbén

Nem téved nagyot a holocaust előtti évtizedre tekintő szaktörténeti elemzés és nyomában a történeti köztudat, midőn a magyarországi zsidóság öngyilkos tehetetlenségéről, helyzetfelismerésének végzetes hiányáról, halálba-tereltetésének belső-lelki jóváhagyásáról beszél.* Kicsit téved. Voltak, akik megkíséreltek szembenézni a válsággal, öröknek tudott zsidóságuk éppenvaló válságával. Az önvizsgálatot többnyire a vészkorszak jól érzékelhető” előzményei kényszerítették ki – Hitler; itthon a Gömbös-éra alatti jobbratolódás; a hírhedt Darányi-beszéd, majd a zsidótörvények -, ám az újraértelmezés kísérletei szükségképpen terjeszkedtek ki az emancipációval lendületet vett asszimiláció időszakának egészére, esetenként pedig annál is tovább. Kronologikus és metafizikai értelemben egyaránt. A történet a miénk, de nem csak ezért érdekes.

A zsidóság kérdése, s most a fogalmat szociológiai és szellemi jelentéseinek összességében értem, három módon is jelenvaló a mai magyar kultúrában. Ez utóbbi szó helyett talán valóságot kellett volna mondanom, de azt nem szeretem. Élnek Magyarországon zsidók. Itt most mindazokra gondolok, akik akár egy halvány életrajzi gyanú erejéig a személyesség tisztásán szembesülnek a zsidóság, zsidóságuk tényével, vagy hát mijével is, kívülről úgy látom, ez többnyire kérdés marad. A zsidóként való élés egyéni és közösségi tartalmai ma mindenesetre ugyanúgy kimunkálásra várnak, mint vártak a harmincas években.

Másodjára kérdés ez, s múlhatatlanul az is marad számunkra, akik Magyarországon élnek, illetve közük van Magyarországhoz, vagy inkább örök fölszólítás. Megtörtént egyszer, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, s most már senki sem születhet ártatlannak. Nem valami kollektív bűntudat kötelező fölvételére gondolok. Auschwitz-cal a létezés lett terhesebb, s aki ennek nem vonja le legalább a szellemi nyilvánosságban való mentálhigiénés következményeit, az – finoman szólva – alulmaradt a kor démonaival szembeni küzdelemben.

Harmadszor, s bár oda jutnánk, hogy csak ez maradna meg kérdésnek, az európai kultúrában szellemi feladat volt és lesz mindaddig, amíg ez a kultúra fönnmarad, a zsidósággal mint metaforával, vagy ahogyan Tábor Béla mondja, mint szimbólummal való szembesülés. Tán mondanom sem kell, hogy itt a kereszténységről is szó van, s ezeknek visszájaként minden egyébről is, ami a felvilágosodás óta és folyományaként történt a világban. Nem mindenről persze. Közkeletű, hogy a megváltáshitre épülő” vallásoknak, filozófiáknak és művészeteknek nagy erejű ellenmintái léteznek az európai kultúrában. Ám – s erre szép példákkal szolgál a hazai polgári kultúra rövid története – igazán szerencsésnek az a szellemi közeg tudhatja magát, amelyik egyidejűleg képes jelentős alkotások- ban testet adni e két egymást polárisán kizáró világértelmezésnek (utalásképpen: Ady és Kosztolányi).

Szilágyi Dénes, Tábor Béla és Pap Károly életműve, pontosabban életművük számunkra ma érdekes szelete tehát nem csupán szellemi és történeti – nem szívesen választom szét e két megközelítési módot – értéke folytán, de a fönt elősorolt kérdések tárgyalása miatt is fontos nekünk. Az iménti sorrend az én ízlésem szerint való; Pap Károly utolsó-első, azaz első-utolsó helyét ezentúl persze a mártírium ténye, de mindenekelőtt annak rontott és rontó tartalma is indokolja. Szilágyi Dénes és Tábor Béla ma is élnek, hála Istennek, mondanám, ha több volna ez a számból, mint világi szófordulat. Nem csupán a magas kor, de önnön művük fél század múltán való szemügyre vétele is megadatott a számukra. Ezt jelzi A zsidóság két útja 1990-es második kiadása,¹ végén az akkor nyolcvanhárom éves író-esszéista és műfordító csillogó utószavával.

De nézzük előbb Szilágyi Dénest, azaz évtizedek óta Denis Silagit és művét. Egy nyelvelméleti dolgozat az életpálya legelején,² majd mind több cionista irányultságú újságcikk, amelyeknek java része azután 1939-ben napvilágot is látott egy kis kötetben, a nagy tekintélyű orosz-zsidó cionista vezető, Vladimir Jabotinsky szép előszavával.³ A szerző és cionista-barát kicsiny köre, a Zsidó Munkaközösség négy éven át, 1939-től 1942- ig játszott fontos mozgalmi s nem jelentőség nélkül való szellemi-ideológiai szerepet Magyarországon. A kör történetét Nathaniel Katzburg és Randolph L. Braham professzorok biztatására maga Denis Silagi írta meg 1986-ban.⁴1947 óta Münchenben él, történész, fő kutatási területe a magyar jakobinizmus, de írt monográfiát gróf Széchenyi Istvánról is, s számos egyéb magyar történeti tárgyú publikáció közt a két világháború közötti hazai zsidóság történetéről is készített egy kisebb összefoglalót.⁵ A Zsidó Munkaközösség gyökeresen szakítani kívánt az asszimilációval. Programot dolgozott ki a magyarországi zsidóság, de még a kitért zsidók Palesztinába telepítésére is, melyet tömegesen a világháború befejezése után akart vég- bevinni. A kor ténykedésének e mozgalmi-politikai oldalával itt nem foglalkozom, de tolmácsolom Silagi utólagos adatait. A német megszállás kezdetéig 4500 magyar zsidó fiatalt segítettek kivándorolni, s nem kevesebb mint 35 000 Magyarországon át menekülő zsidónak nyújtottak a kijutáshoz nélkülözhetetlen segítséget más cionista szervezetekkel együtt.⁶ Ezek az akciók emberek életét mentették meg, s így jelentőségük alig eltúlozható.

A Zsidó Munkaközösség publikációinak döntő részét Szilágyi Dénes írta,⁷ ezek számunkra-való helyüket egy gyűjteményes kötetben vagy cionista antológiában lelhetnék meg. Elégületlenül, néha szomorúan forgatom ezeket a kis köteteket, brosúrákat. Nem az asszimilációs állásponttal szembeni szimmetrikus fölépítés zavar, ennek mozgatórugóit meg kell értenem. Még a mozgalmi lendületből fakadó kategorikusság és a naiv nyelvi-képi biztonság sem visz el az asztaltól. Keserűen szemlélem azonban azt a szellemi vereséget, melyet az – említsük most szalonképes szóval – etnikai beágyazottságé világkép osztagai mértek a szerzőre. Zsidó-, faj-, nép-, és sorsfogalma pusztán előjelet vált, de tartalmilag nemigen különbözik az ellenfél fogalmaitól. Nem irányul senki ellen, de az idő túlhaladt rajta.

Tábor Béla is küszködik a korban szinte elkerülhetetlen faj fogalmával, de nem eredmény nélkül. (Említett utószavának így lábjegyzete fontos értelmezéstörténeti adalék a fogalom két világháború közti elterjedtségét illetőleg.) Szövegéből sok helyről egyszerűen kihúzható volna, vagy hiánytalanul behelyettesíthető a spirituálisán megalapozott népfogalommal. A zsidóság két útja egyébként többet, jóval többet ad, mint amit a rímben ígér, beszédmódja messze viszi a korszak zsidó tárgyú publicisztikjától. A cím ez is lehetne: „Az emberiség két útja”. Könyvtáramban nem a judaica-anyagban tartom, hanem Hamvas Béla mellett. A zsidóság rossz útra térése nála nem az asszimilációval kezdődik. Az utolsó kor, amelyben a zsidóság – legalább prófétáiban – az Egy, a Név, a Kimondhatatlan szolgálatában élt, Isten által való kiválasztását odaadásként, áldozatként élte meg, Ezra és Nehemiás kora volt. Azóta folyton távolodik e zsidóhoz és emberhez egyedül méltó határélménytől, választottságát passzív gőggel éli meg, az Isten-közelség szellemi küzdelmeiből származó képességeket a birtoklás, a gazdaság körébe veti, a hit szenvedélyét rációvá szárítja. Az asszimiláció kora csak fölerősítette ezeket a régóta munkáló rossz folyamatokat, amennyiben egybeesett a nyugati kultúra hasonló irányú fordulatával. Zsidóság és emberség visszanyerése csak egyszerre képzelhető el, az áldozati heroizmus újra való vállalása útján. Ez mellesleg a magyarság valódi elnyerésének útja is, a zsidóként és emberként kivívott új Istenközelség. A gazdaságba süllyedő, az anyag bűvereje által lenyűgözött emberiség útelágazása ugyanitt található. (Csak zárójelben jegyzem meg, az alig tizennégy oldalas gazdaság- fejezet elfeledtette velem minden eddigi közgazdasági olvasmányomat.) A zsidó vallás Tábor Bélánál csak az Elérhetetlen, az Abszolút felé törekvés egyik lehetséges formája, mellérendelő viszonyban a többi vallással, már ha azok valódi határélményt nyújtanak. A zsidóság két útja élni biztatta 1939-ben a magyar zsidóságot, az 1990-es utószó megrendítő búcsú a hatszázezer magyar zsidó halottól. De szerves utolsó – nem bevégző- fejezet is egyben. Újabb stáció, amely a határélmény felé visz.

Elérkezem lassan Pap Károlyhoz. Az életrajzi tények elősorolásával nem vesződöm. Nem az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen személyes élmények vitték Pap Károlyt az itt tárgyalandó Zsidó sebek és bűnök megírásáig. Egy ilyen könyv lehetősége benne volt a korban és éppen ő írta meg. A hírneves rabbi apa, Pollák Miksa, a család, Jeremia apó, az 1919-es bolsevik extravagancia, az elszenvedett antiszemita élmények bizonyára mind ide illenek, én megelégszem az önmarcangoló, önmegsemmisítő alkat rendeléses erejével. Ha itt érdemes kérdést föltenni, az inkább így szól: vajon miért egy ragyogó tehetségű szépíró tette ezt? A mánia örvénye mindig könnyebben rántja magával a tehetségteleneket, hisz mi más a tehetség, ha nem ellenálló képesség a káosz, a halál, a formátlan lét erőivel szemben? A három nagyregény s a számos novella igazi szépirodalom.⁹ Távolság, formateremtő erő, nyelvi érzékiség mind együtt vannak bennük, sok minden tehát, amiből jó irodalom lehet. A tárgyválasztás sokszor itt is kínálná a bukás lehetőségét: zsidó sors, a világ megváltatlanságának fájdalma, külön zsidó bűntudat a krisztusi megváltás elmulasztásáért, küszködés a messiás-alakokkal. A talán legjobb regény, az Azarel ráadásul később is születik, mint a Zsidó sebek és bűnök.

Az esszé nevezetes indítása azt mutatja, Pap Károly tisztában volt vele, hogy életproblémája távolságtartás nélkül való, az elemi szenvedést a forma gyógyító próbáján át nem hurcoló tárgyalásáért súlyos árat kell fizetnie. Íme: „Egy népet csak úgy szabad ábrázolni, ahogy él, mozog, örül s szenved millió alakban. Művészi módon. S ezzel talán már előre kimondtam tanulmányomra a halálos ítéletet¹⁰ A tehetség mindazonáltal nehezen adja meg magát. Az esszé – azaz a kísérlet – csak lassan, fokonként izzik bűntudatos próféciává, csak oldalakon át való sikertelen kapaszkodás közben keríti hatalmába íróját a weiningeri omlás, hogy elérkezzék végül az elemi erejű halálvágyhoz: „Nem, népem, ne vidd magad a kísértésbe és szabadíts meg engem a gonosztól, az öngyilkosság démonától, amely minduntalan feltört szívemből, valahányszor sorsodra gondolok…””

Zsidó sebek és bűnök. A sebekről van elképzelésünk, de mik ezek a bűnök? Egy igazi bűn van, vagy inkább mondjuk azt, Pap Károlynak egy bűnre, egy ős-, egy elemi bűnre kell találnia. E bűn a zsidóság maga. A zsidó Isten születését értelmező” mondatok a bizonyítékaim: „Az isten saját egyéni sorsunk végső elvonatkoztatása. […] Ennek a Jahvénak túlságosan éles arca van, jellegzetes, ő maga is rabságban született, Egyiptomban s az ősök, akiknek legelőször megmutatta magát: rabok voltak. […] Más népek istenei a természet erőit személyesítették meg, ezeknek az erőknek a helyzetét egymással s az emberrel szemben. Jahve elsősorban az ember helyzetét jelenti az emberrel szemben: azt, ami a rabszolgának volt fontos, s ami fontos lesz majd az egész földön, míg rabszolgák lesznek. Más népek isteneinek és hőseinek tragédiái az ember reménytelen küzdelmét ábrázolják a természettel, az isteni erőkkel szemben. A zsidó tragédia az ember reménytelen küzdelme az emberrel szemben. Az ember reménytelen küzdelme önmagával szemben.”¹² Mit fednek föl ezek a sorok? Mindenekelőtt azt, hogy nem hívő ember írta őket. Ezek egy vallástörténész mondatai, leírójuk legfeljebb olyasvalaki lehet, aki már elég bátor ahhoz, hogy hívő és Istentelen állapotait vonzalmai és félelmei szerint váltogassa. Pap Károlynak itt arra van szüksége, hogy népe és vallása történetében, mégpedig e történet egy döntő jelentőségű pontján leljen okra és magyarázatra. Magyarázatra, amely végre elfogadhatóvá teszi az asszimiláns zsidó létnek a személyiség végső kapaszkodópontjait minduntalan föltépő stigmáját, amely az antiszemitizmus alakjában kívülről, a nyughatatlanság és öngyűlölet alakjában belülről támad. Ha Jahve kíméletlen isten, ha rabszolgasorba vetett emberek leigázóinak, urainak égi megfelelője, akkor mi zsidók olyasvalakit teremtettünk, aki nem fogja itt a földön enyhíteni a szenvedéseinket. Nem vagyunk tehát e világra valók, rossz, hogy itt vagyunk, rossz, hogy vagyunk. A hívő zsidó így szükségképpen a meg­ váltásban hisz, megváltáshit nélküli zsidó hit, de egyáltalában, megváltáshit nélküli zsidó lét, ez egyenlő^– a halál akarásával, de legalábbis hívó intése iránti belenyugvó kéznyújtással. A kör bezárult. Meddig lehet spirálszerűen örvényleni benne? Fokozható-e a megváltó gesztus? Merre törhet Murakeresztur egész Európát fölszabadítani akaró bolsevik városparancsnoka, a kurzus börtönét megjárt izzó tehetségű szépíró, aki zsidósága nemes irodalommá formálásával, no meg zsidóság-, nép-, faj- és sorsfogalmuk magáévá tételével elnyeri a népi írók csodálatát, merre a minduntalan elbukó messiás?

Olvassunk bele egy 1944. március 19-én megjelent cikkébe! Első’ indulatában hevesen vissza akar vágni egy Mózesét¹³ ért antiszemita támadásnak. Isten azonban – s van-e fokozhatóbb beszédhelyzet? – megszólítja: „Ne nála, önmagadnál légy különb. Ez a te dolgod. Gyűlölnöd kell önmagadat – az én nevemben. Mert csak ezzel veheted rá ellenségedet, hogy ő is gyűlölje önmagát. S ha mindketten gyűlölni fogjátok önmagatokat, akkor egymás elé fogtok menni s találkozni is fogtok félúton barátsággal.

S vajon nincs-e elég okod gyűlölni magadat?

Valld be, hogy nem csak a »Mózes«t és a »Zsidó sebek és bűnök«- et, de minden eddigi könyvedet gyűlölöd, s igen hitványnak tartod ahhoz, hogy engem szolgálj általuk. Mert összes írásaid egyetlen mondattal sem segítették elő az én országom létesülését: az összes osztályok és összes nemzetek összeolvadását egy néppé, egy országgá, Isten államává, amelyben a béke vallása legyen valamennyiünk közös egy vallása, hogy ezen a fundamentumon egy közös kultúra épülhessen s ezzel megszűnjön egyszer s mindenkorra minden versengés, vetélkedés s ennek folytán minden kizsákmányolás és minden erőszak az egész földön. […]

Fordulj feléje, hajtsd le a te orcádat s így mondd neki:

»Méltán gyűlölsz engem, mert íme titokban én is méltán gyűlőlöm magamat. S ha te nem is tudod, hogy miért gyűlölsz engem valójában, én megmondom neked, hogy világossá legyen előtted is. Gyűlölsz, mert szíved mélyén, odalent, ahova ma még nem is látsz.

ugyanaz a tűz táplálja gyűlöletedet, ami az enyémet – önmagam iránt. Isten országának elősegítését várod tőlem, hogy majd abban végre megszabadulj te is, mint minden emberfia a magánosságtól, a gondoktól, a vetélkedés hiúságaitól, az erőszak gyötrelmes vágyától, mindentől, amitől a gyűlölet keletkezik s ami beteggé tesz s elrútít, holott egészséges és szép lehetnél és bölcs, szíves, akár az angyalok. Ezt az országot várod tőlem és jogosan. […]

S ha ez megvalósult, letelt az én szolgálatom és mire való volna egy pillanattal is tovább az én zsidóságom, létezésem.

Ha beteljesedett maga az Isten az emberben, nincs többé semmi dolga, semmi léte az ő választott népének.«”¹⁴

Kezemben az Irgalom, Pap Károly életében megjelent utolsó novelláskötete. A címlapról ő néz rám. Nyakkendő, fehér ing, kontúrok, barna szem, borotvált arc. Tekintete nem esendőbb, mint bármelyikőnké. Megváltás nem lesz. De a szenvedély szavai talán elvezetnek egy méltóságtelibb halál küszöbéig.

Jegyzetek

1. Tábor Béla: A zsidóság két útja. Budapest, 1990. Pesti Szalon, 179 o.
2. Szilágyi Dénes: Versus interlinguistica. Principios de interimguistica generale. Dictionario terminologico de interlinguistica. Milano, 1931. Schola et Vita, 17 o.
3. Szilágyi Dénes: Nevelés nemzeti forradalomra. Válogatott cikkek és beszédek. (V. [ladimir]) Jabotinsky előszavával. Budapest,

1939. A Zsidó Nemzet kiadása, 64 o.

4. Silagi, Denis: A Foiled Jewish Political Venture in Hungary, 1939-1942. In: The Tragedy of Hungarian Jewry. Essays, Docu- ments, Depositions. Ed. by Randolph L. Braham. New York, 1986. Columbia University Press, 191-235. o.
5. Silagi, Denis: Die Juden in Ungarn in der Zwischenkriegszeit (1919-1938). In: Ungarn-Jahrbuch, Jg. 1973, Band 5.198-214. o.
6. Silagi, Denis: A Foiled…, 205-206. o.
7. D. Sabbatai [Szilágyi Dénes]: Egy az út. A zsidó nacionalizmus könyve. Budapest, 1939. Zsidó Nemzet, 58 o.

D. Sabbatai [Szilágyi Dénes]: A zsidó nemzet története dióhéjban. Budapest, 1940. Zsidó Nemzet, 16 o.

D. Sabbatai [Szilágyi Dénes]: Zsidó nemzeti káté. Budapest,

1939. Zsidó Nemzet, 15 o.

Szilágyi [Dénes]: A zsidók országa: Palesztina. Budapest, 1940. Zsidó Nemzet, 49 o.

D. Sabbatai [Szilágyi Dénes]: Zsidó Sárgakönyv. (Budapest),

1939. július. Zsidó Munkaközösség, 11. o.

D. Sabbatai [Szilágyi Dénes]: Második Zsidó Sárgakönyv. (Budapest), 1941. december. Zsidó Munkaközösség, 9 o.

Szilágyi Dénes: A zsidó népegyéniség. Budapest, 1943. Zsidó Munkaközösség, 110 o.

8. Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. Vitairat különös tekintettel Magyarországra. Budapest, 1935. Kosmos, 87 o.
9. Pap Károly: Megszabadítottál a haláltól I-II. Budapest, 1932. Nyugat, 160; 159 o.

Pap Károly: A nyolcadik stáció. Budapest, 1934. Révai, 220 o.

Pap Károly: Azarel. Budapest, 1937. Nyugat, 232 o.

Pap Károly: Irgalom. Novellák. Budapest, 1937. Athenaeum, 151 o.

10. Pap Károly: Zsidó sebek…, 7. o.

¹¹1. m. 87 o.

¹²1. m. 15.; 20-21.; 23. o.

13. Az OMIKE Művészakció színpadán, a Goldmark Teremben 1944 elején előadott dráma szövegét 1. a Pap Károly színművei. Budapest, 1973. 185 o. c. kötetben.
14. Pap Károly: Zsidó antiszemiták. Újság, 1944. március 19. 7. o.

* Előadás a „Zsidó szellemi élet Magyarországon a két világháború között” címmel rendezett konferencián, 1992. április 7-én, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Tanári Klubjában.