Szigetmagyarország?

Dr. Kende Péter: Röpirat a zsidókérdésről

Kende Péter röpirata hosszú, több mint 250 oldalas. Röpiratnak ez túl sok, a zsidókérdés ismertetéséhez, megtárgyalásához viszont túl kevés.

Kende Péter könyve úttörő jellegű, hiszen a zsidóság e századi történetének, ezen belül magyarországi sorsának feltárására mind ez ideig nem került sor. Hosszú időn keresztül nem folytak alapkutatások, nem ismerjük eléggé a forrásokat és csak alig-alig tudunk a múlt század közepe óta lefolyt vitákról, összetűzésekről. A zsidókérdésnek elfogulatlan, alapos és tudományos igényű feldolgozására tehát nagy szükség van, és szükség van arra is, hogy az ezzel a kérdéskörrel összefüggő minden témában szabadon és nyíltan csapjanak össze a vélemények, hogy mindezek eredményeként a holocaust utáni generációk, zsidók és nem zsidók együtt, egymás szempontjaira és érveire is figyelve, alakítsák ki elfogulatlan véleményüket.

Kende Péter könyvének időzítésével sincs bajom. Mindaz, amiről ír, aktuális, fontos és lényeges. Miért nem szeretem mégsem ezt az írást? Azért, mert felületes. Jó, tudom, hogy csak röpirat akar lenni és egy röpirattól nem várható el, hogy alapos, minden részletre kiterjedő, megfontolt és tudományos igényű okfeltárásokat adjon. Sokkal inkább feladata, hogy felkeltse, sőt felhívja a figyelmet mindarra, amire nem irányul elég érdeklődés. Nem lenne szabad tehát történeti megközelítést, elmélyülést számon kérnem egy olyan írástól, mely már címében is hangsúlyozza: törekvése csak annyi, hogy megtörje a hallgatás jegét. Hogy mégis úgy érzem, nem erre, először pont nem erre lett volna szükség, megint nem Kende Péter hibája. A hallgatást megtörni önmagában is tett, és Kende már az általános olvadás beköszöntése előtti percekben csákányozni kezdett. (Van-e ma zsidókérdés? Valóság, 1984. augusztus.) Mégis, számomra ez a könyv elsősorban egy kiforratlan, identitászavarral küszködő fiatalember kétkedéseiről és helykereséseinek stációiról árulkodik, és ezért még akkor is magánügy marad, ha generációjából nem ő az egyetlen, aki keresi önmagát…

Nem akarom most lépésről lépésre leírni, hogy mi is a bajom a Kende által vázlatosan ismertetett magyar zsidó történelemmel, mely például 1868 után egy kis ugrással azonnal a zsidótörvények ismertetésével folytatja az általa fontosnak tartott eseményeknek az ismertetését. Egyetlenegy kifogást emelek csak, ezt azonban alapvető fontosságúnak tartom. Magyarország nem sziget, különösen nem volt az, nem lehetett az századunkban. A magyarországi zsidóság történetéről nem írhatunk, nem gondolkodhatunk anélkül, hogy Európa történéseire ne figyelnénk. Egyrészt, mert a zsidóság története is átnyúlik az országhatárokon (és most itt nemcsak arra gondolok, hogy a magyar zsidóságnak szinte a fele idegen fennhatóság alá került Trianon következtében), de nem is arra, hogy a zsidóságot rokoni, baráti és üzleti kapcsolatai hagyományosan jobban rányitották a világra, mint a nyelvi nehézségekkel küszködő, inkább elszigetelt magyarokat, hanem sokkal inkább arra, hogy Magyarországnak a zsidósággal kapcsolatban folytatott politikáját alapvetően a külső nyomások, kényszerpályák határozták meg. Nem lehet sem a magyar Holocaustról, sem az 1945 utáni zsidókérdésről úgy beszélni, mintha ezekben a cselekedetekben egy szuverén magyar politikai akarat nyilvánult volna meg. Természetesen megkerülhetetlen a quisling-kormányok felelősségének megállapítása mind a magyar zsidóság nagy tömegeinek deportálásában, mind az 1945 utáni perekben és üldözésekben.

Megengedhetetlen azonban úgy írni Auschwitzról, Kunmadarasról vagy az ÁVH-ról, mintha ezek és az ehhez hasonlók sajátosan a magyar történelem torzszülöttjei lennének. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az antiszemitizmus és a zsidóüldözés a huszadik század egyik legerősebb és leghatásosabb összeurópai mozgalma volt, és nem írhatunk az 1945 utáni zsidókérdésről sem úgy, mintha valami speciálisan magyar elfajzásról lenne szó. És nem tárgyalhatjuk a magyar viszonyokra különösen jellemző adalékként a zsidók jelentős részvételét a baloldali és a kommunista mozgalmakban, mert itt megint összeurópai jelenségről van szó. Az én felfogásom szerint tehát lehetetlen a zsidókérdést önmagában, belső és külső kontextusaitól megfosztva tárgyalni. Kende Péter könyvében pedig nem esik szó sem a magyar zsidóság belső életéről, sem a magyar társadalmon belül elfoglalt helyéről. A magyar zsidóság nem tagolódik bele Magyarország, Magyarország a Duna-medence, illetve Európa történetébe. Az így elmesélt sztorik pedig semmitmondóak, laposak és pletykaszintűek maradnak, nem hordoznak semmifajta tanulságot, útmutatást. Akkor meg mire jók?

És még egy nagyon személyes megjegyzés. A zsidók sokat szenvedtek a történelem folyamán, különösen sok tragédián mentek keresztül századunkban itt és máshol. Azonban Kende Péternek el kell hinnie nekem, aki nem vagyok zsidó, mert tapasztalatból tudom, hogy nemcsak „a magyar zsidók jó része vívódik, veszekszik a családjával, hallgatja meg és hülyézi le barátait, lesi, mit csinálnak a többiek, és jön rá sok-sok éjszaka újra meg újra: egyedül kell döntenie” (50. old.). Így vagyunk ezzel, azt hiszem, majdnem mindannyian emberek. Itt és máshol, ma és tegnap, sőt, azt hiszem, ez holnapra sem fog alapvetően megváltozni.

(Magvető Könyvkiadó, 1989.)