Szétszórtak menedéke?

Szétszórtak menedéke?

A zsidó állam sorsát figyel­ve megállapítható, hogy mintha a megvalósulás té­nye kioltotta volna az azt megteremtő lázas vágyat.

Vagy legalábbis az új nemzetet teremtő és a múlttal végképp szakítani óhajtó forradalmi ideológia vált maga is történelemmé, s a história egyre in­kább beágyazza Izraelt a zsidó történelem szokásos menetébe.

Ezért a mai Izraelről alkotott isme­reteinket annyira meghatározzák a zsidóságról alkotott tradicionális ké­peink, vízióink, hogy elhomályosul az a tény, mi is történik e hús-vér embe­rek által lakott országban. Hogy egy­koron éppen a történelmi zsidó lét borzalmaitól, a gettótól akartak volna elszakadni az egykori honfoglalók, s nem visszatérni óhajtottak volna oda. A valódi Izrael képét mediatizált pó­lusok határozzák meg. Antiszemiták, akik szerint minden, amit a zsidó ál­lam tesz, rossz, mivel zsidó nem tehet jót, csakis azért, mert zsidó, és akkor sem, ha állama van. Erre pedig úgy reagálnak a zsidó lobbisták, az Israel advocacy felkent prófétái és a neokonzervatív tábor elemzői, hogy Izra­elt szintén nem hajlandók ugyanolyan mércével mérni, mint a többi államot, hiszen minden Izraelt érő bírálatban antiszemita és/vagy modernitásellenes/Amerika-ellenes támadást vélnek felfedezni. Az antiszemita érvelés bornírtságát nem érdemes taglalni, ám veszélyes az utóbbi álláspont is, mivel a zsidóság múltbeli sérelmeire hivatkozva teszi kritizálhatatlanná a zsidó államot, hiszen itt minden kriti­ka ab ovo antiszemitává válik, s las­san a kritikusok is. Ha Izraelnek a történelmi sérelmek miatt többlet­jogokat követelnek a nemzetközi politikai porondon, felszámoló­dik az objektív nézőpont is, hiszen az Izraelt bírálók eleve „antiszemiták”, az Iz­raelt védők viszont „apologéták” lesznek. Bár a két felfogás társadalmi vesz­élyessége teljesen más, és a nyugati, új antiszemitizmus a zsidók helyett valóban Izraelt „üti”, mind a két állás­pont téves.

De milyen is a valódi Izrael? Pró­báljunk meg triviális kijelentéseket megvizsgálni.

„Izrael a Közel-Kelet egyetlen de­mokráciája.” Ez teljes mértékben igaz, hogyha a parlamentáris rend­szert és az alapvető szabadságjogok érvényesülését nézzük. Izraelben olyan mérvű szabadság van, amely­hez hasonló sehol sincs a Közel-Kele­ten, és ez óriási teljesítmény. Igen ám, de ez a demokrácia problematikus. Mivel a zsinagóga és az állam nincs elválasztva, az állampolgárságot a zsidó leszármazáshoz kötik, ugyanak­kor a nem halachikus zsidók mégsem egyenjogú állampolgárok. Ezzel leg­inkább a zsidók életét keserítik meg; hiszen a nem halachikus zsidók neológ/konzervatív betérését nem fogad­ják el, kizárólag az ortodoxot, s ezzel megnehezítik az izraelivé asszimilálódás lehetőségét, viszont ortodoxnak kell hazudnia magát az illetőnek, ha akár egyetlen folt van a halacháján, és izraeli akar lenni. Ortodoxnak lenni Izraelben, hacsak nem a vallásos­-nemzeti táborhoz csatlakozik, az ál­lamtól való elidegenedést jelenti, mi­vel a szigorúan vallásos zsidók csak de facto fogadják el az államot. Ál­lamtól elidegenedett állampolgárokat kreál így a zsidó állam, ahelyett, hogy lojalitást teremtene.

„Izraelt és a zsidókat mindig bánt­ják a világban. Áldozatok vagyunk. ” Bizonyos szempontból igen (bár a vi­lág nem ennyire fókuszált helyén is van legalább ilyen méretű terror és halál, csak az nem érdekli a nemzet­közi sajtót), ám elfeledkezünk arról a tényről, hogy az izraeli zsidók gazda­ságilag sikeresnek mondhatók, hogy a GDP nagyon magas, hogy az ország belépett a high-tech világba. Magya­rul, a legfejlettebb országokéhoz ha­sonló iparral, mezőgazdasággal, élet- színvonallal rendelkezik. Az izraeliek sokkal jobban élnek, mint az arab ál­lamok polgárai, és az életnívó több EU-országot is leköröz. A hajdan a zsidó építőmunkára oly büszke Izrael­ben ma már a legtöbb fizikai munkát nem zsidók végzik; a zsidó államot is elérte a fejlett országok végzete, s ko­moly izraeli tőkeexport irányul – töb­bek között – Kelet-Közép-Európába.

„Az izraeli arabok teljes jogú ál­lampolgárok. ” Ez több szempont mi­att szintén nem érvényesülhet. A jog sohasem választható el a jogalkalma­zástól, s az izraeli arabok jogai nem érvényesülnek a gyakorlatban: sok­szor kiszorulnak a munkaerőpiacról, és az „arab szektorba” vonulnak vis­sza, mivel a zsidó munkaadók nem al­kalmazzák őket. Izraelben sok állás és állami juttatás elengedhetetlen felté­tele a katonai szolgálat, az izraeli ara­bokat pedig (egyébként érthető okok­ból) nem hívják be a seregbe. Ezzel automatikusan megteremtik a diszkri­mináció lehetőségét. Természetesen ez a probléma nem függetleníthető a környező arab világ ellenséges állás­pontjától, az izraeli arabok kétes loja­litásától, de izraeli oldalról épp a lojalitás kialakulásának előfeltételeit s így az integrációt kellene erősíteni: arab falvakon keresztül vezető utak­kal, csatornázással, az egyenlő felté­telek biztosításával. S akkor még nem beszéltünk a katonai közigazgatás alatt élő ciszjordániai arabok jogfosz­tott életétől, akik – például – ha az egyik faluból a másikba akarnak menni, katonai ellenőrző pontokon kell áthaladniuk. Természetesen Izra­el szempontjából érthető biztonsági óvintézkedésekről van szó, de az ott élő arabok életét súlyosan korlátozza. Ha ehhez hozzátesszük a területeken élő telepesek megannyi többletjogát, akik ezt az állapotot a végsőkig fenn­tartanák, elmondhatjuk, hogy moráli­san tarthatatlan állapot más jogok és kötelezettségek fenntartása a lakosság két szektorára. Politikailag-demográfiailag pedig öngyilkosság a többmil­liós arabság Izraelen belül tartása, amikor világos, hogy a telepesek még csak megközelítőleg sem lesznek so­ha annyian, mint a palesztinok, így a terület soha nem lesz valóban Izrael része.

„Izrael kicsiny, ellenségek közt élő állam, mindig csak reagál a támadá­sokra. ” Az arab országok folyamato­san támadták Izraelt, s a zsidó állam védekezett vagy megelőző csapásokat hajtott végre. Ám azt se felejtsük el, hogy a Likud és a tőle jobbra álló pár­tok történetileg és víziójuk szerint tényleg nacionalista pártok, azaz a terjeszkedés ideológiáját, a „Nílustól az Eufráteszig” elképzelését, az „Erec Jiszrael slémá”-t, azaz a teljes és csonkítatlan Izrael Földje elképzelé­sét vallják. Ez annak ellenére így van, hogy a Likud nagy párt és a fősodor elfogadja a területi kompromisszumo­kat. Tehát a területi integritás nem pusztán a radikális palesztinok tám­adásainak következménye, hanem inherens jobboldali/vallásos cionista el­képzelés. Még a Saron-kormány ter­vezett gázai kivonulását (bibliai rele­vanciával nem rendelkező terüle­tekről) is ellenzi a Likud jobboldala. Azért a baloldal is (legalábbis a kez­detekben) terjeszkedéspárti volt, az izraeli szekuláris és vallásos jobbol­dal volt a telepes mozgalom „szülőanyja”. Mivel e mozgalom ter­jeszkedését a politika gátolja, defen­zívában van, ám forradalmi potenciál­ja bármikor érvényesülhet akkor, ha „jobb idők” jönnek. A telepes társa­dalom kicsiny, de hangos szeletét al­kotja Izraelnek, konformizált jesivákban, iskolákban tanulnak a gyerekeik, a Likudra szavaznak, és bármikor mozgósítható magvát alkotják egy majdani zsidó polgárháborúnak. Csa­kúgy, mint a harcias, a zsidó hagyo­mány minimumát is elutasító, intole­ráns szélsőbaloldal. Mindenesetre vannak olyan politikai irányzatok Iz­raelben, amelyek a terrorizmust (is) a történelmi föld benépesülésének elengedhetetlen (ám szomorú) feltételé­nek vélik, és nem akarnak békét. Szo­morú, de így van.

„ Izrael a szétszórtak menedéke. ” Ez igaz volt addig, amíg a világ nem volt ennyire globalizált, és az antisze­mitizmus „lokális” volt. A zsidó ál­lam erre tényleg megoldást nyújtott, hiszen elég volt emigrálni ahhoz, hogy a zsidógyűlölők látványa végleg eltűnjön. De ma, az atomkorszakban, amikor az antiszemitizmus is globali­zálódott, a zsidóság megsemmisítésé­nek esélye is nőne, ha minden zsidó a Föld egyetlen pontján tömörülne. Elég lenne egy-két iszlám bomba, és a zsidóság megsemmisülne. Úgyhogy azok, akik a diaszpóra teljes felszá­molását kívánják előmozdítani, sú­lyosan tévednek.

E sorok írója mégis, vagy inkább ezért, nagyon szereti Izraelt. Nem va­lamiféle eszkatologikus út végső állo­mását látja benne, ám szereti a héber nyelvet, szívesen betűzi a héber váro­sok és falvak neveit, kedveli az izrae­li életforma megannyi vonását, és nagyra tartja, hogy a Tóra és a zsidó tudomány ma Izraelben lakozik. Az­az, a zsidó kollektivitásnak és szel­lemnek olyan magasrendű és egyben modern kifejeződését látja benne, amely nem csak az ott élőkben, de az itt élőkben is a legnagyobb büszkeség érzetét kelti. Egy csónakban evezünk a nem túl nagy zsidó tengerben, ame­lyet illúzióktól vezérelve, olykor óce­ánnak hiszünk.

Novák Attila