Szétszóratottak összegyűjtése

1996 januárjában folyóiratunk, a Szombat társszervezője volt A magyar­ zsidó irodalom létformái című konfe­renciának. Az esemény záró estjén, ta­lán a sikeresnek mondható két nap hangulatától is befolyásolva, egy gólemkészítő keramikus, egy művészet- történész és egy múzeumigazgató meg­osztotta rég dédelgetett tervét e sorok írójával: vajha a Zsidó Múzeum otthont adhatna egy, az irodalmi szimpózium elveivel és céljaival rokon kiállításnak és tudományos ülésszaknak.

Egy esztendő telt el (melynek során egy hasonelvű zenei konferencia is le­zajlott), s a múzeum falain több száz kép, termeiben szobrok és különféle installációk; olyan tárlat gazdája a patinás, ám ilyen szellemi csemegét leg­alábbis évtizedek óta nem produkáló intézmény, mely sokrétűségében, el­lentmondásaival, feszültségeivel és di­namizmusával méltó a nagylélegzetű Diaszpóra(és)művészet címre.

E képek és szobrok önmagukban nem ugyanarról szólnak, mint együtt. E művek nagy részéről, külön-külön alig­ha lenne értelme úgy beszélni, mint a zsidó származás, háttér, vallás, szelle­miség vagy sajátos létélmény által meg­határozott alkotásokról, ám egymás közelségében interaktív viszonyba lép­nek, mozaikkockává alakulnak, s afféle kirakós játékra invitálnak bennünket.

Dokumentatív jelentősége van az összegyűjtött anyagnak. Sorslenyomat, hiányemblémával. Ami nincs rajtuk je­len, az is rólunk szól, ha nem az szól rólunk leginkább.

Az arcképek pergamen-sárga vagy vi­aszfehér ábrázatú, átszellemült rabbik portréi a múlt századból, mögöttük a tanház félhomálya és gyertyaszaga; jó módú polgárok fénylő és büszke tekin­tete a boldog békeidőkből, vonásaikról sugárzik a megérkezettség; vannak itt rémült vagy zavarodott tekintetű üldö­zöttek s rokon vonású túlélők, hitetle­nül, megszikkadva, s végül tétova kor­társ ábrázatok, immár csak kódolt, ön­tudatlan üzenetekkel ráncaik mélyén.

Modell és alkotó sorsa egy: a fontol­va haladás (vagy éppen megfontolatlan önfeladás) jelszavával fejest ugrottak a korszellembe (magyarságba, nemzet­köziségbe), s a felszíni horzsolástól a koponyaalapi törésig terjedő sérülést szenvedtek.

Mindeközben utóbbiak festettek táj­képet és csendéletet, aktot majd non­figuratívat, lettek avantgárdok, majd posztmodemek, épp úgy, mint nem zsi­dó kor- és kartársaik. A művésznek per­sze nemcsak szabad, kell is az újat haj­szolnia, elrugaszkodni a hagyománytól, a közösség béklyóitól, hogy inspiratív nyugtalanságában és hontalanságában legyen mód valami nagyon is létező el­érhetetlen után vágyakoznia, legfeljebb jön majd valaki, aki bebizonyítja, elru­gaszkodásában is tipikus, innovativitásában is tradicionális; ezerféleségében azonos immár a többi elrugaszkodóval.

Der stinkt noch auf, parafrazálhatjuk Radnótit, akit egy másik zsidó keresz­telt meg, s aki egy hiábavalóan zsidótlanított élet után zsidó halált halt.

A kiállításon szereplő darabok alko­tói közül sok tucatnyian váltak pusztu­lásukban szintúgy jelképpé, egy olyan közösség emblémájává, melytől talán egy életen át eredménytelenül mene­kültek. Utólag, persze, minden más­ként volt. S mert annak, mi történt, „más távlatot ád a halál már”.

A művek amúgy is védtelenek. Ki­szolgáltatottak az értelmezésnek, mert az utolsó simítás után önálló sorsra ítéltetnek. Ám ha szövegek interpretálása során a hermeneutika játékszabályai szerint igénybe vehető min­den „pályán kívüli” faktum is, a vizualitás sem lehet kivé­tel, az élettények itt is beszüremlenek az egyes darabok értel­mezésébe.

Sarkos elméleti alapál­lást igényel az egyes darabok „identifikálása”, a „van-e benne zsidó komponens?”, a „mitől zsidó?” kérdést felvető közelítés. Egy dinamikus kompozíciót saját, belső tör­vényszerűségei formálnak zárt rendszerré. Izgalmassá épp ott válik a kérdés, ahol se motí­vum, se közvetett utalás nem szolgál könnyű prédá­val az azonosításhoz.

Viták lesznek, miként az ötlettől a megvalósulásig a kiállítás szervezését is vé­gigkísérték akár koncepcio­nális nézetkülönbségek.

Jómagam azt az álláspon­tot extrapoláltam, melyet Ezra Grosz, a héber-ma­gyar szótár szerkesztő­je, az egykori debreceni zsidó gimnázium héber-latin-német szakos tanára, majd a Bar-Ilan Egyetem pro­fesszora vallott, s amelyet egy tanítvá­nyától hallottam a zsidó irodalom foga­lomkörébe tartozó művek definíciója­ként: zsidó író zsidó tárgyú műve, zsidó szerző nem zsidó vonatkozású írása, nem zsidó alkotó zsidó témájú munkája sorolható ide. A szerve­zők egyike, a gólemkészítő kera­mikus egy szemponttal vélte ki­bővítendőnek e gondolati sort: a nem zsidó művész nem zsidó tárgyú szellemi produktumával, mely tipikusan zsidó tapasztalatot, például a diaszpóra élményét fejezi ki sajátos eszközeivel.

Meglehet, az összefüggést a kiállítás darabjai között az a nyomatékos értel­mezői közelítés is keletkezteti, mely e posztasszimilációs korban vissza akar markolni valamit Izrael szétszóratottjaiból. Ám ahogy a közelmúltban irodalmi konferenciánk bevezető­jében írtuk, egy zsidó család könyvespolcán kétségbevonha­tatlan közösséget alkot a Tanach, I. B. Singer, a Chagall-album, Vermes Géza: A zsidó Jézus-a, Radnóti Miklós, Ná­das Péter, a jiddis viccgyűjte­mény, egy zsidó szakács- könyv, az izraeli bédekker s a nem zsidó Tadeusz Borowski Auschwitz-novellái, úgy e kiál­lítás tágra nyílt szemléletének létjogosultsága sem kérdője­lezhető meg.

Mert a maga módján e kiállí­tás, e kiállítás is: kibuc galujot.

A szétszóratottak összegyűjtése. Irodalom, zene s most képzőmű­vészet. Az ájultságból, tetszhalálból fel­éledő magyar-zsidóság remélt önma­gára eszmélése. Tájkép, csata után. Visszatekintés, sorok rendezése. Szám­bavétel. Halk előjel: az előjel előjele. Egyelőre csak a kulturális azonosulás vallása és vállalása. Az első, de talán nem is olyan bizonytalan lépések. A szkepszis talonba tételének ideje.

Jó érzés, hogy szerény eszkö­zeivel a Szombat is részese e fo­lyamatnak, és jelen lehetett az egyik fontos mérföldkövet jelző állomásnál: a Diaszpóra(és)művészet című kiál­lítás létrejötténél.