Szeretőt tartott Szálasi a Hollán utca 10-ben

Forrás: 168 Óra Online

2008. május 25. / Lampé Ágnes A Hollán Ernő utca 10. szám alatti házban működő jegyirodában pár hete állítólag nem szolgáltak ki egy lányt, aki szélsőjobbos zenekar koncertjére akart jegyet venni. Az épületre utóbb Molotov-koktélt dobtak ismeretlenek, majd néhány nap múltán több ezren tüntettek itt a fasizmus ellen, és néztek farkasszemet szélsőségesekkel. A „Hollán utcai események” elfojtott indulatokat és rég eltemetett emlékeket hoztak felszínre. Négy helyszín, négy sors.

„Az biztos, hogy 1935-től 1938. július 26-ig, jogerős elítéléséig lakott Szálasi a Hollán 10. szám alatt. A házbeliek nyilván tudták, ki ő, hiszen 1937-re országos hírű pártvezető volt. Különös, de a vezért láthatóan nem zavarta, hogy a házban zsidók is élnek – mondja Karsai László történész, Szálasi életrajzírója. – Ha 1940 után is visszajárt a házba a francia szeretőjéhez, az meglehetősen kockázatos lehetett számára. Hiszen nemcsak római katolikusnak vallotta magát, hanem 1927-től gyűrűs menyasszonya volt Lutz Gizella, akit nagyon későn, 1945. május 4-én, a fogságba esése előtti napon vett feleségül.”

Az 1941-es népszámlálási lakásívek alapján Lugosi András levéltárossal vesszük sorra a ház tizenkilenc lakását. „Az ötödik emeleten 1939-től havi 50 pengős albérletben van bejelentve a magyar állampolgárságú, római katolikus vallású, ám francia anyanyelvű és nemzetiségű Reineck Emília, 1907-es születésű hajadon, lapkiadói tisztviselő.”

S hogy még abszurdabb legyen a történet: „A főbérlő dr. N. Ignácz nyugalmazott ügyvéd és felesége, N. Ignáczné. Mindketten izraelita felekezetű magyar állampolgárok.”

Vagyis elképzelhető, hogy az amúgy Lutz Gizellával jegyben járó Szálasi a negyvenes években zsidó főbérlők lakásába járt a szeretőjéhez. Nem csoda, hogy mindezt a lehető legnagyobb titkokban tette.

Kálló urat annak idején nem vették fel főiskolára, így ’74-ben belügyi iskolába ment, utóbb elhárító, III/II-es lett.
– Román vonalon dolgoztam, ugyanis erdélyi vagyok. Ki kellett szűrnöm a szekusokat és a kémeket.
Ment, ahova küldték: dolgozott húsipariban, téeszben, sok helyütt.
– Műszak előtt az autóm kesztyűtartójába tettem a jelentésemet, este ott várt a pénz és a következő parancs. 1989 júniusában jött az utolsó fizetés, azóta nem tudom, hová tartozom. Az irataimat bedarálták, tilos jelentkeznem.

Kereskedésbe fogott: parfümmel és mosószerrel házalt, amíg volt rá piac. Öt éve leszázalékolták „agyi érproblémával”, trombózist kapott, most rokkantnyugdíjas. Meghízott nagyon.
– A gyógyszerektől. Ha berakja a fotómat, nehéz lesz becsukni az újságot.

Pest

– Fel vagyok háborodva, a vérnyomásom az egekben. Ez szégyen! – fakad ki Gordon Zsuzsa már a telefonba.
A kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes művész is levelet írt nekünk. Azon akadt ki, hogy Karsai László történész egy cikkben állította: „Szálasi – Sztójayval szemben – nem megölni, csak dolgoztatni akarta a magyar zsidóságot. Ezért a nemzetvezető alatt jobb sorsuk volt.” A Hollán utcai események pedig végképp kiverték nála a biztosítékot.

Méretes fotelekbe telepszünk, a feketét porceláncsészében kapjuk.
– Szálasi borzalom volt. Amikor átvette a hatalmat, a poklok pokla kezdődött, összeszedték a zsidókat, és a Dunába lőtték szerencsétleneket. Úgy masíroztak le-fel, mint most a gárda.

Elcsuklik a hangja.
– Úgy nőttem fel, anya nélkül. 1944. november 9-én bejöttek a lakásunkba, pont ilyen gárdakinézetű egyenruhában. Üvöltöttek, hogy tizenhat éves kortól negyvenig minden nő menjen le az udvarra. Anyuka épp otthon volt, elvitték. Többé nem láttam.
Évek múltán derült ki, anyját Ausztriába, a lichtenwörti lágerbe vitték. Felszabadult, hazaindult, de a németek visszafoglalták a várost, őt agyonlőtték.
Pedig a család próbálta megmenteni.

– A szüleim hétéves koromban elváltak, apám újranősült. Rohantam hozzá, hogy elvitték anyukát. Összevissza telefonált, megtudta, az óbudai téglagyárba gyűjtik ezerszám a nőket. Apukám elmegyógyász- professzor volt, akkoriban még a mentőknél szolgált. Egy esetkocsival száguldott a téglagyárba, kiabálta anyu nevét. Három vadidegen nő szaladt hozzá, kivitte őket, de anyukát nem találta. Sok évvel később mesélte anyám egyik barátnője, aki ’44-ben ott volt vele a téglagyárban, hogy emlékszik, tíz méterre tőlük állt meg a kocsi, szólt is anyámnak, hogy itt van érted a Pali, de ő azt válaszolta: „Biztos a másik feleségéért jött.” És kiment a halálba.
Zokog.

Gartner Pál pszichoanalitikus főorvos halálig praktizált. A háború után Szirmai Rezső újságíró engedélyt kapott, hogy beszéljen a börtönben a háborús bűnösökkel. Kérte a főorvost, kísérje el, segítsen megérteni a fasiszta lelket. Jobb szakembert keresve sem találhatott. Kétszer találkoztak Szálasival, a beszélgetések alapján született 1946-ban a Fasiszta lelkek című könyv, benne Gartner doktor diagnózisa: „Szálasi nem elmebeteg, hanem skizoid pszichopata, életidegen, kóros személyiség.”

Gordon Zsuzsa szorongatja, simogatja a rég lapjaira hullott könyvet.
– Újra kellene köttetnem.
Mellette, az asztalon gondosan őrzött, sárgára fakult papírlapok. Apja gépírása.
– A cenzúra miatt kimaradt a könyvből. De én megőriztem. – Felolvas: – „Megkérdeztem Szálasit, mit tud a magyar koronáról, hol van. Azt felelte, természetesen vele volt, mikor menekült Pestről, az oroszok elől. Sopron mellett, egy parasztházban szállt meg. A tisztaszobában, kettesben aludt a magyar koronával. Megkérdeztem Szálasit, felpróbálta-e, azt felelte, természetesen igen, hisz ő a nemzetvezető. Volt a szobában egy tükör, ott vette fel, de nagy döbbenetére becsúszott az orráig, azóta is értetlenül áll a dolog előtt, hogy ennyivel kisebb lenne a feje, mint a magyar királyoknak. Megnyugtattam, hogy van egy tokja, először azt kell a fejre venni, és arra a koronát. Ez megnyugtatta őt.”

Gordon Zsuzsa felnéz:
– Most mondja meg!
Gartner doktor rákérdezett Szálasi álmaira is.
– „Megy egyedül az utcán, nem fordulhat semerre. Az út végén visszafele indul, saját maga jön vele szembe. Vagy egy másik: a Visegrádi utcai lakásban nyílik az ajtó, bejön a konyhába Hitler. Veszi az anyja kosarát, elmegy a Lehel téri piacra, és kilenc görögdinnyét vesz…” Az akasztás előtt meg azt hajtogatta, nem fél, hisz bekerül a történelembe. Azt jósolta, úgyis minden megtörténik újra – sóhajt Gordon Zsuzsa. – És látja: kezdődik.
Pedig azt hitte, túl van rajta.

– Kun páter akasztására is elmentem. Látni akartam, ahogy meghal az a féreg.
A reverendás nyilaspap ölte meg a nagynénjét, Hilda Laubot.
– A városmajori szanatóriumban éjszaka hálóingben kikergette a zsidókat, megásatta a sírjukat, aztán elővette a revolverét, azt üvöltötte: „Krisztus nevében, tűz!” És lőtt.
A tárgyalásán Gartner doktor volt az orvosszakértő.
– A két koronatanú két fiatal nő volt, akik úgy maradtak életben, hogy isteni reflexszel egy másodperccel a lövés előtt bedőltek a sírba.
A papot a népbíróság kötél általi halálra ítélte.
– Az akasztás minden momentumára emlékszem, dermesztő volt. De egy pillanatát se bántam.
Nincs vége a családi tragédiáknak.
– Tizennégy rokonomat vitték el. Anyám unokatestvére 1943 decemberében ikreket szült. A csendőrök elvették a babákat, a fészerben falhoz csapták őket, szétloccsant az agyvelejük. Az anyjukat pedig bevagonírozták. Egy túlélő mesélte, három napig ment a vonat Auschwitzba, az anya végig sikoltozott, mire kiszálltak, a haja hófehér lett. Azonnal gázkamrába küldték.
Kifogyunk a szóból.
A művésznő aztán azt mondja:
– Megint félek.

Washington

Hevesi Éva 87 éves, Washington mellett él 1946 óta, ott érjük el telefonon. Magyar ügyekben is tájékozott, naponta netezik, e-mailezik.
– Nem volt váratlan, ami a minap a Hollán utcában történt. Ezekről a suhancokról bármit el tudok képzelni.
Családja 1937-től élt a Hollán 10.-ben, az ötödiken. A családfő, Hevesi Ferenc a Pesti Izraelita Hitközség rabbija volt.
– Gyakran találkozott Szálasival a kapuban, aki mindig nagy tisztelettel köszöntötte, főrabbi úrnak szólította. Csodálkoztam is, hisz tudta jól, kicsoda. Én egyszer futottam vele össze: Szálasi jó megjelenésű, gömbölyű arcú, magyar típus volt. Tetszett a nőknek.
Persze, hisz gavallér volt, tudjuk Kálló úrtól.

Hevesi Éva még a negyvenes években is látta Szálasit visszajárni a házba.
– Az ötödikre, egy francia hölgyhöz, feltehetően a szeretőjéhez sietett. Elegáns, csendes nő volt, nem sok vizet zavart.
Később nem maradt ideje Hevesi Évának, hogy idegenek szerelmi afférjával foglalkozzon.
– 1944-ben egyik helyről menekültünk a másikra, a csillagos házban húszan zsúfolódtunk össze egyetlen szobában. Később egy jóravaló ezredes bújtatott bennünket a pincéjében. Rettegtünk és reménykedtünk. Csoda, hogy megmenekültünk.
Hevesi Éva vőlegényének nem sikerült, őt a Dunába lőtték a nyilasok.
Még ma is nehezen beszél a borzalmakról. Apját ’44. március 19., a német bevonulás után sokszor felcipelték a Sváb-hegyre Eichmannhoz.
– Teljes napokat töltött ott, csak azért imádkoztunk, hogy visszatérjen. Soha nem mondta, mit csináltak vele, de sápadt volt és fáradt, amikor hazaért.

Aztán végre jöttek az oroszok.
– Koszosak voltak, közönségesek. By the way, a Hollán utcában a sarkon állt egy illatszertár, ahol finom parfümöket és kölnivizet árultak. Az oroszok bementek, és megitták az összeset.
A család Amerikába menekült. Hevesi Éva pszichológusdiplomát szerzett, állást kapott a Kongresszusi Könyvtárban.
– Apám épp előadást tartott a magyar zsidóságról, amikor megtudta, otthon le akarják tartóztatni. Haza akart menni, de nem engedtem. Vágyott Magyarországra, nem szeretett idegenben élni.
Pedig nem várták vissza. Sőt.
– Azzal vádolták, hogy ellopta az adományt, amit Angliában és Amerikában szedtek össze segélyszervezetek a magyar zsidóknak. Alávaló hazugság. Sosem tért haza Magyarországra.

Hollán utca 10.

Pécsy Györgyné nem árulja el, a ház melyik lakásában élt a „nemzetvezető”.
– Az akkori főbérlő, de már a lánya is rég halott. A mostani lakónak fogalma sincs arról, ki volt a régi bérlő. És nem is szeretném, hogy megtudja.
Az asszony gyerekkorában téma volt az első háború. Később, a második világégésben is kijutott a borzalomból.
– Akna csapódott be ide, akkora tölcsért robbantott, mint az udvar, hullott a vakolat, majd’ kivitt a légnyomás. A bombázás alatt pedig mozgott velünk a föld. Láttam szekereket tele hullákkal. A szomszédos mozi előtt nyilasok terelték sorba az embereket, rugdosták őket a Duna felé.
Hallgatjuk némán.
Pécsy Klára lepődik meg leginkább a szavakon:

– Anyu, erről sose beszéltél nekünk.

– Nem. Nem akartam, hogy ti is féljetek.