Szerényi Gábor: Végítélet főpróba
2007. október 5. Az izraeli Beér Sheva városában – település a sivatag közepén – az egyik délutáni sziesztakor a kívülről lustaságnak látszó szellemi megvilágosodás és a hasznosan cserkésző turista üzemmód dilemmájában vívódtam.
Iszonyú meleg volt, szinte kozmikus csönd. Mélyen átéreztem, hogy milyen súlyos emberi tévedés volt kitűzni magamnak a célt, hogy riporteri alapossággal felderítem a környéket. Ebéd után, lett légyen az bármilyen korszerű és könnyű, nem szabad halogatni a pihenés bölcs tudományát. Eme tétel újra és újra igazolódik. Mit is mesélt W. Tibi az Armageddonról? Ezen méláztam erőgyűjtés közben. Hogy a bibliai jóslat beteljesedni látszik.
A kommersz filmipar által is közismertté tett gigászi háború valójában Ar Megidóról szól, egy izraeli városról, hogy északról, Libanon felől betör az ellenség iszonyú túlerővel, perzsa és szír hadak, de végül veszítenek. (Napjaink közel-keleti helyzetét analizálva, nem is olyan utópisztikus ez a verzió.) A prófécia szerint, a világ történelmét meghatározó napok végén olyan földrengés lesz, érvelt Tibi, amilyen még nem volt. Aki házban tartózkodik, – dies irae – az meghal, aki a mezőn, az túléli.Szórakozottan hallgattam a kávézó zsolozsmázó akusztikájában a legképtelenebb vízió taglalását, mi több, még fontolóra is vettem. Minél valószínűtlenebb, annál inkább. (A sivatag közepén talán tisztábban átlátom majd, gondoltam.)
Mit hoz a jövő, tűnődtem tovább W. Tibi kicsit megszállottnak ható képzetein. (“Jehezkiel – Jeremiás prófétát tüzes hintó, nyilván űrhajó viszi az égbe.”)Itt tartottam a beszélgetés felidézésében, koncentrálván – bár elég erélytelenül – elszántságom, a légkondicionált szobában, amikor hatalmas robbanást hallottam. Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, amikor egy pesti lakótelepi lakásban a vasárnapi bő ebéd után az ember elaludni készül – még tíz másodperc! – már szája szélén csordul békésen egy kis vékonyka nyál (pardon), és akkor a szomszédban valaki épp elkezdi ütvefúróval megdolgozni a betonpanelt. Riporteri énem azon nyomban szolgálatba helyezte magát. Tehát mégis! Ez villant belém, holott semmi. Az ablakhoz léptem. Vagy tizenöt háznyira terebélyes füstoszlop szállt fel.
Bármi is az, én most odamegyek. Szántam el magam kicsit teátrálisan, bár nem volt közönségem. (De ne essek ki a praxisból.)Kirohanni a házból, az semmi. Ám megtalálni a helyszínt, az az igazi feladat. Televízióban látva olyan egyszerű. Mentők, tűzoltók, biztonságiak nyüzsögnek, intézkednek, túlélők fejüket fogják, szóvivő nyilatkozik, riporter stand-up-ban összegzi, hogy mi történt, mi várható. De hogy találom meg? A csend összefüggően, súlyosan egy pillanat alatt visszaállt. A hőség meg sem rezdült. A füst szinte valószínűtlen békességgel oszlott az ég felé. Mint egy hatvannyolc személyes pipa kollektív felszálló ága. Lehet, hogy előbb még élt lelkek tűnnek tova, gondoltam népmesei egyszerűséggel.
Sehol senki. (Az ablakból olyan egyszerűnek tűnt, de rá kellett ébrednem, hogy egész egyszerűen eltévedtem. Ahogy erre rájöttem, nyomban társult hozzá a felismerés, az utca nevét is elfelejtettem, ahol lakom. Telefont nem hoztam, csak fényképezőgépet. Most nem pánikba esni, intettem magam gyöngyöző homlokkal.)Itt nincs a fák törzsén moha, hogy kitaláljam, merre van észak. Az utcákon egy fia ember sincs. Ha bolt, akkor reménytelenül lehúzott redőnnyel áll. A hőség olyan perzselő, hogy már tudom miért mondják pokolinak. (Vizem sincs.) Végítélet főpróba.
Arra gondoltam, leülök a földre és megadom magam a végzetnek, a gondviselésnek ajánlva föl egyszerre züllött és árva lelkemet. Végülis a Szentföldön vagyok. Emésszen el a sivatag, most már úgyis mindegy, W. Tibi megmondta, Ar Megidó, Jehezkiel próféta, végítélet, satöbbi-satöbbi. Befordultam egy mellékutcába. Ott volt a robbanás epicentruma. Egy egészen közönséges gépkocsi, amelynek műszaki okok miatt felrobbant az első felének a – negyede. Nem több. Semmi merénylet, csak egy malőr. Három felnőtt férfi állta körül, nézegették, mint ahogy a világ minden táján, teljesen fölöslegesen nézegetik hosszasan a pórul járt autókat. Mintha a sok nézegetéstől visszagyógyulna a kocsi, meg nem történtté válna, ami történt. Egy fiú is állt mögöttük, ő nyilván most tanulta, hogyan kell ilyenkor nézegetni. Kinyitották a csomagtartót is, oda is nézegettek sűrűn. Egy idősebb nő ablakon kihajolva kommentált. Ő a kommentátor. Ez is egy ősi szerep, aki megmondja, hogy mi van.
Általában senki nem reagál rá, észre sem veszik. (Annál jobban mondja.)Én, születetten udvarias, bár nem értem egy szavát sem, bólogatok. “Ken” – fűzöm hozzá ivritül, vagyishogy “igen”. Erre megismétel egy szót, de képtelen vagyok felfogni. Mit mondhatnék? “Ken”, megint. Tovább jövök, hadd higgye, hogy beszélgetett valakivel, aki megértette őt. (Ha nem is szó szerint.)Leültem tisztes távolban, egy kerítés árnyékában. (Még ez is lett hirtelen, mondja valaki, hogy nincs gondviselés!) Kinyitottam füzetem (ezt bezzeg nem felejtettem!) és elkezdtem lejegyezni a “tényálladékot, ami fenn forog”, hogy Ottlik Gézát is meginvitáljam ide, a sivatagba. Körbenéztem. Egy lepukkant telek, semmi különös. Egy kitett kanapéra lettem figyelmes. Milyen jó darab. (Vetekszik azzal, amit K. Dezső barátom a Pasarétről cserélt le nemrégiben). Persze, nem ültem rá. Azt képzeltem, hogy azon most Ottlik víziója pihen, mielőtt segít, hogy együtt megfejtsük Jehezkiel próféta intelmeit.
Szerényi Gábor
(Forrás: Híradó)
