Szép magyar könyv, sok héber betűvel

Szép magyar könyv, sok héber betűvel

Héber kútforrások Magyarország és a magyarországi zsidóság történetéhez a kezdetektől 1686-ig. MTA Judaisztikai Kutatócsoport – Osiris Kiadó, 2003; 977 oldal, 6500 Ft

Az utóbbi években megjelent művek közül külső formá­jában is talán legszebb, tar­talmában fígyelemreméltóan gazdag, nagy ívű mun­kával ajándékozott meg minket a két szerző, Shlomo J. Spitzer és Komoróczy Géza, s válogatott csapatuk, a kiadók – MTA Judaisztika Kutatócsoport és Osiris – jóvoltából. Az alapmunka az 1881-ben Kohn Sá­muel rabbi történetíró Héber kútforrások és adatok Magyarország történeté­hez című, nagy jelentőségű műve, amely 31 tételben mintegy 50 szöveget tartalmazott. Kohn Sámuel Magyaror­szág megnevezését kutatta a legrégebbi levelekben, rabbik írásaiban, responsáiban, döntvényekben, könyvekben. Megállapította, hogy Magyarországot a legtöbb külföldi zsidó tollforgató Hágár-országnak nevezte.

A jeles szerzőpáros a Kohn Sámu­el iránti tiszteletből meghagyta a Hé­ber kútforrások címet. Az új könyv vállalásának megfelelően tovább­megy, 195 tételt és 402 szöveget tar­talmazva ismerteti azon írásokat, amelyek Magyarország történetével és különböző eseményekkel foglal­koznak. Drámai erővel mutatja be a magyarországi zsidóságot ért szen­vedéseket és üldözéseket. A doku­mentumok alapján a kezdetektől kö­vethetjük nyomon a vallási élet kialakulását, a közösségek megalakulá­sát, fejlődését, gondjaikat, szokásai­kat. így képet kaphatunk a minden­napok életéről, üzleti vitákról, csalá­di konfliktusokról. Például a házasságok felbomlásának részletes leírá­sa esetleg derűs perceket is szerezhet az olvasónak.

Az alapmű nem közli az eredeti hé­ber szöveget, csak a fordítást, a most megjelent kötet az eredeti héber és jid­dis anyagot is tartalmazza.

Magyarország történetét átfogóan, a maguk módján többen is elbeszélik, pl. Joszippon, az ál-Joszefusz. A szerzőről keveset tudunk, 950 körül élt, fiktív szerzői nevet használt, Joszéf ben Gurion ha Kohén, ez Josephus Flávius hé­ber neve és papi címe. A magyarokat ő említi először a héber írásbeliségben. Ungár és Picnak (besenyők) táboroz­nak a Danuvinak (Duna) nevezett nagy folyónál. Avrahám ben Smuél Zakut (1452-1515) legfontosabb művében (Széfer ha Juhászin: Családfák könyve) a magyar királyság kezdetét a 873-as esztendőre teszi. Az előkerült korai sír­kövek és leírások a rabbi vagy tanító szót mellőzik. Mert sokáig nem voltak jesivák, ahol komoly Talmud-képzés folyt volna, ezért kérnek tanácsokat a levelekben külföldi szaktekintélyektől. Az első rabbik, akiket említenek a le­írások (8. tétel) Kalonimosz és egy Sabbetáj nevű kántor voltak. Ők – min­den bizonnyal – Itáliából kerültek Esz­tergomba. Azt azonban nem lehet pon­tosan tudni, hogy tartósan éltek-e a vá­rosban, vagy átutazóban jártak ott. A megörökített esemény szerint rajnoszburgi (Regensburg) kereskedők áruval megrakott szekerekkel érkeztek a vá­rosba, s mivel a kocsi kereke eltörött útközben, a csillagok feljövetele után értek a zsinagógához, ahonnan a szom­batot köszöntő gyülekezet már hazafe­lé indult. Köszönésüket nem fogadták, másnap az imaterembe nem engedték be őket, sőt kemény böjtöt és pénzbün­tetést róttak ki rájuk.

A 13. század első felében Jichák ben Mose (könyvének címe után Or Zarua) felkeresett néhány községet, pl. Budát, Esztergomot, mindenütt halachikus kérdéseket intéztek hozzá, mivel – mint írtuk – nem voltak alkalmas emberek, akik ezekre válaszoltak volna. A 31-32. tételben már olvashatunk soproni rab­bikról, R. Meirről, R. Merklról, nevü­kön kívül sokat nem tudunk róluk. Az első magyarországi tudós – tudjuk meg a könyvből aki nyomtatott művet hagyott maga után, Ejzik Tirna. A könyv 140 kiadást élt meg. Címe: Szokások könyve (Szefer ha-Minhagim). Ezen kí­vül is sok szó esik a szokásokról, a 93-97. tételekben például. A 16. szá­zadban önkéntesen vagy kényszerből Szófiába települtek Magyarországról zsidók, és ott közösséget alkottak. A hús vágásánál könnyítéseket alkalmaz­tak, a kérdés az volt, hogy a helybeliek átvegyék-e ezt, vagy ragaszkodjanak a saját hagyományaikhoz. Válasz: az ungaroszoknak kell követni a helyi szoká­sokat, és nem fordítva. Ugyanez a véle­mény a jegyajándékokkal kapcsolato­san. Tanácsolják, hogy a szefárdiak kü­lönüljenek el az askenázoktól.

Visszatérve Ejzik Tirnára (Nagyszombati Izsák), valamikor 1400 körül élt a legenda szerint, a főherceg bele­szeretett a tudós gyönyörű lányába, Hannába. A fiatalember a lány kedvé­ért elhagyta a főúri házat, áttért a zsidó hitre, kitűnő rabbik mellett tanult. Ta­nulmányait végezve pedig már elvehet- te szerelmét. Az esküvőn a hercegnő édesanya is részt vett, de nem ismerte meg a fiát. A dajka azonban egy anya­jegyről ráismert a hercegre. Az egyház követelte visszatérését eredeti vallásá­ra, s amikor ezt megtagadta, megéget­ték. A hercegnő a zsidókon akart bosszút állni, de a fia álmában megje­lent és kiengesztelte, így „csak” kiűzte a zsidókat Nagyszombatról. Lehet, hogy ez a legenda az alapja az 1494-ben valóban megtörtént nagyszombati zsidóégetésnek és kiűzetésnek. Az 59-es tétel közli a valószínű szemtanú gyászénekét a szomorú eseményről. A vá­rosban vérváddal illették a zsidókat. A kínzások hatására néhányan „beismerő vallomást” tettek. A gyűlölködők a Mátyás király halála utáni zavaros helyzetet használták ki, bár az özvegy királynő, Beatrice figyelmeztette a hatóságokat, hogy a zsidó királyi kamara védelme alatt állnak, mégis megindult a bírósági eljárás. Az 1494. év Elül ha­vának 3. napján, augusztus 22-én, 12 férfit és 2 nőt fogtak el, Elül hó 20-án (szeptember 8.) pedig nyilvánosan megégették őket. A vádlottak megme­nekülhettek volna a kivégzéstől, ha a kitérést választják, de ezt mindegyikük megtagadta.

A gyászének formája, hangulata a Churban, a Szentély pusztulásával kapcsolatos kínotokat (sirámokat) idé­zi.

Érdekességet is megfigyelhetünk. A kötet részletesen három nagy pog­romot ismertet (a sok „kicsi” mellett), a nagyszombatit, a kurucok által a Thököly-felkelés idején elkövetett brodi mészárlást (erről keveset hallot­tunk eddig), és a Budavári ostromot követő dühödt pogromot. (Szó esik a kötetben az 1529-es bazini máglyaha­lálról is, több rövidebb leírásban.) A figyelmet érdemlő motívum az, hogy mind a három szerző – a nagyszom­batit megörökítő Jehosua ben Hájjim, a brodi ismeretlen, és Schulhof Izsák Budai krónikája – a Churbánt idéző gyászversek modorában írta énekeit. Azok a szavak, mondatok, gondola­tok fordulnak elő bennük, mint Jere­miás siralmaiban, vagy Jehuda ha Levi verseiben. A brodi tragédia leírásánál a refrén: „Jaj nekünk, mert vét­keztünk”, Schulhof Budai krónikájá­ban szó szerint idézi Jeremiást: „ho­gyan lett szajha a hűséges város”. Te­hát egyértelműen pusztításnak, Churbánnak tekintik ezeket a tragikus ese­ményeket. Elgondolkodtunk azon, hogy vajon a 20. századi vészkorszak nem ezt az elnevezést érdemelte vol­na? Hiszen pusztult ott gyermek, nő, férfi, kultúra, hagyomány, egyszerű, szorgos kezű ember és szellemi óriás. A holokauszt szó görögből, angolból kreált, bár héber eredetű, az old szó­ból származik, amely felmenő égő ál­dozatot jelent. Igen, de az emberáldo­zat az Örökkévaló számára nem ked­ves, sőt, ellenkezőleg. Ezek az elége­tett mártírok legfeljebb az ördögnek voltak vagy lehettek kedves áldoza­tok. Mondják, hogy a churbán kifeje­zés foglalt, mert a Szentély pusztulá­sát gyászoljuk így. De a kötet is tanú rá, hogy elődeink milyen természete­sen egyértelműen a kinot (sirámok) szavaival és jelzőivel regélték el az őket ért csapásokat.

Schulhof Izsákot néhány történész nem érti, miért ír olyan tisztelettel Lipót császárról, amikor nem sokat tett a megmentésükért. Valóban, ahány­szor a császár nevét leírja, hozzáte­szi, „növekedjék a dicsősége”. De nem lehet tudni, hogy ez nem a két­ségbeesett harag kifejezése-e, hang­súly kérdése.

Eddig a könyv. Kb. 800 esztendő át­tekintése, a hiteles dokumentumokból építkezve.

Írtuk, hogy a két szerzőt, Shlomo J. Spitzert és Komoróczy Gézát váloga­tott csapat segítette munkájában. Igyekszünk felsorolni minden munka­társat, hiszen igazság szerint egy ilyen alkotásnál a nyomdászok is megérde­melnék, hogy név szerint említsük őket. Bányai Viktória, Jólesz László, Engel Pál, Kubinyi András, Gyárfás Endre (a versek költője), Pálffy Géza, Komoróczy Szonja Ráchel, Strbik Andrea. Tanácsadók Bertényi Iván, Lea Bornstein Makovetsky, Schmelzer Hermann Imre, Schweitzer József. Közreműködött még Benczik Vera, Frojimovics Kinga, Kónya Judit, Visi Tamás.

Deutsch Gábor