Szép arcodról a fény
miről írhatna verset ki kőbe zárva él
legörbült ajkkal ébred és szédül ha beszél
zsibongva szétfut énje ha egyedül matat
holnap reggelre kéne mi ma is elmarad
homályosul az összes külső kapaszkodó
tükörből néz az őszes középkorú zsidó
panaszfallal csatázik de fáj ha visszahull
döntést zilál a pánik hever járkál vadul
a negyven év lapítva letudva elszelelt
semmi sincs alapítva aranyketrecre telt
a lakás süket raktár hallgat a telefon
és útlevél is van már de nincsen: akarom
ez most nem tájleírás és nem politika
nem puszta sírás-rívás nem is önkritika
helyszíni közvetítés innen a kő mögül
tudod mikor nevettél éreztem hogy derül
verem-váramba zengett szép arcodról a fény
s miről írhatna verset ki kőbe zárva él
Idegösszeroppanásig
Untam magam. A régi bőr feszített,
Átprogramozni vágytam lágy velőm,
És olthatatlan, sanda vágy hevített:
Kitárulkozni néma heverőn.
Mindig mikor eljött a pamlag-óra
Én pontosan elvittem lelkemet,
S nyűttük, gyepáltunk, szorgosan,
Az illetékes agylebenyemet.
A hátam mögött ült mindig a néni,
Fülem hegyeztem bármi biztosért,
És érdemes volt hétről-hétre élni,
Hisz negyvenöt percig csak engem ért!
Az önpusztító jó kis csattanókért
Önérzetemből is kitértem én
És megvádoltunk számos régi hóhért:
Miattuk voltam olyan bús legény.
Együtt kevertük sárból így az örvényt,
Fejemre szarból mintáztunk babért,
A sár magával vitte mind a törvényt,
S már ajkamat haraptam új habért.
De izgatott a torz hajtóvadászat!
Önvád csaholt, pihenni nem hagyott,
Pokol hevére verte fel a lázat,
Szerepbe énem bújni nem tudott.
És úrrá lett a lila gőz nyomása,
Parancsait lestem a néninek,
Fejemben tompán fortyogott a kása,
És péniszem képzeltem pemzlinek.
De nincs megállj. Csöpög tovább a métely,
Már kérdőjellé váltam: mit tegyek?
Hisz senkivé feszített ennyi kétely,
Attila, Jézus vagy ki más legyek?
A sárörvény, az nem akart csitulni,
S úgy elszédültem én a létigén,
A kórházban sem tudtam szabadulni:
Ott is kerestem – a jó nénikém!
Címkék:1995-03