„Szenvedés és hátránylicitjáték”

(Válasz Diósi Ágnesnek)*

Úgy vélem, Diósi Ágnes – köz- és szakmai életünkben példamutatóan mértéktartó hangnemben megfogalmazott bírálata tanúsága szerint – félreértette tanulmányomat. Ha valaki kritikáját összeveti a Régió című folyóirat 1991/1. számában közölt tanulmányommal, azonnal fölfedezheti, hogy olyasmiket bírál, ami inkriminált írásomban nem szerepel. Nem írtam azt, hogy ״Magyarországon sosem volt cigányüldözés”. A Régióban közölt tanulmányom kandidátusi disszertációm utolsó fejezetét tartalmazza, azzal a különbséggel, hogy néhány bevezető sorban utalnom kellett a folyóirat olvasói számára a cigány-holocaust történelmi előzményeire is.

Nem tudom, Diósi Ágnes hol olvasta munkámban, hogy én a ״mindössze” (sic!) szócskával minősítettem volna a magyarországi cigány-holocaust áldozatainak számát. Ha jelen volt 1991. április 13-án a Közgazdaságtudományi Egyetemen rendezett cigány-konferencián, akkor emlékeznie kell arra, hogy én ott is azt hangsúlyoztam: egyetlen egy ember megölését is megbocsáthatatlan bűnnek tartom. Tanulmányomban részletesen és tételesen fölsorolom, hogy cigány-voltuk miatt, tehát faji alapon kiválogatva, munkaszolgálatra hurcolva, internálva és deportálva, tömegsírokba lőve hol és hány magyar cigány pusztult el 1944-1945-ben Magyarországon.

Diósi Ágnes és hozzá hasonlóan több cigányszármazású értelmiségi úgy véli, hogy a cigányokat Magyarországon, mint ״emberszámba sem vett kisebbséget” nem tartották számon, nem vették nyilvántartásba, ezért fordulhatott elő, hogy 1944-1945-ben nagy létszámú közösségek ״nyomtalanul tűnhettek el”.

A levéltári források, a publikált statisztikai adatok, dokumentumok nem támasztják alá ezt a vélekedést. Magyarországon a hatóságok mindig is nagy figyelemmel kísérték a cigányokat. Rendeletekkel, törvényekkel, szép szóval és hatósági erőszakkal próbálták őket letelepíteni, kóborlásukat megakadályozni. Á falvak, járások, városok és megyék már a XIX. század második felétől igen részletes adatokkal rendelkeztek a területükön élő cigányokról. Figyelték, adminisztrálták őket a körorvosok és a csendőrök, jelentéseket írtak róluk a tanítók és a bábák is.

1944-1945-ben nem lehetett nagy létszámú közösségeket ״nyomtalanul” eltüntetni. A bürokrácia működött, a rendőrök, csendőrök, szolgabírák tevékenységüket pecsétes, hivatalos papírokkal igazolták. Ahonnan 1944-1945-ben valóban elvitték a cigányokat, ott én ezt dokumentálni is tudtam. 1944 tavaszán-nyarán, de még az ősz egy részében is a magyar hatóságok minden energiáját lekötötte a zsidókérdés ״végső megoldása”. A cigányokkal a németek sem törődtek Magyarországon. 1944 szeptembere előtt nincs nyoma annak, hogy a rohamosan zsugorodó területű Magyarországon bárhol bárkit azért, mert cigány, üldöztek volna. Hogy mi történt 1944 szeptembere után, azt próbáltam elmondani a Hadtörténelmi Közlemények 1991. júniusi számában megjelent tanulmányomban, amely a cigány katonai munkaszázadokról szól, valamint a Régió-béli tanulmányomban. 1945. február-márciusban a nyilas hatóságok megpróbálták a még uralmuk alatt lévő nyugat-dunántúli megyékben internáltatni a cigányokat. Vas- és Zala megye alsóbb fokú hatóságai ezt a rendelkezést nem hajtották végre. A főszolgabírák jelentéseikben arra hivatkoztak, hogy járásukban csupa rendes, dolgos cigány él (él, tehát még mindig ott éltek ez idő tájt!), internálásuk nem indokolt és a hadihelyzet miatt végre sem hajtható.

1957-1972 között összesen körülbelül nyolcvanezer ember nyújtott be a Nácizmus Üldözötteinek Bizottságához úgynevezett kártérítést igénylő adatlapot. A dossziékat az Állami Értékforgalmi Bank Rt. páncélszekrényeiben őrzik, módom- bán állt ebben a hatalmas anyagban kutatásokat folytatni. A cigányok által benyújtott adatlapok száma nem éri el a háromszázat sem. Minden faluból, városból, ahonnan valóban elvittek cigányokat, nyújtottak be ilyen adatlapot, míg a Tisztántúlról, a Duna-Tisza közéről szinte egyet sem.

Egyik cigány ismerősöm, amikor ״bevallottam” neki, hogy nyolc évi országjárás, levéltári kutatómunka eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy a cigányüldözések Magyarországon körülbelül ötezer embert érintettek, boldogan kiáltott föl: ״Hát ez nagyszerű, micsoda szerencse, hogy a náciknak és a nyilasoknak már nem volt idejük több cigány honfitársunkat meggyilkolni!” Vele örültem én is.

Karsai László

*Diósi Ágnes írása a Szombat szeptemberi számában jelent meg.