Szent könyvet írni a katasztrófáról?

(Abba Kovner: Megillott Ha’edut [A tanúság tekercsei]. Mossad Bialik, 277 oldal, 160 sékel.)

A zsidó történelem olyan sok katasztrófát ismert, hogy nem meglepő, ha ezek sokszor összemosódnak nemzeti és vallásos irodalmunkban. A bibliai Siralmak könyvét Jeruzsálem kifosztása és az Első templom elpusztítása nyomán írták meg az i.e. hatodik században, de az erről szóló, az i. sz. negyedik vagy ötödik században összeállított Midrás-szakasz (Rabbah Siralmai) úgy kezeli ezt a részt, mintha részben vagy főként a Második Templom 70-ben lezajlott elpusztításáról lenne szó. Hasonlóképpen, amikor Regensburgi Menáhem, az első keresztes hadjárat idején lezajlott véres németországi pogromok egyik túlélője, költeményt írt a vértanúkért, ennek formája egy liturgiái Tisá Be-Av vers lett, melynek egyik sora így szól:

Kifosztották szent helyeimet és Templomomat a 4856-odik évben [azaz 1096-ban]…

Az ilyen szövegeket olvasva valóban úgy tűnik, hogy szerzőik számára nem létezett az a sok-sok szenvedés, amely a zsidó népet érte, hanem csak egyetlen őskatasztrófa van, amely napjainkig újra és újra felbukkan és visszatér.

Bár a jiddis nyelv a holocaustot gyakran úgy nevezi, hogy der khurbn (a héber húrban, ״elpusztítás” szóból, amely a két templom lerombolására használatos), mégsem ilyen módon rögződött a kollektív emlékezetben, hiszen a vészkorszakról sem a vallásos, sem a világi zsidók mindkét csoport esetében nyilvánvaló, mi okból nem a templomok pusztulásának hagyományos gyásznapján, Av hó kilencedikén emlékeznek meg. S míg ez a hiátus olyan hatást kelt, ami hangsúlyozza a szörnyű egyediséget, felmerülhet a kérdés: ha a holocaustot valamiképpen nem építjük bele a zsidó liturgia és emlékezet jelképes szövedékébe, hogyan fognak a jövő nemzedékek viszonyulni hozzá?

Élete utolsó éveiben ez a kérdés súlyosan nehezedett a héber költő, Abba Kovner vállaira. Kovner a vilnai gettólázadás vezetői és kevés számú túlélői közé tartozott. A soának hatalmas az irodalma, a témának egész múzeumokat szentelnek, az iskolákban tárgyként oktatják, hátborzongató helyszíneire zarándokutakat szerveznek: Kovner tudta, hogy mindezek a történelmi tudás átadásának fontos és hatásos módjai, de pontosan attól félt, hogy az egészből csupán történelmi tudás marad. ״Minden nemzedékben kell legalább egy ember, aki úgy érzi, éppen most szabadul ki Egyiptomból,” írja a peszahi Hagada. Ez nem ugyanaz, mintha azt írná: „Minden nemzedékben kell legalább egy ember, aki bemagolja Mózes első könyvét.” A széder megölésekor az Egyiptomból való kivonulást rituálisan újraélik és Kovner pont ilyesmit szeretett volna: „hagadásítani” a holocaustot.

De miként lehetne a holocaust történetét szent zsidó könyvvé változtatni? Mindenekelőtt úgy, hogy az szent könyvnek nézzen ki. S így, amikor néhány évvel 1987-ben bekövetkezett halála előtt Kovner elkezdte írni a könyvet, A tanúság tekercseit, mindegyik oldalt úgy írta meg, hogy az hasonlítson a Bibliára, vagy a Talmudra. A fő szöveg került az oldal közepére, míg a különféle ״kommentárok” e köré. Az előbbi számos, a kort képviselő zsidó és azok családja kitalált történetéből áll, akiknek sorsa néha regényszerűen keresztezi egymást a nácik által elfoglalt Európa különböző részein. Ennek segítségével ismerteti Kovner a holocaust történetét elejétől a végéig; a ״kommentárok” történelmi jegyzetekből és magyarázatokból, történelmi személyiségek rövid életrajzából, héber és jiddis nyelvű kiegészítő szövegekből állnak. Utóbbiak között a bibliai versektől a lefordított náci dokumentumokig és kortárs költők verseiig sok minden megtalálható.

Így például az öt „tekercs” közül a negyedik (Kovner öt részre osztotta könyvét, párhuzamban Mózes öt könyvének öt megilájával, azaz tekercsével) címe Hamu az égben és Auschwitzban játszódik. Kovner az első oldalon bemutat öt koncentrációs táborbeli ״szobatársat”, akiket az olvasó már valahol másutt, Auschwitz előtti életükben megismert és akik most első alkalommai találkoztak egymással. A peszahi széder estéjén amelyről már tudjuk, hogy Kovner számára milyen nagy jelentősége van az öt férfi megkísérli, hogy a félelmetes körülmények ellenére is megülje az ünnepet. Észre kell venni, hogy Kovner nyelvezete itt szándékosan a Hagada nyelvezetét visszhangozza, amelyben ott az öt rabbi története, akik az Egyiptomból való kivonulás megbeszélése végett összegyűlnek Bnéi-Brákban:

„A történet a szaloniki Refáel Haviv rabbiról és Firenze főrabbijáról, Nathan Cassutóról és az ifjú csehszlovákiai cionista úttörőtől, Gunda Redlichről és a két francia deportáltról, a ’csinos fiatalembernek’ hívott fiúról és apjáról szól, akik a Peszah ünnepét mind „…az Auschwitz-Birkenau lakói által di zibelének mondott kórházbarakkban töltötték el, amely a krematórium előtti utolsó állomásnak számított.”

Ennek az oldalnak a szélén van egy rövid megjegyzés a di zibele jiddis kifejezésről; egy hosszabb magyarázat Auschwitz-Birkenau történelméről; egy megjegyzés arról, miként utasították el a szövetségesek a zsidó szervezetek többszöri könyörgése ellenére az auschwitzi krematóriumok bombázását; és a széder kezdetét jelző Ha-Lahma Arija arameus nyelvű szövege, amely így kezdődik: „Ez a megpróbáltatásunk kenyere, amelyet őseink ettek Egyiptom földjén.” Megfigyelhető a betűtípus is, amellyel a „Tanúság tekercseit” nyomtatták; a betűk nem véletlenül hasonlatosak a Tóra tekercseinek betűihez.

Sikerült-e Kovnernek, amibe belekezdett? Valóban létrehozta a „Holocaust hagadáját”, amely elfoglalja majd helyét a zsidó könyvespolcokon a zsidó hagyomány más alapszövegei mellett, amelyek elválaszthatatlan részévé válik? Kétségeink vannak, részben mivel Kovner abban való igyekezetében, hogy a jövő zsidóit, akik élő tanúktól már nem tudhatnak meg sem­mit a pusztulásról, okítsa olyan erősen tananyagszerű fikciót írt, amelynek jó szándéka alig leplezi a szerző valós céljait. Végső soron az ember úgy érzi, Kovner azáltal, hogy több-re vállalkozott, mint amire bármely szerző egyedül képes lehetne, kevesebbet ért el, mint amire ő maga képes lett volna. A valódi „Holocaust Hagada” szükségszerűen készülőben lévő mű marad, melynek egyes részeit még meg kell írni és egyes részeit már megírták olyan remek szerzők és megfigyelők, mint Emmanuel Ringelblum, Primo Levi, a korai Elie Wiesel, Aharon Appelfeld, David Grossman, Uri Orlév és sokan mások köztük, mondani sem kell, a költő, Abba Kovner.

Jerusalem Report 1993. július 29.

Rajki András fordítása