Szemközt a csenddel

Írta: (sz. t. g.) - Rovat: Archívum, Irodalom

Schein Gábor: Szavak emlékezete. Hungavia – Kráter Kiadó 1992. 85 old., 86 Ft.)

A végéről válik értelmezhetővé Schein Gábor első verseskötete, ha az utolsó ciklusban rendezett versfordításait tanulmányozzuk. Költészetének forrásvidéke a csend felé tendáló, a végső letisztultságot kutató – Paul Celan és Johannes Bobrowski nevével fémjelezhető – német nyelvű líra.

Tudatos, mi több céltudatos költé­szet a 21 éves koráig írt verseit most publikáló fiatal szerzőé, aki nem ki­sebb feladatot rótt magára, mint a megnevezés szakrális aktusa által a szavak „hazavezetését”, szikár pontos­sággal az egyértelműségig. E nyelvi alapelve mellett a zsidó-keresztény folytonosság hangsúlyozása szolgál­tatja gondolkodásának másik alappil­lérét.

Kövek – adja címül a könyv első ciklusának s ezzel formai definícióját nyújtja (egyik verscímén túl) saját ver­seinek. Egy tömbből pattintott. Csi­szolt, lezárt egész mindegyik darabja, mint sivatagban éjszaka tapintott kő, kívül hűvös, végleges, belül még me­leg, őrizvén a sugárzást, a teremtő, él­tető hőt. A vissza nem szerezhető, az elveszett múlt, s minden, mi elveszthe­tő, ott sajog soraiban. Zsinagóga című versében, (mely először a Szombatban jelent meg), a hagyomány szervessé­gét a nemzedékek láncolatában pél­dázza, s annak elvesztését az elárvult (elárvuló) emlékezőben, aki nem képes élővé tenni a tradíciót. „Itt ültünk min­den ünnepkor/kalapban, mint három bölcs,/szótlan egymás mellett: (a nagyapám, az apám meg én./most tíz körmöm/belevájom a fába./A birsal­mák illatoznak./Ma nem fújnak sófárt.” (A könyvben az „ültünk” jelen időben áll, ám a vers hangulatából nyilvánvaló, hogy a korábbi közlés a mértékadó.) Húsvét című nyolcsorosá­ban a keresztény ünnepet visszaágyaz­za eredeti kontextusába, s a hazatérést a megváltás univerzális jelképeként ér­telmezi. „Hidd, hogy véget ér bujdosásunk,/s a pusztából kijutva /föltárul majd előttünk az ország!” A tradíció és a modernitás ellentéte csak iróniával oldható fel számára, bizonyítja a 137. zsoltárra visszautaló Fogság. A decemberi számunkban is megjelent versben a vízvezeték sípolása idézi fel a tudat mélyéből a nagyvárosi bérház falai kö­zé oly kevéssé illő sófár hangját. A Ka­rácsonyban egy antropomorf Isten utá­ni vágya bontakozik ki, ez értelmezi bizonyos fokig a kereszténység iránti vonzalmát. Ugyanakkor a közöset ke­resi talán saját hitének kapaszkodóit, amikor a szentváros Siratófalát idézi meg, melynek kövei közé, mert „látta a várost”, maga a történelem ivódott, s talán emiatt hallgat úgy, „mint a jámbor karthauziak.” Egy hasonlat által számá­ra összebékül a két kultúrkör, s itt va­lóban létrejön a szerves kapcsolat szö­veg és gondolat között. A vers azon­ban kényes jószág. Ha a mögöttes esz­mei kötődés átsüt szövetén s demonstratívvá lesz, úgy ez hátrányára szolgál. Ha a későbbiekben sejteti csak a költő, amit most még direkten fogalmaz, verskövei még messzebb szállhatnak.

Mert egy biztos: kemény és súlyos kövek Schein Gábor első kötetének versszövegei. A Dávid-költő ideális fegyverei a csend-Góliáttal folytatott küzdelmében.

(sz. t. g.)

Címkék:1992-05

[popup][/popup]